pic2.JPG
A korcsoportos dobogó második fokán
Mint arról a versenyt megelőző beharangozóban is hírt adtam, azzal a határozott elképzeléssel vágtam neki a sárvári 12 órás versenynek, hogy nem kevesebb, mint 130 km-t szeretnék teljesíteni. Mivel a felkészülésem a terv szerint sikerült és sérülések sem zavartak, így bizakodva vártam a 10 órás rajtot. A hirtelen jött és szokatlanul meleg időjárás sem szegte a kedvemet, csupán egy kis óvatosságra intett. Már a rajt idején is közel 30 fok volt, és egészen délután 2-3 óráig még tovább erősödött a forróság, csupán este 5-6 körül kezdett egy kicsit alábbhagyni. Ehhez vegyük még hozzá, hogy a pályán alig volt árnyék, gyakorlatilag az első 7-8 órát mindvégig a tűző napon, forró aszfalton futottuk. És ami pedig a leginkább próbára tette a mindenre elszánt futókat (több, mint száz egyéni induló vágott neki a nem mindennapi kihívásnak, ebből 60-an a 12 órás, 47-en a 24 órás számban), az az, hogy egyszerűen nem volt még időnk hozzászokni ehhez a hőmérséklethez. Ne feledjük, múlt héten még reggeli fagykárokról szóltak a hírek, most pedig hirtelen itt a nyár, anélkül, hogy lett volna ideje felkészülni a szervezetnek a hőség tolerálására.
 
Mielőtt előzetes magyarázkodásnak tűnne a bevezetőm, szeretném elmondani, hogy velem együtt egyetlen rajthoz álló ultrafutónak sem jutott eszébe a meleg miatt panaszkodni, ha szóba is került az időjárás, inkább azon gondolkodott mindenki, hogyan lehet kezelni, megoldani ezt a váratlanul érkezett nehézséget.
 
Szóval, 10 órakor elrajtoltunk. Nagyjából 5 perces tempóval (esetleg egy kicsit gyorsabbal) terveztem az első órát, de mindenképpen 140 alatt akartam tartani a pulzust. Az első kör (1030 m-es körpályán köröztünk) végén néztem rá először az órára, úgy gondoltam, az 5 perc versenyen és ilyen melegben elég ahhoz, hogy a pulzus felmenjen arra az értékre, ahol aztán később stabilizálódni fog. Szóval, az óra 4:40-es sebességet és 138-as pulzust mutatott. Ez nagyon reménykeltőnek tűnt, sajnos azonban nem állt meg ezen az értéken a pulzusom, lassan ugyan, de folyamatosan emelkedett tovább, pedig némileg lassultam is. Végül olyan 4:50-4:55 körül állapodott meg a tempó, és 142 körül a pulzus.
 
Telt-múlt az idő, egyre melegebb lett, a második-harmadik órában még egy kicsit lassultam, és még egy kicsit emelkedett a pulzus, de még viszonylag könnyedén mozogtam, nem volt nagyobb probléma. Minden egyes kör végén a frissítőállomásnál ittam néhány korty vizet és magamra is locsoltam néhány pohárral. Ezzel mindig elment 10-15 mp (ráadásul a futóritmust is mindig megtörte egy kicsit), de enélkül nem lehetett volna kibírni. Ezt egészen este 6-ig, azaz 8 órán keresztül így kellett csinálni. Becslésem szerint kb. 14-15 liter vizet ittam meg az első 8 órában (ennek ellenére a verseny végére 3 kg-ot fogytam, 61-ről 58-ra).
 
A vizen kívül különben időnként (20-30 percenként) szénhidrátot (szőlőcukrot, csokit, gyümölcsöt) fogyasztottam még, illetve két óránként a saját frissítőmet, ami sztívia édesítőt és Electrosportot (az elektrolitokat pótoló oldatot) tartalmazott. Ez így nagyjából elégséges és hatékony is lett volna, de két nagy hibát elkövettem, ami később végzetesnek bizonyult. Az egyik az, hogy otthon felejtettem (pontosabban a reggeli kapkodásban nem találtam meg) az egyik legfontosabb saját frissítőmet, ami egy lúgosító hatású üdítőital, továbbá a tejsav lerakodását is meggátolta vagy késleltette volna (ami ugye az izomláz legfőbb okozója). A másik végzetes hiba, hogy fokozatosan, de biztosan túlittam magamat. Nagyon kívántam a vizet minden kör végén, de a harmadik óra végére már olyan sokat ittam, amitől már kezdett eltelni a hasam. Innentől egészen a 8. óra végéig kicsit émelygett a gyomrom, mintha kezdődő hányingerem lenne. Nagyobb bajom nem lett, de ez alatt az 5 óra alatt nem működött rendesen az emésztésem: hiába ettem és ittam folyamatosan, egyszerűen nem tudott rendesen felszívódni a táplálék és a folyadék, inkább ott lötyögött a hasamban (és persze folyamatosan éhes, de főleg szomjas voltam).
 
