Most viszont már az 54. maratonom teljesítése volt soron, és izgatottan vártam, hiszen a két évvel korábbi győzelmem után tavaly egy kisebb sérülés miatt ki kellett hagynom a viadalt. Minden korábbinál erősebb mezőny gyűlt össze 2011 utolsó napjára, így a győzelem (de még a dobogó is) csak nagyon kiváló eredménnyel tűnt elérhetőnek előzetesen. Bár talán idén először nem készültem külön erre a versenyre (egy aerob alapozó programot csinálok, így a dombos edzések majdnem teljesen hiányoztak az idei felkészülés repertoárjából), azért az utolsó hetekben mutatott jó forma miatt reménykedtem egy 3 óra körüli végeredményben, és bíztam abban is, hogy ez elég lehet a negyedik maratoni győzelem megszerzéséhez. Ami egyben azt is jelenthetné, hogy 2011-ben először sikerül magam mögé utasítani Korpát egy versenyen.

 

Baljós előjelekkel indult a nap, az előző napi (szénhidrát raktár feltöltő célból végzett) kajálást egy kicsit túlzásba vihettem, mert már estére megfájdult a hasam, és 31-én a reggeli ébredés után húsz percen belül kétszer kellett meglátogatnom a WC-t. Aztán fél hétkor elindultam egy bemelegítő jellegű nagyon lassú kocogásra, és a 2 km-es lötyögés is akkora rázkódást jelentett, hogy rohannom kellett újra a bizonyos helyiségbe. Még a verseny előtt egyszer újra elmentem, azzal a reménnyel, hogy a következő három órában nem lesz vele több gondom. Reggel 8-kor különben -6 fok volt a hőmérséklet, így a megfelelő öltözködés is okozott egy kis fejtörést, de szerencsére sikerült eltalálnom az optimális ruházatot.

 

 

 

  Rögtön a rajt után kirajzolódott, hogy az előzetes várakozásoknak megfelelően két csapattársam, Korpa és Sólyom lesznek az ellenfeleim, illetve még Rudolf Tomi Kanizsáról (pontosabban Becsehelyről), aki azonban óvatosabb taktikát választott, és rögtön az első emelkedőn lemaradt. Sólyommal ketten haladtunk az élen (előttünk csak néhányan voltak a rövidebb távokról), Korpa mintegy 50 m-el tempózott mögöttünk. A sebesség kényelmesnek tűnt (15:05-nél értünk fel a toronyhoz), a pulzusom is viszonylag nyugodt volt (155-160 között), és egyelőre a hasam sem panaszkodott. A Panoráma lejtőjére fordulva hamar utolért bennünk Korpa, így összeállt az Aszfaltszaggató hármasfogat, és innentől majdnem teljesen együtt haladtunk féltávig. Hol egyikünk, hol másikunk diktálta a tempót, közben kedélyesen beszélgettünk és viccelődtünk, úgy tűnt, mind a hármunknak kényelmes a dolog egyelőre (pedig a részidők nagyon erősek voltak). A Zrínyi úton aztán utolértük a 24-es távon élen haladó duót, Garami Árpit és Gadányi Bálintot, lassan haladtak, könnyedén elhúztunk mellettük (pár szót persze azért váltottunk velük barátilag).

 

 

Így érkeztünk el a Botfai hegyhez, amiről tudtuk, hogy ha még a végső bizonyítványt nem is, de mondjuk a "félévi bizonyítványokat" minden bizonnyal ki fogja osztani. Sólyom szakadt le leghamarabb, Korpa jött velem egy darabig, de amikor a legmeredekebb szakaszhoz értünk, hirtelen egyre messzebbről hallottam a levegővételeit (vagy csak egyre halkabban lélegzett, de ez nem tűnik túl valószerűnek :D ). Mire felértünk a tetőre, kb 50 m-es előnyt gyűjtöttem össze (különösebb erőlködés nélkül) Korpával, és még legalább ennyit Sólyommal szemben, de hogy még messze nem dőlt el minden, azt jelezte, hogy a lejtőn nagyon hamar felzárkóztak mind a ketten. Így szinte "kézenfogva" értük el a féltávot jelentő csácsbozsoki körforgalmat, éppen 1 óra 27 percnél.

