9:03:33 alatt futottam le 100 km-t Kisbéren

A versenyre való rápihenés rendben megtörtént, az izmaim nagyon lazák voltak, de sajnos a szokásos versenydrukk, és az ennek következtében megemelkedett pulzus ezúttal sem került el: már az utolsó két napon egyértelműen megfigyelhető (és mérhető) volt a normálisnál izgatottabb, stresszesebb állapot. Régi problémám ez, ami végigkíséri a versenyzésemet, és szinte lebénít a versenyek alkalmával, hogy hozzam az edzéseken egyébként rendre bemutatott formát. Sajnos egyelőre nem sikerült mit kezdeni vele, kalkulálnom kell vele minden megmérettetésen.

A reggel 7 órás rajton még elég hűvös volt (4-5 fok), de várható volt, hogy elég gyorsan felmelegszik, így rövidnadrágban és egy szál pólóban vágtam neki a nagy küzdelemnek, szerencsére azonban nem fáztam egyáltalán. Elég hamar sikerült felvenni a tervezett ritmust (4:40-4:45 közötti km-ek), könnyedén esett. Egyszer már versenyeztem itt Kisbéren, most mégis meglepődtem az első körön, milyen sok emelkedő jellemzi a pályát, valahogy jóval kevesebbre emlékeztem 2010-ből. A pulzusom 145 körül ingadozott itt az elején, ez azonban azt jelenti, hogy a lejtős részeken 140, míg a felfeléken 150 körüli értéket mutatott (csak összehasonlításképpen: az edzéseken, sokkal kevésbé pihent állapotban ugyanezen sebesség mellett a pulzusom az utóbbi hetekben mindig 130 körül mozgott). Igazából egyik emelkedő sem volt kemény, de szinte mindvégig hullámzott a pálya, sík rész alig volt, vagy felfelé vagy lefelé futottunk. Kezdetben egyébként a 11. helyen haladtam, de már az első körön utolértem egy sporttársat. De itt még szinte teljesen együtt volt a mezőny, látótávolságban volt mindenki, csupán az első négy (Zabari Jani, Steib Peti, Polyák Csabi és Kovács Zsolti) húzott el folyamatosan, ők láthatóan egy másik sebességtartományban közlekedtek.

Saját frissítőket a szakasz fordítóknál (azaz kb. 8 km-ként) vettem vagy kaptam, ezeken kívül a szakasz közepén volt még egy közös frissítőasztal, ahol általában egy pohár vizet ittam. A gyomrom szerencsére nyugodt volt, jónak tűnt tehát a frissítés, edzőm szerint csupán annyi volt a baj, hogy sokkal több folyadékra lett volna szükségem menet közben (kb. 4-5 dl fogyott szakaszonként, azaz 40 percenként).

Viszonylag gyorsan teltek a km-ek, különösebb probléma nem adódott, apróságok zavarhattak csak legfeljebb. Ilyen volt például, hogy már a 20. km környékén éreztem a vádlimat, érdekes módon azonban később semmi gond nem volt vele, viszonylag könnyű maradt végig. Aztán a 40. km után egy kicsit mintha a gyomrom felkavarodott volna, ettem azonban egy kis banánt, és hamar elmúlt teljesen. Egy tavalyi kisebb sérülésemet (húzódásomat) is kezdtem érezni, de aztán ez is elmúlt magától. A 3. körre (azaz a 33-50 km között) annyi változás történt csupán, hogy egyre melegebb lett, ennek megfelelően szépen lassan még feljebb kúszott a pulzusom. A 3. körben szinte alig ment már 150 alá, inkább 150-155 közötti értékeket mutatott. Ez bizony nagyon vészjósló volt, hiszen a korábbi 100-as versenyeim tapasztalataiból tudom, hogy ilyen magas értékkel nem tudom végigcsinálni ezt a hosszú versenyt, előbb-utóbb sajnos túl sok tejsav halmozódik fel az izmaimban. A logikus válasz itt az lett volna, hogy lassítok egy kicsit, de nem tettem, szerettem volna tartani az előre eltervezett részidőket a 8 órás idő érdekében. Utólag talán ez hiba volt, de abban reménykedtem, hogy az utóbbi hónapokban végzett sok intenzív edzés miatt talán most magasabb pulzussal is sikerül komolyabb savasodás nélkül végigfutni a 100-at, illetve aránylag még jól éreztem magam és izomproblémáim sem voltak.