A negyedik óra végére (talán ekkor volt a legerősebb a hőség), az átlagpulzusom már 144-re emelkedett (időnként a 150-es értéket is átlépve). Ekkor tudatosan egy kicsit lassabb (5:30 körüli) tempóra álltam át, amit úgy tűnt, a nehézségek ellenére tudok is tartani. A verseny középső harmadában (a 4. és 8. óra között) így teltek a körök, a tempó 5:30, a pulzus 140 környékén mozgott. Közben néha már híreket is kaptam a verseny állásáról: többen feladni kényszerültek a viadalt, és sokan küzdöttek komoly problémákkal. Az első órákban az ötödik helyen haladtam, aztán a verseny közepe táján többen is kiestek előlem (Belej Bálint, Lajkó Csaba "Pecsenye" és Ossó Zoli), így egyedül Bene Ármin (aki a 2010-es versenyen is megelőzött) maradt előttem, aki viszont stabilan és jól mozgott. Később Pecsenye hihetetlen akaraterőről tett tanúbizonyságot, összeszedte magát és visszaelőzött. A hatodik óra végére (vagyis a verseny félidejében) 67 km-nél jártam, vagyis itt még megvolt a remény a végső 130 km-es eredményhez.
 
Nagy nehezen elérkezett a verseny 8. órája, ami azért jelenthetett volna fordulópontot, mert délután 6 óra volt, vagyis innentől kezdve fokozatosan nőtt az árnyékos részek aránya, és kezdett alábbhagyni a hőmérséklet. Elvileg tehát meglett volna az esélye, hogy a hűvösebbre váltó időben magamhoz térjek, és az utolsó 4 órában tartsam legalább az addigi átlagtempót, amivel meg lehetett volna az eredeti célkitűzésem. A fordulópont valóban ekkor érkezett el, csakhogy negatív értelemben. Most ütött vissza, hogy nem fogyasztottam lúgosító italt, illetve hogy az első 4 órában (ha nem is sokkal, de) átléptem a 140-es pulzust, ami előrevetítette a későbbi felhalmozódó savasodást. A helyzeten nyilván nem segített, hogy gyakorlatilag a harmadik órától kezdve nem működött rendesen az emésztésem, még a saját frissítőim közül is csak a legelsőt (amit a második óra végén kaptam) tudtam maradéktalanul feldolgozni. Egyre nehezebbek lettek a lábaim és a lépéseim, és végül elérkeztem egy ponthoz, amikor egy kicsit (100 m hosszan) bele kellett sétálnom a futásba. Sokadik ultraversenyem volt ez a sárvári, de ez volt az első, amit nem tudtam végigfutni, ahol sétálásra kényszerültem. Emiatt a tény miatt fejben is szétestem, mentálisan is padlóra kerültem, ahonnan már nem is tudtam felállni. Próbáltam futni, de szinte minden körben sétálnom kellett egy rövidet, mert annyira nehezek voltak már a lábaim. Ennek ellenére egyre lassultam.
 
A tizedik óra végén (ekkor már 102 km-nél jártam) már a futás közben sem haladtam sokkal gyorsabban, mint sétálva (előbbivel kb. 8, utóbbival kb. 10 percig tartott egy km), viszont sokkal fájdalmasabb volt, ezért a maradék két órára már csak arra maradt erőm fejben, hogy becsülettel végiggyalogoljam. Ekkor érkeztek meg Timi és a szüleim, Timi be is állt mellém sétálni, lelkileg egy kicsit támogatni ebben a nehéz helyzetben. Az utolsó fél órára annyira sikerült összeszedni magamat, hogy kétszer másfél kört sikerült még végigkocogni, és így végül 113,9 km-el befejezni a versenyt. A legvégén még megelőzött Simon Zoltán, aki okosan osztotta be az erejét, és egészen hátulról kapaszkodott fel a dobogóra egy jó hajrával. A győztes (akárcsak két éve) Bene Ármin lett, Lajkó Csaba előtt.
 