 

Én itt kaptam a második frissítőmet, így még annak majszolgatásával voltam elfoglalva, amikor következett az első csácsi emelkedő. Korpa diktálta a tempót, mentem vele, a közepén pedig (mikor végeztem az evéssel-ivással) egy kicsit váltottam, és a tetőig összeszedtem egy minimális előnyt. Inkább csak méricskéltem az erőviszonyokat, nem akartam még komolyan elszakadni, hiszen a csácsi szakasz olyan, hogy az emelkedők között elég hosszú sík részek vannak a felzárkózásra, és különben is nagyon messze van még a verseny vége (arról a lélektani körülményről nem is beszélve, hogy Korpának Csács hazai pályát jelent). Meglepetésemre azonban nem zárkózott fel rám a "fennsíkon", így próbáltam tartani a keményebb tempót mind az emelkedős, mind a sík részeken. Néha hátranéztem, és láttam, hogy "tapad rám", csak nagyon lassan növekszik a különbség. Sólyom viszont leszakadni látszott, többé nem láttam, csak a célban. Az utolsó (ötödik) csácsi emelkedő végére kb 20-30 mp előnyöm gyűlhetett össze, azonban a hegyről lefelé menet hirtelen el kezdett szúrni az oldalam. Nagyon kellemetlen volt, nehezítette a levegővételt, és komoly fájdalmat okozott minden lépésnél. Le is lassultam tőle egy kicsit. Ritkán, de előfordul velem ilyesmi edzésen is, 10-20 perc alatt azonban el szokott múlni, reménykedtem, hogy a mostani gyors tempó mellett is így lesz. A távolság közöttünk elkezdett apadni, a kaszaházi emelkedőnél már csak 15-20 mp lehetett, és az oldalam változatlanul szúrt, így az emelkedőt sem tudtam úgy megfutni, ahogy akartam. Ahogy beértünk Neszelére, már csak 10 mp előnyöm maradt, megijedtem, ha Korpa vérszemet kap, végem van.

 

Azonban itt hirtelen jelentős, és döntőnek bizonyuló fordulat következett. Elmúlt a szúrásom, Korpának viszont meg kellett állnia frissíteni. Ettől én kaptam vérszemet, gondoltam, ha tisztes előnnyel érkezek a Gógánhegy aljához, az már félig garancia lehet a végső sikerre. Nyomtam neki keményen, és nem is eredménytelenül: közel 1 perc előnnyel értem a hegy lábához, ahol megkaptam az utolsó frissítőt is. És a legkeményebb emelkedő (a "fal") meglepően könnyedén esett. A tetején visszanéztem, Korpa éppen akkor fordult rá a falra. Ekkor láttam utoljára. Innentől változatlanul jó ritmusban, de kissé megnyugodva haladtam tovább. Azt láttam, hogy be fogok érni 3 óra alatt, és hogy már minden esélyem megvan a győzelemre is. Különösebb erőlködés nélkül futottam az utolsó km-eket, végül éppen 2:59:00 időnél értem be a célba.

 

Jóformán még ki sem fújtam magam, máris beérkezett első számú üldözőm (3:00:20), majd meglepetésemre Rudolf Tomi (3:01:40), és végül a dobogóról lecsúszó, de egyéni csúcsot repesztő Sólyom (3:03:50) is. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen a napon pontosan ugyanannyi (nevezetesen négy) 3 óra 4 percen belüli eredmény született, mint a verseny teljes korábbi 16 éves története során összesen!!! És ha valakinek még kell bizonyíték arra, hogy az idei volt minden idők legkeményebb mezőnye, akkor még hozzátehetjük, hogy a tavalyi győztes idő (3:19) ma egy hatodik helyet ért volna...

 

 

Rajtunk kívül mások is nagyszerűen teljesítettek a mai napon, hatalmas egyéni csúcsok születtek (elég csak Keszei Krisztát, Lubics Szilvit, Vojnovits Csabit, Tölli Tomit vagy Szittár Rudit említeni, bocs azoktól, akiket kihagytam), és nem csak a maratoni számban, de a rövidebb távokon is (10 km-en például megdőlt a férfi és női pályacsúcs). Gratulálok minden résztvevőnek!

Érdekességképpen (érzékeltetve az idei mezőny erejét) kikerestem a legjobb 10 eredményt a verseny immár 17 éves történetéből:

 

 

 

Ajánlom még Korpa beszámolóját is, hiszen első szilveszteri maratoniján kimagaslóan teljesített, büszke lehet rá Bezeréd apraja és nagyja! :)

 

A cikk illusztrációjaként szolgáló képeket (a gólyát leszámítva :D ) Bérces Edit, Bálizs Zsuzsa, Németh Ádám és a Kanizsai Futóklub készítette, köszönet értük!