Még múlt héten beszéltük meg Korpával és Ádámmal, hogy ezen a kedden meglátogatjuk Ádámot magyar otthonában, Bázakerettyén, és ha már ott leszünk, futunk egy jót a környéken. Nagy örömünkre Tamás is tudott csatlakozni a csapathoz, így hat óra után pár perccel nekivághattunk a nagyjából 20 km-esre tervezett távnak.

A képen: Tamás, Ádám, Korpa    

Ádám volt a kalauzunk, hiszen házigazdaként ő ismeri a környéket. Kb másfél km után (ami egy jó nagy emelkedőt jelentett) bekanyarodtunk az erdőbe, ahol az árnyékon némileg kellemesebb volt a futás, mint a forró aszfalton. Nagyon szép vidéken jártunk, főleg erdőben, de helyenként gyönyörű kilátásunk volt a környékre. Ádámot kivéve vittünk magunkkal vizet, abból időnként kortyolgatva azért elviselhető volt a kánikula. Az 50 percet (nagyjából 10 km-t) elérve Korpa javaslatára futottunk még két percet (eredetileg arról volt szó, itt fordulunk vissza). Aztán két perc után Korpa javasolta, fussunk még két percet, és így tovább :) Így aztán egészen 58 percig jutottunk, de nem bántuk, mert egy hangulatos kis falucskát, Szentmargitfalvát értük el, annak is a főterét, ahol szerencsére egy friss vízű kutat is találtunk. Volt nálunk egy telefon, amire jött egy, a horvát telefondíjakról tájékoztató sms. Mint megnéztük, innen a horvát határ légvonalban mindössze 7 km...

Visszafelé ugyanazon a szép erdei úton mentünk, közben 2-3 helyen megálltunk egy-egy fotó erejéig. Egészen jó tempót diktáltunk a második felében, így végül nettó 1 óra 53 perc alatt teljesítettük a 22,75 km-es távot, benne jó sok emelkedővel. Az egyik olajkút mellett elfutva felvetődött, hogy egykor, a második világháborúban stratégiai jelentőségű terület volt ez a környék az olajkincs okán, sőt, állítólag Hitlernek volt olyan utasítása, hogy Berlin helyett egyenesen Bázakerettye környékére kell összpontosítani a német erőket. Mindenesetre ez a cikk arról tanúskodik, hogy a német haderő (Wehrmacht) olajszükségletének mintegy 80 %-át biztosította a zalai olajmező, így már csöppet sem tűnik túlzásnak a führeri parancs.

A futás után megpihenve Ádám és apukája vendégül láttak bennünk egy italra, megnéztük a szép kertüket, aztán elbúcsúztunk és indultunk haza Egerszegre. Remek kis edzés volt, és túraútvonalnak sem utolsó a környék, amit megismertünk!

További képek (Ádámék udvara, Szentmargitfalva, és a kilátás útközben):

Éppen ma 10 évvel ezelőtt, azaz 2002. június 17-én történt, hogy egy szép nyári napon (akkor is ilyen forróság volt, mint ma) gondoltam egyet, és lesétáltam a Zalaegerszegen újonnan épült atlétikai pályára. Bár motoszkált bennem, hogy jó lenne mozogni valamit (korábban rendszeresen fociztam, de az egyetem után visszakerülve Egerszegre nem volt csapatom, ahol játszhattam volna), azonban a pályára menet semmi ilyesmi szándékom nem volt, csupán szerettem volna szemügyre venni az új létesítményt.

Már messziről hallottam egykori testnevelő tanárom és atlétika edzőm, Csiszár Attila hangját, ahogy éppen edzést tartott a gyerekeknek. Ezer éve (na jó, mondjuk csak 10) nem találkoztunk, így boldogan üdvözöltük egymást, és dumáltunk egy jót. A beszélgetés végén Attila megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a futáshoz, amit 5 órára beszéltek meg. Miért is ne?

Németh Mária csatlakozott még hozzánk, így hárman vágtunk neki a futásnak. Nagyjából a Zala töltés-Neszele-Gébárti tó-Neszele-Zala töltés útvonalon haladtunk, a táv kb. 8 km volt. Bár nem futottunk gyorsan (inkább csak laza kocogásnak nevezném), de soha életemben nem futottam még ennyit, két társam viszont mindketten tapasztalt, jól edzett futók voltak (Attila túl több sikeres maraton, Marcsi pedig több sikeres triatlon verseny teljesítésén). Büszke voltam, hogy tudok velük menni, de a nagy melegben a végére már minden bajom volt, az utolsó km-en (a Zala gáton) kétszer is kellett kérnem, hogy álljunk meg egy kicsit, mert szédülök...

