Az utolsó, vasárnapi napra már nem maradt más feladatom, mint lefutni a Füred és Siófok közti 52,2 km-es távot. Bár a második szakasz némileg hosszabb volt (52,9 km), de ezen a napon sokkal több emelkedő, és az időjárás előrejelzések szerint kemény szél várt ránk, továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindenkinek a lábában benne volt már 150 km. De egy ultrafutót ezek az akadályok nem ijeszthetnek meg! :) A napi szakaszt végül 4 óra 2 perc alatt sikerült teljesíteni, így összességében 15 óra 5 perces végeredménnyel zártam a Balaton Szupermaratont, a 163 egyéni induló közül a 7. helyen. Fordulatokban nem volt hiány az utolsó napon, érdemes végigolvasni a kalandokat.

Mentálisan és fizikálisan is viszonylag frissen, kipihenve vártam a reggel 8 órás rajtot Balatonfüreden, a Tagore-sétányon. Egyedül a combjaimon éreztem a fáradtságot, minden masszírozás, pihenés és egyéb "karbantartás" ellenére nehezek voltak, főleg guggoláskor éreztem, hogy az elmúlt 72 órában azért lefutottam mintegy 150 km-t. Olyan nagyon nem izgultam miatta, hiszen már a harmadik napnak is így vágtam neki, mégis jól ment a futás végig azon a szakaszon. Olyan taktikával készültem, hogy a táv első felében óvatosan futok, semmiképpen sem engedem a pulzust 145 fölé. Aztán a végén már úgyis úgy futok, ahogy bírok, ezt már nem lehet előre tervezni. Kicsit tartottam a végétől, hiszen a déli partra fordulva is még komoly emelkedők vártak ránk, illetve 20-25 km/h-s szelet jeleztek előre, éppen a legkellemetlenebb, délnyugati irányból.

10-12 km után az egyik frissítőnél lemaradt mögöttem, és mivel nem sokkal utána egy hosszabb emelkedő következett, ahol sokkal gyorsabb voltam, így végleg leszakadt, nem is láttam már egyáltalán. Innentől se előttem, se mögöttem nem volt senki, nagyon hosszan teljesen egyedül futottam, az útvonal miatt még a kísérőimmel is igen ritkán találkoztam. És sajnos 20 km körül egyre jobban bekötött a combom, egyre fájdalmasabb volt a mozgás. Azt vettem észre, hogy egyre lassulok, a pulzusom egyre esik (már 135-140 között mozgott), és kezdtem megijedni, hogy még 30 km hátravan (nem is akármilyen 30 km). Hát itt bizony komolyan megszólalt bennem a vészcsengő: "Houston, baj van!"

Nyomtam neki egyre jobban, innen már nem néztem se Istent, se embert, csak futottam, ahogy bírtam. A trió egyre jobban leszakadt, már alig láttam őket (a végére Judit és Norbi másfél, Bálint 4 percet kapott tőlem). Az utolsó 3 km-re ért az út közvetlenül a partra, és itt bizony megéreztük a viharos ellenszelet (addig a házak takarásában csak jóval enyhébb volt). Ez sem tudott már megállítani, egyre gyorsabban futottam. Közben még utolért egy gyors váltó. Olyan 800 m-el a cél előtt tűnt fel a célkapu, ez újabb erőt adott, és még egy lapáttal rátettem. Utol is értem az iménti váltót, de ahogy mellé értem, ő is gyorsított és ellépett tőlem 20-30 m-el. Az utolsó 200 m-en már szinte sprinteltem, így végül mégis megelőztem a váltót, amire a sporttársnak már nem volt válasza. Az utolsó egy km-t 4:10 alatt futottam le, óriási ellenszélben!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.