50 km-nél tehát 3:59-kor tartottam, egyébként itt már a 7. helyre kapaszkodtam, és ketten is csak néhány száz méterrel előttem futottak. Közvetlenül előttem volt Pula Tamás, a tavalyi Ultrabalaton győztese, nem tűnt már könnyűnek a mozgása. A negyedik körben aztán érdekes módon változatlan sebesség mellett egy kicsit visszaesett a pulzusom, nyilván az ötödik órára egy kicsit alábbhagyott a versenydrukk, ez máskor is megfigyelhető volt már. Jól éreztem még magamat, szépen lendületesen haladtam. Ennek megfelelően egyre közelebb kerültem Tamáshoz, míg aztán a fordítónál (58 km) utol is értem. Azonban éppen ekkor kezdtem egyre inkább érezni a combjaimat. Tudtam még velük haladni, de már egy kicsit lassabban, és egyre nagyobb erőfeszítéssel. Tudtam, hogy baj van, hiszen még egy maraton hátravan. Visszafelé már kicsúsztam a tervezett tempóból, az már világos volt, hogy nem lehet meg a 8 óra.

Az ötödik kör elején (azaz 65-70 km között) aztán teljesen összeomlottam, viszonylag hirtelen teljesen elnehezedtek a combjaim. Várható volt már, csak az volt a kérdés, mikor. Annyi tejsav halmozódott már fel a szervezetemben (és főleg a combizmomban, úgy látszik, ez a kritikus pontom, sokadszor jártam már így), ami teljesen lebénított a mozgásban. Innentől kőkeményen meg kellett küzdeni minden egyes lépésért, és mégis egyre lassabban haladtam (kb. 6 perces km-ekre lassultam). Borzasztó lassan teltek a km-ek, alig bírtam befejezni már az 5. kört is, és még mindig hátravolt közel 17 km. A hatodik kör elején a frissítés után pár száz métert sikerült kocognom, de olyannyira keservesen ment, hogy fejben is összeomlottam és sétára váltottam. Így mentem másfél km-t, mire az edzőm kocsival utolért, és kérdi hogy mi újság. Mondtam, hogy nem bírok már futni. Azt mondta, akkor szálljak be a kocsiba és adjuk fel a versenyt. Dehát én még sosem adtam fel versenyt, most is szeretnék végigmenni - válaszoltam. Mire Tamás: Akkor tessék futni, elhiszem hogy szépen tudsz sétálni, de senki nem kíváncsi rá! Ezzel újra kocogásra váltottam, és bár csöppet sem esett jól, de eltökéltem, hogy most már végigfutom a hátralévő 15 km-t. Így is lett, kb. 5:40-es tempóban, egyre nehezebb lábakkal, de a közeledő cél miatt egyre bizakodóbban megállás nélkül letotyogtam a hatodik kört is. Végül 9:03:33-al a nyolcadik helyen végeztem.

Slusszpoénként az eredményhirdetésen kiderült, hogy akiknek nem volt érvényes versenyengedélyük, azok nem az OB-n, hanem külön a nyílt kategóriában lesznek értékelve. Egy adminisztrációs mulasztásból (abszolút az én hibám) én is ide kerültem, és ebben a kategóriában első helyen végeztem, felállhattam tehát a dobogó tetejére. Az OB élén egyébként Zabari Jani végzett egészen pazar 7:05-el. Jani egy biológiai csoda, többszörös nagypapa létére kenterbe verte a mezőnyt. Hozzáteszem, a tehetsége önmagában mit sem érne, roppant szorgalmasan és keményen végzi az edzésprogramot nap mint nap, ez is kell ehhez a lenyűgöző teljesítményhez. Steib Peti sajnos 70 km körül kiszállt, nem tudta még teljesen kipihenni magát a múlt heti Balaton Szupermaraton győzelme után. Polyák Csaba ugyancsak pazar eredménnyel végzett a második helyen: élete első 100-asán, egy nehéz pályán 7:20-as időt villantott. Nem kétséges, nagy jövő előtt áll. Kovács Zsolti fáradtan versenyzett a múlt hétvégi 2:33-as maratonja után, de 7:54-es végeredménye így is tiszteletet érdemel.

Összegzésképpen elmondhatom, hogy megintcsak hiányérzettel sikerült befejeznem egy ultraversenyt, egy szép eredmény (ami az edzések alapján talán most tényleg bennem volt) ünneplése helyett ismét csak a tanulságok levonása és a megoldás keresése maradt. De ezzel együtt, 100 km-t lefutni nagy dolog, büszke vagyok rá, hogy immár kilencedszer is sikerült! Pozitívum továbbá, hogy semmilyen sérülés nem ért és a gyomrom is gond nélkül bírta a 9 órás műszakot.

Még az elején, az első körben frissen és üdén:

A célbaérés után néhány másodperccel:

Két harcostárssal, Csőre Ernővel és Pula Tamással a célban:

Tihor Csaba, Polyák Csaba, Lakatos Roland, Molnár Tamás, Kovács Zsolt, Zabari János, Steib Péter:

A nyílt kategóriás dobogó tetején: