"A halnak úszni, a madárnak repülni, az embernek futni kell." Emil Zatopek
Lakatos Roland vagyok, 2002-ben adtam a fejemet (és a lábamat) hosszútávfutásra. A blogon szeretném minden érdeklődőnek bemutatni, hogy egy egyszerű hobbi milyen sok kellemes élményt, vagy éppen izgalmas kalandot hozhat bárki életébe! Ugyanakkor hasznos tanácsokkal is próbálok szolgálni azok számára, akik rendszeresen szeretnének ezzel a sporttal foglalkozni.
Legjobb eredményeim:
10 km - 36:10
Félmaraton - 1:19:48
Maraton - 2:57:52
50 km - 3:38:00
100 km - 8:21:00
Versenyhelyezések:
100 km VB - 69. hely
100 km OB - 3. hely
50 km OB - 3. hely
Békéscsaba-Arad Szupermaraton - 1 x győztes
Szilveszteri Hegyimaraton Zalaegerszeg - 4 x győztes
Szaggasd az Aszfaltot! - 2 x győztes
Göcsej Galopp Terepultra - 1 x győztes
Nagykanizsa, 50 km - 1 x győztes
OptiVita, Szombathely 4 óra - 1 x győztes
Sri Chinmoy Maraton, Győr - 1 x győztes
Sárvár Fürdő Félmaraton - 1 x győztes
Tekenyei Szőlőhegyi Futóverseny - 1 x győztes
Email - lakatos.roland@gmail.com
Maraton-számláló
Eddigi teljesített maratonjaim száma: 92
A 42 km-es vagy annál hosszabb versenyeket és edzéseket számolom ide (kivétel a szilveszteri hegyimaraton, ahol a táv ugyan csak 41 km, de a közel 800 m szint bőven pótolja nehézségben a hiányzó 1 km-t).
Életem egyik legnagyobb élményén vagyok túl, megpróbálom gyorsan leírni az emlékeket, amíg még frissek.
A versenyről
Röviden: 205 km 2 nap alatt. Kicsit bővebben: ultramaratoni versenynek hívjuk mindazokat a futóversenyeket, ahol a táv meghaladja a klasszikus maratoni távot, azaz a 42 km-t. Szupermaratoni versenynek pedig azok a rendezvények számítanak, ahol több napon át minden napon egy-egy ultratáv teljesítése a feladat. A legismertebb magyar szupermaratonok a Bécs-Budapest Szupermaraton (320 km 5 nap alatt), illetve a Balaton Szupermaraton (195 km 4 nap alatt, itt már egyszer futottam is, méghozzá így), és ebbe a sorba tartozik a Békéscsaba-Arad is. A futók az első napon Békéscsabáról Aradig futnak, majd másnap egy kicsit más útvonalon vissza, Aradtól Békéscsabáig. A barátságos nevezési díj, a színvonalas rendezés és a helyezetteknek felajánlott komoly jutalmak ellenére egyik évben sem tolonganak az egyéni indulók a rajtnál, még a legfelkészültebb ultrafutók is kétszer meggondolják, merjenek-e vállalkozni két ilyen gyilkos táv egymás utáni napokon való teljesítésére. Szóval csak a legbátrabbak mernek odaállni a rajtvonalhoz, és bizony még őket is meg szokta tizedelni a verseny: a célba általában az indulók fele-harmada jut el a megadott szintidőn belül. A kemény emelkedőktől viszont nem ezen a pályán kell leginkább tartani: mintha egy biliárdasztalon futnánk, mindvégig olyan sík a terep.
A felkészítőmről
Itt a blog-on még nem írtam róla, de most már éppen legfőbb ideje, hogy bemutassam az egyik legtapasztaltabb magyar ultrafutó edzőt, Molnár Tamást, méghozzá abból az apropóból, hogy három hónapja együtt dolgozunk. Tamás tanácsaival edzőként irányítja a felkészülésemet, még a munka elején tartunk, de a lényeg, hogy nagyszerűen megtaláltuk a közös hangot! Egy másik tanítványa, a nagykanizsai Vránics Laci (ahogy sokan ismerik: Ubi) is indult a szupermaratonon, és Tamás is elkísért bennünk, hogy frissítéssel, tanácsokkal segítse a versenyzésünket. Megnyugtató volt a jelenléte. További segítségre is számíthattunk a Podiart cég képviselőitől, Honvéd Ildikótól és Benedek Tibortól. Tibor (Tamáshoz hasonlóan) autóval kísért bennünk végig a két nap során, szimpatikus embert ismertünk meg benne, odaadó munkáját ezúton is köszönjük.