Mindenesetre nem ment el a kedvem a dologtól, másnap is elmentem, akkor már egy kicsit jobban ment, aztán harmadnap még jobban, és így tovább. Szeptember 5-én futottam először 20 km fölött (28 km), november 17-én először 30 km fölött (36 km), december 31-én pedig lefutottam életem első maratonját (méghozzá nem is akárhogyan: harmadik lettem az egerszegi hegyimaratoni versenyen, bizonyos Mézes Tibor Sólyom és Prauda Péter mögött).

A kezdetekre visszatérve: az első hónapokban Csiszár Attila és Czernó Péter voltak legtöbbször a futótársaim, tőlük tanultam a legtöbbet, amiért a mai napig hálás vagyok.

Ma, a kerek évforduló alkalmából újra végigkocogtam a tíz évvel ezelőtti útvonalon. Az egykori 50 perces futás ma 43 percre sikerült, de szó sem volt szédülésről, vagy ilyesmi, a meleg ellenére jól esett a laza tempójú kocogás. Ezzel a mai futással együtt a 10 év alatt kereken 35.789 km-t futottam, tehát hamarosan elérem az Egyenlítő hosszát, vagyis körbefutom a Földet! :-)

Bár nem sikerült a tervek szerint az április végi sárvári 12 órás versenyem, de úgy éreztem, viszonylag sokat edzettem rá és jó formában vagyok, szerettem volna letesztelni tehát még tavasszal, ez a forma mire lehet elég egy maratoni távon. Ehhez időpontnak május 16-át, szerda estét választottam, amikor is már kellő, két és fél hetes távolságban voltam Sárvártól. Az idővel nagy szerencsém volt, ezúttal kitettek magukért a meteorológusok is, hiszen pontosan bejött a már napok óta megjövendölt időjárás: szerda estére 10 fok körüli, hűvös idő várható, időnként szemerkélő esővel és erős (20-25 km/h) északi széllel. A szelet leszámítva nagyon szeretem az ilyen friss, oxigéndús levegőt, ilyenkor mindig jól megy a futás. Helyszínnek pedig a jól ismert, gyorsnak mondható Bagod-Zalalövő közti kerékpárút 10,55 km-es (hivatalos mérő által hitelesített) szakasza volt kijelölve, amit értelemszerűen négyszer kellett végigfutnom, Bagodból indulva és oda is érkezve.

(A kép ezen a pályán, de egy 
korábbi versenyen készült. 
A mostani hűvös időben sokkal 
jobban fel voltam öltözve.)

Azzal a szándékkal vágtam neki a távnak (segítőtársam, Korpa órája szerint pontban 17:36-kor), hogy megjavítsam az immár másfél éves maratoni egyéni csúcsomat (2010, Graz, 2:58:35). Korpától (aki pár hete szintén egyéni csúcsot futott Pozsonyban, méghozzá az utóbbi évek legerősebb zalai maratoni eredményével) négy helyen kaptam az előre elkészített frissítőket, no meg némi biztató szavakat.

Úgy alakult, hogy nem volt autóm, így Korpához hasonlóan bringán kellett kijutnom Bagodig. A 7,5 km-es távon nem akartam semennyi energiát pazarolni, éppen csak gurultam, a pulzusom alig néha emelkedett csak 90 fölé (ehhez képest 3:40-es tempóban, azaz 16-17 km/h-val közlekedtem, gondoltam, ez jó is lenne a maratonra is :D ). Korpa már ott várt, rövid bemelegítés, aztán indulás.

Mivel csupán egy edzésről volt szó, ezúttal nem tapasztaltam a szokásos verseny eleji drukkból semmit, sőt, kifejezetten lassan kúszott csak felfelé a pulzusom. Az elején elég komoly ellenszél volt, ehhez képest a tervezett 4:15 körüli tempóban csak 145 körül vert a szívem még az első km végén is (máskor ilyenkor már bőven 155 körül kalimpál, még szél nélkül is). Egyelőre könnyedén is esett a mozgás, csupán a mellkasomban volt egy kis szúrás (talán egy rossz levegővétel miatt), de később aztán az is elmúlt. Az első szakasz végére kapcsolódott be hozzám Korpa, aki aztán a 7.-től a 17. km végéig, azaz éppen 10 km hosszan futott velem. Az idő nagyon ideális volt, csupán a szél volt helyenként zavaró egy kicsit. Mivel a pálya vonalvezetése nagyjából keleti-nyugati irányú, ezért többnyire oldalról kaptam. Az erőssége, sőt az iránya is változó volt, előfordult, hogy kicsit szemből, egy kicsit hátulról fújt, de olyan is volt, ahol a bokrok, fák takarásában alig lehetett érezni.

