Bal-Vel-Tour: mission completed!

Valami számomra is megmagyarázhatatlan vakmerőséggel korábban már háromszor is vállalkoztam hosszú bringatúrákra: ezek más-más okból ugyan, de igencsak próbára tették a képességeimet (MegyeTekerés 263 km, Első Balaton köröm 305 km, Második tekerés a Balaton körül 290 km). Különösen a legutóbbi alkalom hagyott mély nyomokat: a táv második felét szinte teljesen elsavasodva tekertem, a vége már csak a túlélésről szólt, alig vártam, hogy vége legyen, el nem tudtam akkor képzelni, hogy egyszer nekivágok egy ennél is hosszabb távnak. Csakhogy azóta eltelt több, mint két hónap, az emlék kezdett halványodni, így amikor megkaptam a meghívást a 400 km-es BalVelTour-ra, viszonylag hamar elgyengültem és beadtam a derekam.

Lajos tanácsára lecseréltem a gumikat vékonyabbakra a kisebb tapadás végett, és ez nagyon hasznos húzásnak bizonyult: csütörtökön elmentem egy tesztkörre a Vadása tóig és vissza, igencsak észrevehető volt a könnyebb tekerés. Ez volt az össz készülésem a túrára, tehát kis túlzással azt lehet mondani, hogy a korábbi alkalmakhoz hasonlóan most is csak futóedzésekkel a lábamban, a biciklire szinte csak a túra napján felülve  vágtam neki a kihívásnak. A Balaton és a Velencei-tó együttes megkerülése Zalaegerszegről nagyjából kereken 400 km-t jelent, és mivel éjfélkor indulunk, az álmosság elleni küzdelem is egy olyan plusz nehézségi faktort jelent, amivel a korábbi túrákon nem kellett szembenéznem.

Mindenesetre túl sok pihenéssel nem tudtam rákészülni az eseményre: csütörtökről péntekre virradóra 3, míg péntek este újabb 1,5 órát sikerült aludnom. Aztán 23:49-kor nyeregbe pattantam, és a Dísz tér felé indultam, ahol már vártak a többiek: Jáger Lajos, Szittár Rudi, Fonódi Tomi és Szakony Pisti. Lajos és Rudi korábban már teljesítették a BalVelTour-t, Pisti és Tomi viszont velem együtt még nem tekertek ekkora távon. Egymás üdvözlése és egy gyors fénykép után indultunk is.

A városból kiérve szinte koromsötétben haladtunk, mivel a lámpámnak alig volt fénye, inkább mentem a többiek után (figyelni kellett, mert a 76-os úton most is építkeznek, tele van akadályokkal és szakadékokkal az út széle). Ez különösen lefelé volt nehéz és veszélyes, amikor akár 45-50 km/h sebességgel száguldottunk, és egyetlen támpontom egy előttem haladó bicikli hátsó piros lámpája volt, azon kívül a világon semmit nem láttam. Egészen Zalacsány utánig meg sem álltunk, itt is csak egy két perces pihenőre. Innen Balatonmáriafürdő volt a következő megálló, ahol egy rövid reggeli szünetet tartottunk, na meg kicseréltük az elemeket az első lámpámban, mert teljesen lemerültek. Egy rövid ideig a belső utakon (a balatoni kerékpárút mentén) gurultunk, helyenként még élénk éjszakai életbe is ütköztünk, aztán Keresztúrnál kimentünk a 7-es főútra, és innen ezen haladtunk egészen Siófokig. Mivel forgalom alig volt, és kellemes hűvös volt az idő, nagyon jól tudtunk haladni, a sík részeken általában 28-30 km/h között. Siófok körül még az addigi átlagsebesség is 25,8 km/h volt, pedig túl voltunk már jó sok emelkedőn és lassító kanyaron.

Igencsak korán, fél hat körül értünk fel a világosi magaspartra, stílszerűen itt kezdett el világosodni. Itt tartottuk az első hosszabb (20-25 perces) szünetünket, ami alatt már másodszor reggeliztünk (pedig még hat óra sem volt, ugye). A pulzusmérő is rajtam volt: 115 körüli átlagpulzust jelzett az első 130 km-re, ami igazán kedvezőnek mondható a nem éppen lassú tempóra való tekintettel. Már ekkor sejtettem, hogy jól fogom bírni az egész napot. Mire indultunk tovább, szinte már teljesen kivilágosodott. A balatoni körről Balatonfőkajárnál kanyarodtunk le, Fülénél tartottunk is egy pihenőt. Innen Polgárdin keresztül újra a 7-es úton találtuk magunkat, amit követve hamarosan (már nyolc óra előtt) Székesfehérváron voltunk. Itt a sok lámpa miatt egy kicsit nehézkesen keveredtünk át a belvároson, de aztán jó tempóban értük el a Velencei-tavat, amit aztán délről kezdtünk el megkerülni. Az agárdi strandon újabb pihenő következett, itt már 187 km-nél tartottunk (és már csak alig pár km-re voltunk a félutat jelentő Velencétől). A büfés lány látva a komoly felszereléseket, meg is kérdezte tőlünk: "Az egész tavat megkerülitek?" :-D  Hát, mondhatjuk így is... (a Velencei-tó kör 28 km)

