Tizedszer is az első háromban a Szilveszteri Hegyimaratonon!

Korpics Attila, Tigyiné Görög Veronika, Németh Gábor, Dr Lubics Szilvia, Lakatos Roland, Bácskayné Varga Dóra

Pedig előző napon még úgy tűnt, egészen jól sikerült rápihennem a futásra, az utolsó, 6 km-es edzésem kiválóan ment, nyugodt pulzussal és olyan laza izmokkal, hogy alig éreztem a lábaimat. Persze ha nem csak az utolsó napot, hanem mondjuk az utolsó két hetet nézem, akkor már több okom volt az óvatosságra: az edzések jelezték, hogy a formám még ingadozó, a keringésem még nem teljesen stabil, sok múlik azon, jó vagy rossz napot fogok-e ki 31-én.

Elindultunk, a várakozásoknak megfelelően Korpa (Korpics Attila, egerszegi klubtársam) és Gábor (Németh Gábor Vonyarcvashegyről) jöttek mellettem, a maratonisták közül mi hárman voltunk teljesen együtt a mezőny élén. A többi távról még jónéhányan futottak előttünk, de ahogy elkezdődött az emelkedő a TV-torony felé, sorban futottunk el sokak mellett, mire felértünk a toronyhoz, már csak 6-7 futó maradt előttünk. A részidőnk különben nem volt túlságosan erős, a korábbi években kezdtünk már ennél jóval erősebben is. Ehhez képest viszont a pulzusom extrém magas értéket jelzett, máskor 155-160 között szokott verni a szívem percenként az emelkedő mászása közben, most 170-175 között. Nagyjából ebből láttam is, hogy ez a mai nem lehet egy túlságosan jól sikerült verseny. Most már sokadik versenyen jön elő ugyanez a probléma, és egyelőre csak találgatni tudom, mi okozhatja. Ezúttal talán a kissé elhanyagolt bemelegítés is belejátszott, nem tudom. Amúgy a mozgás még könnyedén esett, lazák voltak az izmaim, de a pulzusérték jelezte, hogy előbb-utóbb csúnyán el fogok savasodni, ilyen magas értéket még félmaratonokon sem tudok végig tartani.

Elindultunk lefelé a panorámán, itt meg Attila húzta meg egy kicsit a tempót. Gábor ment vele, és én is, remélve, hogy a lejtőn lefelé megnyugszik kicsit a szívem. Hát, a remélt 150-es érték helyett csak 160-165 közé esett vissza, ez nagyon kevés, egyértelmű volt, hogy baj van. Közben néhány futót még sikerült megelőznünk, ha jól gondoljuk, itt már csak a 10 km-es szám későbbi győztese illetve a 24 km-es szám későbbi győztese (név szerint Paukovits Péter és Takács Dávid) voltak kicsivel előttünk, valamint még ketten a 10-es távról, ők azonban sajnálatos módon a Jánka hegyen eltévedtek. Az Alsóerdőbe érve kénytelen voltam meghozni a döntést, hogy lassítok egy kicsit, különben már a féltávnál nagyon súlyos gondokkal kellett volna szembenéznem. Ezzel némileg normalizálódott a pulzusom, viszont szép fokozatosan eltávolodott tőlem Gábor és Attila.

Következett a Jánkahegy, itt persze már önmagában az emelkedő miatt újra megemelkedett a pulzusom, ráadásul elkezdtem érezni a combjaimat (ez sajnos már várható volt, 6-7 km etxra magas pulzus után). És itt tűnt fel először, hogy talán cipőt sem jól választottam a versenyre. Az Adidas Boost roppant könnyű, kényelmes és puha ugyan, de a talpa simább a többi cipőmnél, így a szemerkélő eső miatt vizes aszfalton folyamatosan csúszkáltam kicsit, különösen az emelkedőkön.

Innentől a célom már csak az lehetett, hogy a saját tempómban végigfussam a maratont, remélve, hogy azért ott leszek valahol a 3 óra környékén a végén. És ezzel megtartsam a harmadik helyemet. A Zrínyi úton itt-ott még láttam Gábort (ő futott elől) és Attilát, Botfán már csak Attilát, innentől kezdve viszont teljesen egyedül futottam. Féltávnál (a bozsoki körforgalomnál) a részidőm 1:28 volt, ez még magában hordozta a 3:00 reményét, a csácsi dombozás azonban nem sikerült túl fényesen (bár tulajdonképpen viszonylag könnyen, csak éppen lassan futottam meg az emelkedőket).