Tamással a verseny előtt megbeszéltük, hogy elsősorban a táv teljesítése a cél, az időeredményre, helyezésre csak fél szemmel figyelünk, majd meglátjuk, milyen lesz a mezőny és hogyan alakul a verseny. Az borítékolható volt, hogy fizikailag, izomzatilag még nem állok készen egy ilyen szupermaraton magabiztos teljesítéséhez, tehát a második napon komoly nehézségekre számíthatok, de éppen az volt a cél, hogy kiderüljön, bírom-e majd mentálisan ezt a terhet, mennyire leszek erős fejben elviselni a fájdalmat. Továbbá egy fontos feladatunk volt még: a sárvári kálvária tapasztalataiból okulva megtalálni a frissítésem gyenge pontjait és kijavítani őket. Sokat beszélgettünk erről a hétvége előtt, mint később kiderült, nem is eredménytelenül.
Az indulókról
Már péntek este találkoztunk az egyik fő esélyessel, az andorrai válogatott Ivan Ramirez Bator-ral (na mit mondtam, hogy "bátor" emberek indulnak a Békéscsaba-Aradon :o) ), hiszen egy szállodában, mi több, egy szobában voltunk elszállásolva. Ivan 1:12-t tud félmaratonon, 2:32-t maratonon és tapasztalt ultraversenyzőnek számít, jó formában van most is. Együtt melegítettünk szombat reggel, amikor is pár perccel a rajt előtt összefutottunk a verseny korábbi négyszeres győztesével, Bogár Jánossal. Janit nem kell bemutatni az ultrafutás világában kicsit is ismerős érdeklődőknek: világklasszisról, számtalan csúcs tartójáról beszélünk, hosszú eredménysorából mondjuk csak a Spartathlon győzelmét és sokszoros Bécs-Budapest győzelmét emelném ki. Bár legerősebb eredményei korábbi évekre datálódnak, azért ha jó napot fog ki, még most is klasszis teljesítményre képes (elég, ha a tavalyi Ultrabalaton győzelmére utalok). Be akartam mutatni Ivant és Janit egymásnak, de kiderült, hogy már ismerik egymást, egy korábbi madridi 100 km-es versenyről.
Vránics Laciról már ejtettem néhány szót. Évek óta ismerjük egymást, hiszen sok versenyen találkoztunk már, de csak néhány hónapja edzünk közösen. Laci nem kimondottan futó, hanem triatlonos, fő száma az Ironman és a Dupla Ironman. Utóbbi számban tavaly néhány perccel megjavította Szőnyi Feri magyar rekordját, így jelenleg csak ők ketten mondhatják el magukról az egész országban, hogy 24 óra alatt képesek teljesíteni a dupla vasember próbát. Laci egy vagány srác, akinek hihetetlenül erős feje van a versenyzéshez. Egészen biztos voltam benne már a rajt előtt, hogy végig fog menni, őt semmi nem tudja megállítani.
Zahorán János nem a legfiatalabb indulók közé tartozik (1960-as születésű), de elképesztő kondival bír és neki Békéscsaba szinte hazai pálya. Nála talán alapból egy kicsivel gyorsabb vagyok, de tudtam róla, hogy stabilan fog menni végig. Vele is örömmel üdvözöltük egymást a rajt előtt, és sok sikert, kitartást kívántunk egymásnak.
Veress Béláról valamivel kevesebbet tudok, de a nemzetközi statisztikák szerint komoly ultrafutó múlttal rendelkezik, számos kemény versenyt (Sárvár 24, Balaton Szupermaraton, Almádi 12, Ultrabalaton) teljesített már sikeresen. A román fiú indulóról, Sandor Lucian-ról viszont nem találtam korábbi regisztrált ultraeredményt.
A lányokkal illett volna kezdenem, hiszen a legnagyobb elismerést érdemlik már a rajthoz állásért is. A magyar Gyebnár Évi és a román Avram Elena vágott neki a 205 km-nek szombat reggel.