Az első szakasz vége előtt nem sokkal, Zalacséb után egy harmadik aszfaltszaggatóval is szembetalálkoztunk, aki éppen itt edzett, de Keszei Bandi még nálunk is gyorsabban szedte a lábát, így nem álltunk le tereferélni, csak intettünk egymásnak (annyit mondott, "most nem állok be közétek", nyilván lassúnak találta a tempónkat). Szóval haladtam szépen az elején, az első fordulónál (azaz 10,55 km-nél 4:11 volt az átlagtempóm és 150 az átlagpulzus, ami még mindig kedvezőnek volt mondható). Ebből tulajdonképpen még bármilyen végeredmény lehetett volna mondjuk 2:50 és 3:00 között, de még nem akartam elkiabálni. Hogy azért ne legyek túl optimista, a 12-16 km-ek között kezdtem egy kicsit érezni az addig nagyon laza combjaimat. Talán nem pihentem rá kellően a futásra (hiszen végül is csak egy edzésről, nem versenyről volt szó), talán a bemelegítő biciklizés tett be egy kicsit (tavaly nyáron ültem utoljára nyeregben), talán nem pihentem még ki teljesen Sárvárt, talán csak hiányoznak a hosszabb tempós edzések, nem tudom, mindenesetre azért óvatosságra intett a dolog. A második szakaszon ennek ellenére nagyon szép tempóban (4:06) jöttem végig, de azért már nem esett olyan könnyedén, és a végére bizony a pulzusom is megemelkedett 155-160 közé. Így fordultam féltávnál 1:28 körüli idővel.

A harmadik szakaszon már igencsak kellett végig kapaszkodnom, amit a még magasabbra (immár 160 fölé) emelkedett pulzus is jelzett, de a tempót még sikerült tartani, 4:10 lett a harmadik negyed. Innen már csak 10,5 km volt hátra, de aki futott már maratont, az tudhatja, hogy lényegében csak itt kezdődik a verseny, az addigi könnyed futás után itt már kőkeményen küzdeni kell a fáradtság, a nehezedő izmok, az elsavasodás, stb... ellen. Így volt ez most is (olyan nagyon azért nem lepődtem meg rajta, hiszen szám szerint ez volt a 67. teljesített maratonom). Egyébként itt a végén szinte már folyamatosan szemerkélt, ugyanakkor a szél mintha egy kicsit alábbhagyott volna. Némileg ugyan folyamatosan lassulva (az utolsó szakasz átlagtempója 4:18 lett), de fejben tulajdonképpen végig koncentráltan és erősen futva értem el a 40. km-t, ahonnan már csak a hajrá volt hátra.

Ahogy az egy maratoni rekordhoz dukál, Bagodon ujjongó tömeg várta a befutómat! Na ez csak vicc, valójában egy árva lélek nem volt ott, csupán Korpa "Hajrá Roli, meglesz" kiáltását hallottam messziről az esős, szomorkás, sötétedő bagodi estében, aki itt már bringán jött utánam. A célba érve megállítottam az órát: 2:57:52, új maratoni csúcs!

Mivel már tényleg vészesen kezdett sötétedni, és hideg is volt, csupán 2-3 perc pihenő után nyeregbe pattantam én is, és Korpával hazagurultunk Egerszegre. Ezúton is szeretném neki megköszönni az asszisztálást, egyedül sokkal nehezebb lett volna, talán nem is sikerült volna a csúcsjavítás.

Az eredményről annyit, hogy nagyjából ez volt a realitás, örülök neki, hogy (ha vékonyan is, de) 35 évesen egy kicsit sikerült faragni az eddigi leggyorsabb maratoni eredményemből. Ezzel most egy kicsit helyrebillentettem a Sárváron megborult önbizalmamat, de továbbra is tartom magam az elhatározásomhoz, hogy egy darabig nem szeretnék versenyezni. De legalább most egy pozitív élménnyel "térhetek pihenőre".

Egy kis statisztika szokás szerint:
42,35 km
2:57:52
4:12 átlagtempó
159 átlagpulzus
2742 kalória

Grafikon és térkép (kattintásra nagyítható):

 A márciusi Balaton Szupermaraton után a következő célversenyem az április 28-i, sárvári 12 órás viadal, mely talán a legnépszerűbb és mindenképpen az egyik legrangosabb ultrafutó találkozó Magyarországon (de nyugodtan mondhatjuk, hogy világszinten is a legnagyobbak között van). Két évvel korábban már megpróbálkoztam az indulással, akkori eredményemet (122,8 km) most szeretném megjavítani, nem is kevéssel: 130 km teljesítése a cél szombaton 10 és 22 óra között.

 

 

 

 

 

Mi az ultrafutás?

 

 

 

A kérdés nem könnyű (hiszen nyilván nem az a meghatározás az izgalmas, miszerint a 42,2 km-nél hosszabb futásokat értjük alatta), és talán minden futónak mást és mást jelent, ezért csak egyéni válasz adható rá. Íme az enyém (kicsit körülményes, de talán kerek lesz):

 

 

A maratoni távig bezárólag az edzéseket, versenyeket a futók általában fizikai felkészültségük segítségével teljesítik. Előfordulhatnak persze kisebb-nagyobb holtpontok a rövidebb távokon is, de azért jellemzően a fizikai erőnlét, a (viszonylag) gyors tempó és az egymás ellen való küzdelem dominálja az "inframaraton" versenyeket.