Az volt a tervünk, hogy este 22 órára hazaérjünk Egerszegre, és itt még igencsak jó esély mutatkozott arra, hogy ez sikerülhet. Nemcsak azért, mert időben igen jól álltunk, hanem azért is, mert mind az öten jól bírtuk a menetet, senki nem maradozott le, jól bírta mindenki erővel. Felváltva történt a vezetés, én mondjuk nagyon ritkán keveredtem a menet elejére (nem feltétlenül azért, mert erővel nem bírnám, hanem messze nekem van a legkevésbé gyors járgányom a többiek országútijához képest, és technikailag is nyilván én vagyok a legkevésbé  rutinos, a tájékozódás is nehezen menne több helyen, stb.). A hangulatfelelős Pisti volt, aki mintha egy futballriporter lenne, végig "közvetítette" az eseményeket, folyamatosan kommentálta a tárgyakat és a történéseket, amiket láttunk az út mentén. Poénokból sem volt hiány: rengeteg apropó is volt rá, elég ha csak valamelyik község "Kula tér" névre keresztelt főterét említjük. Aránylag gyorsan sikerült megkerülnünk a tavat, aztán gyorsan vissza is értünk Fehérvárra. Ekkor már délelőtt 10 óra körül volt, a nagy forgalomban visszafelé is lassan sikerült átjönni a városon. Sárszentmihály volt a következő megálló, ahol egy étteremben ebédet terveztünk, és háromnegyed órát szántunk rá. Sajnos igen lassan hozták ki a megrendelt gyros tálakat, amivel nemcsak az a baj, hogy másfél órát vesztegettünk el, hanem az is, hogy egy ilyen hosszú pihenő már túl sok, nehezebb utána elindulni, mintha csak egy rövidebb szünetet tartottunk volna.

Igencsak szép helyen haladtunk tovább (Berhidán keresztül Balatonfűzfő irányába), ahol még soha nem jártam korábban, szép kilátásunk nyílt sokáig a várpalotai völgyre. Sajnos újabb lassító körülmény következett be: Lajos hátsó kerekén a gumi többször leeresztett, többször meg kellett állnunk felpumpálni, végül aztán kicserélni a belsőt. Berhidán újabb vicces eset: az elöl haladó Rudi megkérdezett két járókelőt, jó irányba megyünk-e Papkeszi és Fűzfő irányába (kb 7-8 km-re voltunk tőlük). A hátul haladó még hallotta, ahogy a kislány mondja az anyukájának: "Azta, ezek olyan messze elbicikliznek!".

A Balcsi északi partját elérve hamarosan szembesültünk vele, hogy őrült forgalom van az utakon, az autóúton és a biciklisúton egyaránt. Így sajnos csak nagyon lassan tudtunk haladni, pedig a meleg ellenére jól bírta mindenki a kiképzést: ahol adódott rá lehetőség, közel 30 km/h-val tekertünk. Többnyire kénytelenek voltunk a bicikliútra húzódni. Sajnos most már sokadszor kellett megállapítanunk, hogy a kerékpárútnak kinevezett valami gyakorlatilag alkalmatlan kerékpározásra. Rengeteg helyen túl szűk, alig fér el egymás mellett két járgány, nem lehet előzni, életveszélyes, ha jön szembe valaki, figyelmetlenek a gyalogosok, tele van buktatókkal, gödrökkel, stb... Az autók közé viszont megint csak veszélyes volt kimennünk: a sofőrök egyből dudálni kezdtek (némi joggal), miért nem megyünk a bicikliútra, sokszor veszélyesen közel húztak el mellettünk (egy teherautó után Pisti meg is jegyezte, majdnem át kellett keresztelnünk a BalVelTour elnevezést Szittár Emléktúrára), és még a rendőröktől is tarthattunk, hogy joggal visszaparancsolnak bennünk a kerékpárútra. Így hiába mentünk folyamatosan, a badacsonyi megállónknál már láttuk, hogy nem fogunk visszaérni a tervezett 22 órára. Az utolsó hosszabb pihenőnket a gyenesi fagyizóban tartottuk, itt sötétedett ránk, felvettük a jelzőmellényeket, bekapcsoltuk a lámpákat, és indultunk egy utolsó hajrára.

Hirtelen a napközbeni kánikulából 20 fok lett, kicsit fáztam is, ahogy a bringaúton vaksötétben Keszthely felé araszoltunk. A többiektől eltérően nem hoztam magammal hosszúujjú felsőt, így aggódtam egy kicsit, hogy a végére egyre jobban fázok majd, de aztán a mozgástól helyreállt a hőérzetem, és nem volt ezzel semmi gond (ez is jelzi, hogy stabil maradt egész végig a keringésem). Keszthely után a legrövidebb, ámde kemény emelkedőkkel megspékelt Hévíz-Zalacsány-Nagykapornak útvonalat választottuk. Az emelkedőkön meglepően tapasztaltam, hogy tele vagyok még erővel: könnyedén és tempósan tekertem fel akár a páhoki, akár a kapornaki és a többi emelkedőre is. Negyed 12-kor értünk vissza a Dísz térre. Elbúcsúztunk egymástól és elindultam hazatekerni. Nagyjából felmértem az állapotomat: egy kicsit törte a fenekem az ülés, egy kicsit éreztem a csuklómat, a combomat, de egyik sem volt vészes, és más bajom egyáltalán nem volt, még álmos sem voltam. Hazaérve 393 km-t mutatott a km-óra (a gps alapján állítottam be, tehát teljesen pontos volt), a fáradtságomról mindent elmond, hogy azzal a lendülettel indultam még egy 7 km-es körre a városban, nehogy már megálljon a táv 400 km alatt! Végül kereken 400 km megtétele után ugyanabban a percben állítottam meg a biciklit, mint amikor 24 órával korábban elindítottam: 23:49-kor.

Összességében jóval könnyebben esett a BalVelTour, mint bármelyik korábbi hosszú túra! Nagyon élveztem egész nap, hogy ennyire tele vagyok erővel. Köszönöm a csapattársak segítségét, egyben gratulálok nekik is a nem mindennapi teljesítményhez!

Tomi képei az útról