Mivel hétfő van ma, amikor írom ezt a beszámolót, így már tudok írni a verseny utáni tapasztalatokról is. Szerencsére maradandó sérülés nem ért, sehol semmi nyoma annak, hogy például túlerőltettem volna valamelyik izületemet. A verseny utáni éjjelen alig bírtam aludni, nagyon sűrűn felébredtem arra, hogy szinte ég a lábam, olyan erős izomlázam volt mindenhol. Ugyancsak éjjel fájdult meg a fejem is, nyilván a sok órás tűző napon való tartózkodástól. Szerencsére azonban reggelre mindkettő (az izomláz és a fejfájás is) enyhült, aztán teljesen elmúlt. Amivel jobban meggyűlt a bajom, az a gyomrom. Egészen hétfő délelőttig fájt, rendszeresen görcsölt, és nem tudtam enni jóízűen, pedig étvágyam lett volna. Ezen sem csodálkozom, hiszen a verseny végén (amikor már sétáltam) össze-vissza kajáltam már mindent, olyan dolgokat is (pl. virslit mustárral vagy szénsavas üdítőt), amik egyáltalán nem futás közben ajánlottak, és csak tovább savasították az amúgy is savas szervezetemet.
 
A futás közben, amennyire tudtam, igyekeztem figyelni a többiekre is, és drukkolni az Aszfaltszaggatós csapattársaimnak. Szeretném megköszönni nekik a rengeteg drukkolást, amit kaptam. Na és Janinak a zrikálást a sétálásért :) (attól tartok, egy darabig hallgathatom még ezt, anyukám is megjegyezte a végén, hogy jövőre ő is benevez Sárvárra, hiszen sétálni ő is tud). Viccet félretéve, minden tiszteletem az összes futóé, akik a nehézségek ellenére becsülettel végigküzdötték a napot, különösen azoknak, akik a 24 órás versenyszámban jeleskedtek!
 
Ami a saját eredményemet illeti, nagyon csalódott vagyok, messze elmaradtam a tervezett 130 km-től. Rá lehetne fogni a melegre, de utólag is úgy gondolom, megfelelő frissítéssel át lehetett volna vészelni a legkritikusabb időszakot úgy, hogy stabil maradjak utána is, és egy erős hajrával meg lehetett volna csinálni a 130-at. Hogy nem így történt, csak a saját butaságomnak köszönhetem. Sajnálom, fontos volt nekem ez a verseny, sokat készültem rá, és nagyon szerettem volna bizonyítani magamnak. Remélem, lesz még alkalmam megmutatni, hogy képes vagyok rá.
 
Most, részben az eredmény miatti csalódottság, részben pedig más okok miatt átmenetileg egy kicsit háttérbe fog szorulni a futás az életemben. Eljárok majd edzegetni, amennyi jólesik, de versenyezni egy darabig nem szeretnék. Úgy alakult most, 35 évesen az életem, hogy több időt és energiát szeretnék szánni más területeknek is, amik szintén nagyon fontosak az életemben. Szeretnék bennük a tőlem telhető legjobb módon, időben és energiában is maximális odaadással teljesíteni, és nem szeretném, ha a futással egymás rovására mennének.
 
Szóval eljön még az idő, hogy visszatérek, de addig ezzel a sárvári versennyel búcsúzok!
 

A bejegyzés trackback címe:

https://maratonfuto.blog.hu/api/trackback/id/tr594482283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

korpaZASZ · http://korpa.blog.hu/ 2012.05.01. 17:49:52

Azért szerintem aludjál rá pár napot (mindig szoktad írni, hogy aznap, vagy másnap már kedved volt futni akármilyen hosszú verseny után is), egy jó maraton és a Bécs-Budapest többnapos terhelése és ott egy jó eredmény is még bőven benned van idén.
Az is látszik, hogy nem a fizikai felkészültséggel van gond, hanem, bár ugyanolyan fontos, de kezelhető dologgal.
Legrosszabb eset, hogy tényleg ezt nem tudja a szervezeted jól kezelni, de akkor max. visszaállsz a "normális" emberek szintjére és mondjuk 50km fölé nem mész. Akkor mi van, én is ultra nélkül élek és még nem akasztottam fel magam:)

csika_ 2012.05.01. 19:21:18

Fel a fejjel Roli! Most ez a verseny nem úgy jött össze ahogy szeretted volna, de a lényeg, hogy tudod mit kell majd máshogyan csinálni a jövőben!
Az álmaid ne add fel, a Bécs-Budapesten indulók közt látni szeretnélek!
Van egy jó idézetem ide:
„Obstacles are what you see when you take your eyes off your goals.”
General William Halsey, Jr.

maratonfuto 2012.05.01. 20:28:32

Fiúk, azért még ne örüljetek, a szilveszteri versenyt azért nem hagyom ki, hátha akkor nem lesz 30 fok! :-)
Viccet félretéve, köszi a biztatást, jól esik!

zsolaaa 2012.05.02. 11:58:15

Gratulálok a kitartásodért!
Nem rajtad múlott, Lehet okoskodni hogy ha víz helyett spéci sportitalt használsz mi lett volna, de normál frissítővel szerintem ennél többet nem is igen lehetett volna kihozni.
süti beállítások módosítása