 

 

Maratonon túl mindezek egyre kevésbé hangsúlyosak. Minél hosszabb a táv, annál valószínűbb, hogy a futó eléri a fáradtságnak, kimerültségnek egy olyan fokát (nevezzük ezt "ultraállapotnak"), ahol fizikai teljesítőképessége legelemibb korlátaiba ütközik, és ez az élmény ráadásul mentálisan is legyengítheti. Ki tudja, ki honnan meríti az erőt a padlóról felállni (nevezhetjük lelkierőnek, van aki úgy mondja, már csak a szíve viszi előre), mindenesetre az ultrafutó éppen arról ismerszik meg, hogy dacolva minden nehézséggel, legyőzi önmagát, túllép a saját fizikai és mentális korlátain, és feláll a padlóról! Ezt az (olykor eufórikus) élményt hívhatjuk mondjuk "ultraélménynek".

 

 

Az ultrafutás tehát az én eddigi szerény tapasztalataim alapján az ultraállapot, és az azon való felülkerekedés által az ultraélmény (ha úgy tetszik, a győzelem) megtapasztalásának hajszolása. Aki becsülettel megcsinálja, az igazi győztesként fejezi be a versenyt, még akkor is, ha adott esetben utolsóként halad át a célvonalon. A legnagyobb taps természetesen mindig az első helyezettnek jár, de az ultrafutók pontosan ismerik és megbecsülik az utolsó helyezett teljesítményének értékét is.

Lakatos Roland

 

 

Egy szellemes meghatározás szerint, háromféle győztes van:

1) Aki kihívja önmagát

2) Aki végigfutja a távot

3) Aki elsőként lépi át a célvonalat

Ha így nézzük, akkor egy ultrafutó már a rajthozállás pillanatában győztesnek tekinthető! :)

 

Alig három napja vagyok túl életem első többnapos versenyén, a négy szakaszból álló, összesen 195,4 km-t jelentő Balaton Szupermaratonon. A napi élményeket már megosztottam azon frissiben egy-egy bejegyzéssel:

• Siófok-Fonyód (47 km) 
• Fonyód-Szigliget (53 km) 
• Badacsony-Balatonfüred (44 km) 
• Balatonfüred-Siófok (52 km) 

Ezúttal egy kissé nyugodtabban, átgondoltabban szeretném értékelni a négy nap eseményeit, és a saját teljesítményemet.

2. Egyenletes, jó tempóban fussak végig. A legrövidebb szakaszt 4:33-as, a közepest 4:37-es, míg a két hosszabbat 4:38-as és 4:39-es nettó átlagtempójú km-ekkel futottam végig. Ennél egyenletesebbre nehezen sikerülhettek volna a napok. :) Az is örvendetes, hogy az egyes szakaszokon belül is jól osztottam be az energiámat, a második napot leszámítva mindig jutott erőm még egy hosszú hajrára (a második napi elfáradásnak is tudom az okát, a tervezettnél jóval melegebb időben nem figyeltem az elektrolitok pótlására). Egy kicsit más megközelítésből: ha összehasonlítom a négy nap összesített eredményeit, akkor a teljes mezőnyben (a 143 célbaérkező között) ha az első napot veszem 100-nak, akkor az egyes napok átlagtempói (egy km-hez szükséges idő) így alakultak: 100, 107, 106, 109. Ha ugyanezt a saját adataimra vetítem: 100, 100, 99, 101. Ez is jól mutatja, hogy milyen egyenletesen sikerült futnom, és mennyivel jobban sikerült rápihennem a következő napra, mint a mezőny átlagfutójának (pedig ezekben a számokban csak a végső célbaérkezők vannak, azokról még nem is beszéltünk, akik úgy elfutották magukat, hogy a verseny feladására kényszerültek). Persze akadtak még néhányan rajtam kívül is (főleg az előttem végzők között), akiknek sikerült jól beosztaniuk az erejüket, azonban ők jóval rutinosabbak, tapasztaltabbak voltak ebben a műfajban.

