Bár az előzmények (sok kimaradt edzés után még nem értem utol magam) alapján benne volt a pakliban, hogy nem sikerül jól az Optivita évzáró versenye, de ekkora betlire azért nem számítottam. Most, a verseny után is úgy érzem, a formám alapján olyan 75-77 km lett volna a reális, sajnos még ettől a nem túl acélos céltól is messze-messze elmaradtam ezen a napon.

A saját butaságomnak köszönhetem, történt ugyanis, hogy előző nap napközben alig ettem, így vacsorára már igen éhes voltam, és ennek megfelelően bőségesen bevacsoráztam, ráadásul elég nehezen emészthető kajákból. A verseny előtt különösebben nem éreztem, hogy baj lenne, de ahogy elkezdtünk futni, kb 10 perc után felkavarodott a gyomrom a rázkódástól. Ennek ellenére az elején viszonylag jó tempót sikerült tartani (4:30 körül), és hozzá a pulzus is elfogadhatónak tűnt: a 150 körüli érték azt jelezte, hogy akár kitarthat ez a lendület egészen a 6. óra végéig. Majdnem egészen a második óra végéig ment is a dolog: lassulás nélkül körözgettem, nagyrészt a későbbi női győztes Maráz Zsuzsival egy tempóban.

Ekkora azonban már annyira csikart a hasam, hogy muszáj volt kiállnom WC-re. Volt már máskor is ilyen, egy ilyen hosszú versenyen 2-3 perc megállás még nem a világ vége. Csakhogy a helyzet nem lett jobb, csak egyre rosszabb. Innentől kezdve nagyon gyakran kellett kimennem a WC-re, nem is tudom, hányszor áltam meg, de nagyon sok idő elment vele. Ráadásul úgy legyengültem, hogy alig volt erőm futni, és az emésztésem sem működött: hiába frissítettem az előre eltervezettek szerint, teljesen kimerültem. Gyakorlatilag a verseny középső harmadában, azaz nagyjából a harmadik és negyedik órában csak ténferegtem a futópályán (már amikor egyáltalán ott voltam, mert szinte többet voltam a WC-n mint a pályán), szédültem, hányingerem volt. Szégyenszemre szinte minden körben bele kellett sétálnom, annyira rosszul voltam.

Az már tisztán látszott, hogy ebből valamirevaló eredmény nem fog kisülni, tulajdonképpen már csak az önbecsülésem miatt maradtam a pályán, más értelmét már nemigen láttam a kilátástalan küzdelemnek. Még soha nem adtam fel versenyt, hát most sem fogom! A legnehezebb pillanatokban szerencsére az edzőm is mellettem állt, biztatott, hogy még fel fogok támadni. Aztán az ötödik óra elején fokozatosan jobban lettem egy kicsit, már nem fájt a hasam, és lassan egy kis erő is visszatért belém. Innentől nagyjából folyamatosan tudtam már futni, persze nem valami gyors tempóra kell gondolni, de azért haladtam.

Az utolsó fél órára (ahogy az várható volt az előrejelzések alapján) megérkezett a vihar, nagyon erős széllökésekkel és szakadó esővel. Egy darabig kifejezetten élveztem, de aztán az összes ruha teljesen átázott, ami rajtam volt, így az utolsó körökben már fáztam. A futás maga viszont már nem is esett rosszul, a végére átestem a holtponton, így pozitív érzéssel tudtam befejezni ezt a balul sikerült versenyt. A gps órám 67 km-t mért, de valamivel hosszabbnak mérte a köröket a hivatalosnál, így hivatalosan 64,5 km-t teljesítettem 6 óra alatt, ezzel 16. helyezett lettem az országos bajnokság kereken félszáz fős mezőnyében.

Nagy köszönettel tartozom az edzőmnek, amiért kirángatott a gödörből, és Timi menyasszonyomnak is, amiért mindvégig mellettem volt.

A kudarc ellenére igazi futóünnep volt a velencei verseny, ultraversenyeken szokatlanul népes mezőny (valamennyi távon összesen kb. 160 induló) gyűlt össze, számos ismerőssel, baráttal tudtam szót váltani a verseny előtt vagy közben. Majd legközelebb, ennél csak jobban sikerülhet! :) Tanulság, hogy mindig oda kell figyelni gondosan minden apró részletre, mert lám, még az ilyen "rövid" táv is képes megtréfálni az óvatlan ultrafutót...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.