Csütörtökre hosszú idő után sikerült újra egy közös edzést szerveznünk Szilvivel (legutóbb januárban domboztunk egyet Nagykanizsa környékén). Én javasoltam a délután négy órai kezdést, mert csak akkor értem rá, de akkor még nem tudtam, hogy őrült kánikula lesz ezen a napon.

Szilvinek a Spartathlon-ra készülve hosszú dombos edzés volt előírva mára, így a szilveszteri hegyimaraton pályáját választottuk útvonalnak. Kellemes emlékeim vannak a helyszínről, hiszen ehhez kötődik legutolsó futóverseny győzelmem, amikor is éppen Szilvivel álltunk a dobogó tetején. Azóta persze sok víz lefolyt a Zalán, én május óta alig edzegetek, így a mostani harmatos formámban komoly kétségekkel vágtam neki a távnak, egyáltalán végig bírom-e futni ebben a melegben.

A Helikon utcából indultunk, így gyakorlatilag a Kiskondástól Kiskondásig teljesítettük a szilveszteri pályát. Már az első dombon (Gógánhegy) érezni lehetett, ilyen forró aszfalton bizony nem lesz egyszerű a menet, én már itt biztos voltam benne, hogy számomra túlélőtúra lesz a mai edzés. Nem futottunk persze gyorsan, de azért lassan sem: végig 5:30 körül volt az átlag, egyedül az utolsó hegyen, a csácsi emelkedőkön csúsztunk ki belőle egy kicsit. Nekem az egekben volt a pulzusom (nagyjából ugyanott, ahol a versenyeken szokott lenni 4:20-as, 4:30-as tempó mellett), Szilvinek láthatóan sokkal könnyebben esett, hiába, látszik hogy most sokkal edzettebb nálam. Elég sűrűn kellett innunk, egy-egy percre megálltunk ilyenkor, mert menet közben nem lehetett kivenni a kulacsokat a hátizsákból, és ha találtunk kutat, meg is töltöttük őket. A TV-toronynál már egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk a tetőre, érzésre olyan volt, mintha már legalább 20 km-t futottunk volna. Ránéztem az órámra, ami 10 és fél km-t mutatott. Alig akartam elhinni, meg is kérdeztem Szilvit, de az ő órája is ennyit mutatott.

Közben persze végig beszélgettünk, így azért lassan telt-múlt az idő, a Jánkahegy és a Zrínyi út után elérkeztünk féltávhoz (21 km) és a botfai hegy lábához. Aki futott már arra, tudja, hogy itt egy olyan emelkedő várt ránk, ami nekem még Szilveszterkor, hűvös időben, amikor még csak kb 14 km-nél járunk, és éppen edzett vagyok, nos még akkor is komoly erőfeszítésbe kerül ezen az emelkedőn felfutni. Ehhez képest most pocsék formában vagyok, teljesen elgyengülve értem már Botfára, és még mindig 30 fok körül (ha nem fölött) lehet a hőmérséklet. Megbeszéltük Szilvivel, hogy fent a tetőn, a toronynál tartunk egy kis pihenőt, hogy legyen motiváció az emelkedőre. Valahogy azért sikerült felkecmeregnem, de végig 170 fölött volt a pulzusom, félő volt, hogy innen már nem tudok regenerálódni. A tetőn aztán ittunk, és ettem egy kis müzliszeletet (ez volt az egyetlen táplálékom az egész edzésen).

Innentől egy kicsit kezdett hűlni és mozogni a levegő, néha-néha azt vettük észre Szilvivel, mintha már levegőt is kapnánk :D A hosszú lejtőn egy kicsit magamhoz tértem, talán a frissítés is segített benne valamennyit. A Csácsi domb maradt hátra, amitől nagyon tartottam, de egész gyorsan sikerült túljutni rajta. Végig jót beszélgettünk, így szinte észre sem vettem, és már a Parkerdőben voltunk, ahonnan már csak 7 km volt hátra, komoly emelkedő nélkül.

Szóval a végére mintha túllendültem volna a holtponton, jól elfáradva, de még aránylag frissen mozogva értem be a célba (Szilvinek, úgy tűnt, meg sem kottyant az edzés). A nettó időnk 3:53 lett, de ebből le kell vonni a Helikon utcát kétszer, így gyakorlatilag 3:49 alatt futottuk le a szilveszteri hegyimaraton útvonalát.

Másnapra egy minimális izomláz azért lett a combomban, dehát volt már olyan ultraversenyem, amikor ennél sokkal, de sokkal jobban megviselt a táv. Szóval összességében örülök, egész jól viseltem a maratont. A szilveszteri útvonalat pedig sokszor teljesítettem már, de ilyen kevés edzéssel azt hiszem, még soha.

Szilvinek köszönöm az edzést, és sok sikert kívánok neki a Spartathlon-hoz, melyre idén címvédőként utazik!