A kérdés, ami leginkább izgatott a négy nap során, hogy vajon mennyire tudok regenerálódni 24 órán belül egy ekkora terhelés után, hiszen korábban ilyenre még nem volt tapasztalatom. Összességében nagyon pozitív választ kaptam: átlagosan közel 4 órás, kifejezetten intenzív (savküszöbhöz, másképp fogalmazva a maratoni tempóhoz közeli) terhelés után mentálisan és fizikálisan is szinte teljesen frissen tudtam odaállni a következő napi rajtokhoz. Egy kicsit pontosabban: első napon magam is megdöbbentem, hogy a 154-es átlagpulzus ellenére egy jó masszírozás és néhány óra pihenés után az izmaim szinte teljesen ellazultak, készek voltak az újabb futásra. A közérzetemmel volt egy kisebb probléma, kicsit fájt a fejem, valószínűleg a hirtelen jött meleg miatt, de estére ez is elmúlt. A második napot így gyakorlatilag teljesen regenerálódva kezdtem. Itt már a még hosszabbra nyúlt futás után kevésnek bizonyult a masszírozás: a kritikus pontnak számító vádlik ugyan ellazultak, a combok azonban nem, és másnapra is maradt egy kis izomláz. Ennek ellenére a harmadik napot nagyon szépen, végig pörögve tudtam végigcsinálni. A negyedik napon még inkább érződött már a terhelés, de most is szinte csak a combjaimban, és már viszonylag korán, a 20. km után hullámvölgybe kerültem emiatt. Mint utóbb bebizonyosodott, a hullámvölgy inkább mentális eredetű volt, és szerencsére sikerült belőle kimásznom, így még a verseny utolsó 10 km-re, de kiváltképp az utolsó km-re is bőven maradt még energiám hajrázni, ami nagyon biztató. Mentálisan a napok között semmi gondom nem volt, már esténként mozgáskedvem volt mindig, és minden este el is mentem vagy egy rövid, laza kocogásra, vagy egy hosszabb sétára.

Összesítve

• Táv 195,34 km
• Idő 15:02:00
• Tempó 4:37
• Pulzus 150
• Szint 428
• Kalória 12.759

Az utolsó, vasárnapi napra már nem maradt más feladatom, mint lefutni a Füred és Siófok közti 52,2 km-es távot. Bár a második szakasz némileg hosszabb volt (52,9 km), de ezen a napon sokkal több emelkedő, és az időjárás előrejelzések szerint kemény szél várt ránk, továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindenkinek a lábában benne volt már 150 km. De egy ultrafutót ezek az akadályok nem ijeszthetnek meg! :) A napi szakaszt végül 4 óra 2 perc alatt sikerült teljesíteni, így összességében 15 óra 5 perces végeredménnyel zártam a Balaton Szupermaratont, a 163 egyéni induló közül a 7. helyen. Fordulatokban nem volt hiány az utolsó napon, érdemes végigolvasni a kalandokat.

Mentálisan és fizikálisan is viszonylag frissen, kipihenve vártam a reggel 8 órás rajtot Balatonfüreden, a Tagore-sétányon. Egyedül a combjaimon éreztem a fáradtságot, minden masszírozás, pihenés és egyéb "karbantartás" ellenére nehezek voltak, főleg guggoláskor éreztem, hogy az elmúlt 72 órában azért lefutottam mintegy 150 km-t. Olyan nagyon nem izgultam miatta, hiszen már a harmadik napnak is így vágtam neki, mégis jól ment a futás végig azon a szakaszon. Olyan taktikával készültem, hogy a táv első felében óvatosan futok, semmiképpen sem engedem a pulzust 145 fölé. Aztán a végén már úgyis úgy futok, ahogy bírok, ezt már nem lehet előre tervezni. Kicsit tartottam a végétől, hiszen a déli partra fordulva is még komoly emelkedők vártak ránk, illetve 20-25 km/h-s szelet jeleztek előre, éppen a legkellemetlenebb, délnyugati irányból.

10-12 km után az egyik frissítőnél lemaradt mögöttem, és mivel nem sokkal utána egy hosszabb emelkedő következett, ahol sokkal gyorsabb voltam, így végleg leszakadt, nem is láttam már egyáltalán. Innentől se előttem, se mögöttem nem volt senki, nagyon hosszan teljesen egyedül futottam, az útvonal miatt még a kísérőimmel is igen ritkán találkoztam. És sajnos 20 km körül egyre jobban bekötött a combom, egyre fájdalmasabb volt a mozgás. Azt vettem észre, hogy egyre lassulok, a pulzusom egyre esik (már 135-140 között mozgott), és kezdtem megijedni, hogy még 30 km hátravan (nem is akármilyen 30 km). Hát itt bizony komolyan megszólalt bennem a vészcsengő: "Houston, baj van!"

Nyomtam neki egyre jobban, innen már nem néztem se Istent, se embert, csak futottam, ahogy bírtam. A trió egyre jobban leszakadt, már alig láttam őket (a végére Judit és Norbi másfél, Bálint 4 percet kapott tőlem). Az utolsó 3 km-re ért az út közvetlenül a partra, és itt bizony megéreztük a viharos ellenszelet (addig a házak takarásában csak jóval enyhébb volt). Ez sem tudott már megállítani, egyre gyorsabban futottam. Közben még utolért egy gyors váltó. Olyan 800 m-el a cél előtt tűnt fel a célkapu, ez újabb erőt adott, és még egy lapáttal rátettem. Utol is értem az iménti váltót, de ahogy mellé értem, ő is gyorsított és ellépett tőlem 20-30 m-el. Az utolsó 200 m-en már szinte sprinteltem, így végül mégis megelőztem a váltót, amire a sporttársnak már nem volt válasza. Az utolsó egy km-t 4:10 alatt futottam le, óriási ellenszélben!