Ahogy Korpa találóan megjegyezte a képről: a Csácsi-hegyi kereszttől (kb. 27 km) már minden maratonista cipelte a maga keresztjét

A hosszú sík átmenet aztán még egészen jól ment, itt már számítottam egy jelentősebb savasodásra, de szerencsére még nem jött, nem túl gyorsan, de azért haladtam tovább.

Egészen a Gógánhegy aljáig. Itt a részidőm alapján 3:02 körüli végeredmény volt jósolható, de a lábaim (főleg a combjaim) fáradtsága alapján mindenképpen számítottam már némi lassulásra, gondoltam, azért 3:05-re beérhetek. Hát nem... Bár nem sétáltam bele a gógánhegyi falba, de valami csigalassúsággal tudtam csak felkapaszkodni, a combjaim teljesen beálltak. Utána hiába jött egy kis lejtő, majd az ebergényi, utolsó emelkedő után hiába volt hátra már csak lejtő és egy kis sík, a lábaim nagyon elnehezedtek, most ütött vissza igazán a verseny eleji 170-es pulzus. Szóval az utolsó 5-6 km-en szinte már csak vánszorogtam. Néha hátra-hátra néztem, jön-e valaki, mert egyetlen célom innen már csak a dobogó megtartása lehetett. Utoljára még a Platán soron is visszanéztem, nem láttam senkit, megnyugodtam, hiszen innen már csak 6-700 méter volt hátra.

Beértem a célba, a teremben megállítottam az órát és jelentkeztem az asztalnál: 3:09:50-es időt regisztráltak. Szinte még levegőt sem vettem, egy pillanatra elfordultam az asztaltól, valakivel váltottam pár szót, és mire visszanéztem, már be is érkezett a 4. helyezett Fehér László Nagykanizsáról (pontosabban Dublin-ból) 3:10:10-es idővel. Azaz csak egy hajszálon (20 mp maratonon tényleg csak egy hajszál) múlt a dobogó, ha még néhány száz métert kellett volna futni, egészen biztosan megelőzött volna Laca, aki sokkal jobban osztotta be az erejét.

Alig néhány perc elteltével sorban érkeztek be a többiek: először Lubics Szilvi új női pályacsúccsal, aztán még jónéhányan kitűnő, 3:30 alatti időkkel.

Nem nagy meglepetésre előttem Attila végzett a második helyen 2:58:45-el. Gratulálok neki, 11 perc már döntő különbségnek nevezhető, ezen a napon egyértelműen jobb volt! Pedig idén mindketten 5700 km-t futottunk (egy kicsivel én futottam többet), ráadásul 10 kg-al könnyebb vagyok, ami nem kis előny a dombos terepen. Más kérdés, hogy Attila biztos nem volt maradéktalanul boldog ezzel a második hellyel, hiszen harmadszor indult a maratoni távon, és bosszantó lehet háromszor is a második helyen végezni, ráadásul úgy, hogy mindig más végzett előtte az élen (2011-Lakatos Roland, 2012-Rudolf Tamás, 2013-Németh Gábor). Talán csak az vigasztalhatja, hogy tavalyelőtthöz és tavalyhoz viszonyítva ezúttal nem kis különbség döntött, hanem több mint 12 perc.

Ennyivel nyert ugyanis Németh Gábor, 2:46:25-ös végeredményével pedig új, hatalmas pályacsúcsot állított fel. Csupán a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a teljesítményéről, újoncként számára teljesen ismeretlen pályán, gyakorlatilag mindvégig egyedül futva érte el ezt a pazar rekordot. Vele kapcsolatban csupa pozitívumot lehet csak elmondani: tehetséges, szorgalmasan és keményen edz, még fejlődőképes korban van. Övé a jövő. A korábbi években Attilával néha beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretünk versenyezni, de mindketten lassan a negyvenhez közeledünk, és egyetértettünk abban, hogy (maratoni, de főleg félmaratoni távokon) az lenne a természetes, hogy mi ketten megküzdünk mondjuk a 8. helyért, és az előttünk lévő helyeken ifjú titánok osztoznak. Attila többször is kérdezte: "dehát hol vannak a fiatalok?" Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb feltűnik valaki, akinek gyorsasága kellő szorgalommal is párosul. Hát most tessék, megkaptuk, Gábor az új bajnok, nagyon nehéz lesz akár csak megszorongatnunk őt a következő versenyeken!

Ami engem illet, ez most nem a legjobban sikerült verseny volt, de egyáltalán nem szegte a kedvemet, dolgozok tovább és hiszek benne, hogy ennél sokkal jobban is fogok még futni. A következő alkalom talán a márciusi Balaton Szupermaraton lesz...