Technikai okok miatt (az egyszerűbb lebonyolítás okán) ma nem a tegnapi cél helyszínéről (azaz Szigligetről), hanem Badacsonyból indították a mezőnyt. Balatonfüredig kellett ma futnunk, ami 43,6 km-t jelent, elvileg tehát a legkönnyebb szakasz (de mindenképpen a legrövidebb) várt ránk. Csakhogy az útvonalon meglehetősen sok az emelkedő, és ma még az eddigi két napnál is melegebb, már-már nyári idő fogadta a futókat. Ráadásul most nem sikerült 100 %-osan regenerálódnom a tegnapi futásból, egy pici izomláz maradt a combjaimban.

Aztán ahogy elindultunk, viszonylag hamar bemelegedtek az izmok, így már nem fájt annyira a futómozgás. Gond nélkül tudtam haladni, méghozzá elég sebesen, a tegnapi naphoz hasonlóan 4:30 és 4:35 közötti tempóban, pontosan 145-ös pulzussal. A különbség csak annyi volt, hogy tegnap a szakasz alatt folyamatosan fáradtam és lassultam, ma pedig sikerült egyenletes sebességgel haladnom egészen a végéig, sőt, az utolsó 8 km-en még egy hosszú hajrát is sikerült kivágni.

Az összetettben változatlanul a 7. helyen állok, bár 1-2 előttem álló futó határozottan fáradni és lassulni látszik, azért még kitart az első napokon összegyűjtött előnyük. Annyi változás van még, hogy a tegnapi napon még csak 19 mp-el mögöttem álló cseh fiú ma majdnem fél órát kapott tőlem (gyakorlatilag tehát leszakítottam), míg a másik cseh fiú (aki 8 perccel követett) feladta a versenyt.

Túl vagyunk a leghosszabb szakasz, a második napi Fonyód és Szigliget közti 52,9 km teljesítésén. Összetettben előre léptem a 7. helyre

Nagyon jól sikerült az első és második nap közti pihenés, regenerálódás: már csütörtök este alig éreztem a lábamat, és szinte lett volna kedvem futni egy kicsit :) Persze azért nem futottam, beértem egy kiadós, fél órás sétával Timivel. Péntek reggelre pedig olyannyira frissnek és könnyűnek éreztem a lábamat, amihez korábban 2-3 nap kellett hasonló jellegű maratonok után. Bizakodva várhattam tehát a rajtot Fonyódon. Korán odaértünk, és nem szántam sok időt bemelegítésre, inkább csak nyújtottam sokat. A férfi és női verseny első napi győztesével, Steib Petivel és Kovács Rékával is váltottam pár szót, hiszen személyesen ismerem mindkettőjüket.

A 163 induló első 14 helyezettje a második nap után (kattintásra nagyítható):

Sikerült minden előkészületet a terv szerint végrehajtani a verseny előtt, megfelelően rápihentem a napra, időben odaértünk és elintéztünk mindent, jól sikerült a bemelegítés, 11-kor jöhetett a rajt.

Képek, videók (köszönet értük Timinek)

Az igazi nagy célom az idei évre az októberben megrendezendő Bécs-Budapest szupermaratoni futóverseny, amelyen majd 320 km-t kell lefutni 5 nap alatt. Erre való felkészülésnek, ha úgy tetszik, "főpróbának" egy kiváló alkalom a márciusi balatoni verseny, ahol versenykörülmények között tudom majd tesztelni, hogyan megy az egyik napról a másikra való regeneráció, ami a hasonló jellegű többnapos versenyeknek a kulcskérdése. Siófoktól Siófokig a táv 195,4 km, ami (lévén eddig a sárvári 122,8 km volt a rekord 2010-ben, igaz, azt egyben futottam) az eddigi leghosszabb versenyem lesz. Persze csak akkor, ha sikerül majd körbeérnem a Balaton körül! :)

 Immár évek óta hagyomány, hogy a környéken a kávási Terepultra futam jelenti a tavaszi futóverseny szezon kezdetét, mégha elég speciális futóversenynek tekinthető is. 2009-ben második, 2010-ben első helyen sikerült célba érnem, tavaly azonban más elfoglaltságom miatt kihagytam a viadalt. Nagyon úgy nézett ki, hogy (futócipő mizéria miatt) idén is kimarad, de aztán (egy teljes hét pihenés után) a verseny napjára úgy-ahogy összeszedtem magam, így odaálltam a rajthoz azzal a céllal, hogy megpróbálok elmenni a mezőny elejével ameddig csak bírom. Tisztában voltam vele, ha az átlagpulzusom 150 fölött lesz, akkor nem fogom végig bírni.

 Az igencsak zordra fordult téli időjárás nem jelenthet akadályt az ultraversenyekre való felkészülésben, elhatároztam, hogy mindenképpen lefutom a két napra tervezett 82 km-es edzésadagomat.

 Kedves kanizsai ismerősömmel, Lubics Szilvivel (akinek a neve a tavalyi Spartathlon győzelme kapcsán ma már bizonyára nagyon sokak számára szintén ismerős) évek óta rendszeresen tartunk közös edzéseket. Mivel mindketten ultratávokra készülünk, a 40 km fölötti edzésekhez kissé nehéz edzőpartnereket találni, mondjuk úgy, hogy általában nem tolonganak a jelentkezők :) A legtöbbször így egyedül edzek, amihez már hozzászoktam, de mindig örülök, amikor Szilvi jelentkezik, és meg tudjuk szervezni, hogy a Kanizsa-Egerszeg távolság ellenére közösen fussuk le a hosszú, általában maratoni távot.

 

Soha nem titkoltam, nagyon szeretem ezt a versenyt. Bár nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek a szilveszteri hangulat, a szép zalai táj vagy éppen a sok ismerős futóval való versengés lehetősége miatt egyik kedvence a Szilveszteri Hegyimaraton Zalaegerszegen. Ráadásul a legelső teljesített maratonom (2002) emléke is ehhez a versenyhez fűz.

Most viszont már az 54. maratonom teljesítése volt soron, és izgatottan vártam, hiszen a két évvel korábbi győzelmem után tavaly egy kisebb sérülés miatt ki kellett hagynom a viadalt. Minden korábbinál erősebb mezőny gyűlt össze 2011 utolsó napjára, így a győzelem (de még a dobogó is) csak nagyon kiváló eredménnyel tűnt elérhetőnek előzetesen. Bár talán idén először nem készültem külön erre a versenyre (egy aerob alapozó programot csinálok, így a dombos edzések majdnem teljesen hiányoztak az idei felkészülés repertoárjából), azért az utolsó hetekben mutatott jó forma miatt reménykedtem egy 3 óra körüli végeredményben, és bíztam abban is, hogy ez elég lehet a negyedik maratoni győzelem megszerzéséhez. Ami egyben azt is jelenthetné, hogy 2011-ben először sikerül magam mögé utasítani Korpát egy versenyen.

Én itt kaptam a második frissítőmet, így még annak majszolgatásával voltam elfoglalva, amikor következett az első csácsi emelkedő. Korpa diktálta a tempót, mentem vele, a közepén pedig (mikor végeztem az evéssel-ivással) egy kicsit váltottam, és a tetőig összeszedtem egy minimális előnyt. Inkább csak méricskéltem az erőviszonyokat, nem akartam még komolyan elszakadni, hiszen a csácsi szakasz olyan, hogy az emelkedők között elég hosszú sík részek vannak a felzárkózásra, és különben is nagyon messze van még a verseny vége (arról a lélektani körülményről nem is beszélve, hogy Korpának Csács hazai pályát jelent). Meglepetésemre azonban nem zárkózott fel rám a "fennsíkon", így próbáltam tartani a keményebb tempót mind az emelkedős, mind a sík részeken. Néha hátranéztem, és láttam, hogy "tapad rám", csak nagyon lassan növekszik a különbség. Sólyom viszont leszakadni látszott, többé nem láttam, csak a célban. Az utolsó (ötödik) csácsi emelkedő végére kb 20-30 mp előnyöm gyűlhetett össze, azonban a hegyről lefelé menet hirtelen el kezdett szúrni az oldalam. Nagyon kellemetlen volt, nehezítette a levegővételt, és komoly fájdalmat okozott minden lépésnél. Le is lassultam tőle egy kicsit. Ritkán, de előfordul velem ilyesmi edzésen is, 10-20 perc alatt azonban el szokott múlni, reménykedtem, hogy a mostani gyors tempó mellett is így lesz. A távolság közöttünk elkezdett apadni, a kaszaházi emelkedőnél már csak 15-20 mp lehetett, és az oldalam változatlanul szúrt, így az emelkedőt sem tudtam úgy megfutni, ahogy akartam. Ahogy beértünk Neszelére, már csak 10 mp előnyöm maradt, megijedtem, ha Korpa vérszemet kap, végem van.

Erre igazán büszke lehetek: a Spartathlon idei győztesével, Lubics Szilvivel együtt kettőnknek kellett a legmagasabbra kapaszkodni az eredményhirdetésen :)

Hogy egy vidám dologgal fejezzem be, hadd meséljem el, hogy a rajt előtti készülődésben Korpával és Sólyommal azt latolgattuk, vajon hogyan alakulnak majd köztünk a dobogós helyek. Tréfásan megkérdeztem, lehetne-e például úgy, hogy mindenki annyi embert enged maga elé, ahány gyermeke van (Korpa 2009 óta boldog apuka, míg Sólyomék családjához idén másodszor érkezett a gólya, én még előtte állok az effajta örömöknek). Sólyom (értve a viccet) úgy válaszolt, hogy rendben, most legalább kiderül, ki hány "nemhivatalos" utóddal rendelkezik. Nem lettem volna a helyében, amikor este Évinek meg kellett magyaráznia a végeredményt... :)

Az aktuális formát az utolsó 10 napon elvégzett edzéseken mért értékekből számolom ki, megfelelően súlyozva (az adott napi edzést számolom a legnagyobb, a 10 nappal korábbit a legkisebb szorzóval). Az adott napi értéket a táv, tempó, pulzus, szint adatokból és az edzés egyéb körülményeiből kalkulálom. A 100-as érték azt jelenti, hogy síkon, ideális körülményekkel, 20 km alatti távon, 150-es pulzussal 4:00-s tempóban tudok futni. Utána mp-enként 1-el csökken a forma értéke, tehát pl a 90-es forma azt jelzi, hogy ugyanezekkel az értékekkel 4:10-es tempóban tudok futni.

Grafikon és adatok ide kattintva nézhető meg

Formám alakulása grafikonon:

a grafikon jelenleg sajnos nem elérhető

Részletes beszámoló: a képre kattintva

2014.

100.0 km

9:03:33 alatt futottam le 100 km-t Kisbéren

2013.

	40.9 km	Tizedszer is az első háromban a Szilveszteri Hegyimaratonon!
	64.5 km	Nem az én napom volt a 6 órás OB napja
	50.0 km	Harmadik hely az 50 km-es országos bajnokságon
	54.1 km	Újabb győzelem - 50 km-es egyéni rekorddal
	204.7 km	Eddigi legnagyobb futósikerem: győzelem a Békéscsaba-Arad Nemzetközi Szupermaratonon
	42.2 km	Jól sikerült keszthelyi főpróba a Békéscsaba-Arad előtt
	110.4 km	Ezúttal csak 110 km-re volt elég a 12 órás küzdelem

2012.

	40.9 km	Kilencedik alkalommal is dobogón a Szilveszteri Hegyimaratonon
	17.3 km	Öt hónapos szünet után tekenyei dobogóval tértem vissza a futóversenyekre
	42.2 km	Új maratoni egyéni csúcs - 2:57:52
	113.9 km	A kánikula keresztülhúzta a számításomat - sárvári negyedik helyet ért a 113,9 km
	195.4 km	Értékelés az első Szupermaratonomról
	55.0 km	Terepultra, Kávás (Göcseji Galopp) 2012

2011.

 

	40.9 km	Komoly küzdelem után sikerült újra győznöm a Szilveszteri Hegyimaratonon
	21.1 km	Váratlanul jól sikerült félmaraton a saját versenyünkön
	14.2 km	"Tőkétől a Pohárig" Szőlőhegyi Futóverseny Tekenyén
	21.1 km	Harmadik hely a Kanizsai Futó Fesztiválon
	100.0 km	Bronzérem a 100 km-es országos bajnokságon
	21.1 km	Gyenge formában a Kanizsa-Karos félmaratonon
	47.5 km	"Nagyon gyorsan" szaggattuk az aszfaltot
	42.2 km	Visszatérés Pozsonyban - 3 óra alatti maratonnal

2010.

 

	1.7 km	Toronyfutás aszfaltszaggató módra
	42.2 km	"Dupla egyéni csúcs" a Graz Marathon-on
	14.2 km	Tekenyei győzelemmel (is) ünnepeltem a szülinapomat
	50.0 km	Végre újra verseny: 50 km-en indultam Kanizsán
	21.1 km	Egy sportos szombat
	122.8 km	120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen
	100.0 km	Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon
	20.9 km	Sorozatban "elkövetett" hat győzelmem után a hétvégi sárvári félmaratonon újra rajthoz álltam
	55.0 km	Hatodik győzelem zsinórban

2009.

 

	40.9 km	Egy remek eredmény egy remek esztendő végére
	42.2 km	A jó forma ellenére elmaradt a csúcsdöntés, de gyógyír gyanánt győztem Győrben, gyerekek!
	21.1 km	Sikeres főpróba a maraton előtt (avagy: egyéni csúcsot a saját versenyen illik futni)
	50.0 km	Végre 3 órán belüli maraton és dobogón az 50 km-es Világkupa futamon, mindezt félig betegen - avagy Kanizsán futottam
	42.2 km	Ironman váltó Nagyatádon
	100.0 km	100 km a flandriai éjszakában
	11.4 km	Keszthelyi kilométerek közösen, kánikulában (avagy nem csak Korpa tud ám futni és alliterálni)
	10.5 km	OTP maraton staféta Szombathely 2009-05-17
	21.1 km	Egy félig sikerült félmaraton Siófokon
	58.0 km	Szép tavaszi idő, gyönyörű erdei táj és sárdagasztás (azaz belekóstoltam a terepfutás szépségeibe)

2008.

 

	40.9 km	Hetedik szilveszteri versenyem
	42.2 km	Jungfrau, a svájci hegyimaraton