Összességében úgy latolgattam az esélyeket az indulás előtt, hogy Ivan és Jani egyértelműen jobbak nálam, a többiekkel nagyjából egy szinten lehetek. Okos versenyzéssel talán megcsíphető a harmadik hely. De ez csak a papírforma, ami ultrában nagyon könnyen borulhat.
Az első napról: Békéscsaba-Arad 108 km
A hosszú bevezetés után jöjjön végre a lényeg, maga a futás! Először a biciklisek rajtoltak el (közel 400-an voltak) elég nagy felhajtás közepette, aztán pár perc múlva következtünk mi (és velünk együtt a váltócsapatok). Lacival egymás mellett indultunk, Ivan és Jani pedig valamivel előttünk voltak. És egyre jobban elhúztak. Még nem értünk az első km-hez, amikor is mondom Lacinak, hogy 4:30 körüli a tempónk. Ehhez képest már vagy 100 m-rel előttünk jártak a "szökevények", pedig ellenszélben indultunk. Ez azt jelenti, hogy 4 percnél valamivel gyorsabb km-rel indítottak. Lacival valószínűleg egy volt a gondolatunk, de én mondtam ki: "bármilyen tapasztalt ultrafutók azok ott ketten, ha így folytatják, ki fogják nyírni egymást".
Haladtunk tovább a városban, aztán kiértünk Csabáról, és dél felé vettük az irányt. Igen erős szembeszél fújt, itt éreztük csak meg igazán, ráadásul az első 45-50 km-en végig nyílegyenesen dél felé futunk, szóval egyhamar nem is számíthattunk változásra. Az idő egyébként még kedvező volt (hűvös, felhős, néha kezdett előbújni a nap), de a szél nagyon zavarta a futást. Még az első km-eken felzárkózott ránk Veress Béla is, nagyjából hárman együtt mentünk egy darabig, Janiék már rég eltűntek a szemünk elől. A 10. km körül számolgattam egy kicsit, és kimatekoztam, hogy ez a tempó (4:40 körül) erős lesz nekem ebben a szembeszélben, és ezt erősítette meg a pulzusmérő órám is, ami kb. 145-öt mutatott itt az elején. Így egy kicsit lassítottam (4:50 és 5:00 közé), ezzel folyamatosan lemaradtam Lacitól és Bélától. Az ötödik helyen haladtam tehát, egyre távolodtak az előttem lévők, végül már Laciékat sem láttam. Amikor tudtam, igyekeztem egy-egy összeverődött csapat (váltófutókból, biciklis kisérőkből) mögé beállni, hogy szélárnyékban fussak, ha lehet.
Nem sokkal a 20. km előtt találkoztam először Tamással, hozta a frissítőt. Magamban már kezdtem elbizonytalanodni, vajon jó ötlet-e már az elején így lemaradni a nálam papíron nem gyorsabb versenyzőktől is? De Tamás teljesen megnyugtatott, biztatott, hogy jól csinálom, szépen, lazán, pulzus után fussak, nincs még ideje semmiféle hősködésnek. Haladtunk, telt-múlt az idő, fogyott a táv, elérkezett a 25, majd 30 km is. Túl sok minden nem történt közben, meglehetősen egyhangú, jellegtelen vidéken futottunk, és talán csak egyetlen települést kereszteztünk egészen 30 km-ig. Innen egy gyalogló lány és fiú mögött haladtam egy darabon, egészen gyorsan, 5:10-el haladtak, a szembeszélben teljesen megfelelő volt ez a sebesség. Aztán 36 körül futásra váltottak és 4:30-ra gyorsítottak, ezt már nem volt kedvem követni. Később tudtam meg, hogy a hölgy nem volt más, mint Madarász Viktória sokszoros magyar bajnok és olimpikon gyalogló.
Aztán váratlanul ismerős alak bukkant fel előttem a távolban: mintha Lacit láttam volna tempózni. Lassan közeledett, és felismertem, hogy biztosan ő az. 38-nál utol is értem. Egy-két biztató szó egymáshoz, aztán haladtam tovább, immár a negyedik helyen. Elhagytuk a maratoni távot is (3:32-nél), lassan azért kezdtem érezni a combizmaimat (a pulzusom eddig szinte mindvégig 145 körül mozgott). A nap egyre többször, szinte már folyamatosan sütött, lassan akartak fogyni a km-ek, pedig még a táv első felénél sem jártunk. És ez még csak az első nap.
Az 50. km körül aztán egy kicsit felgyorsultak az események. Tamással váltottunk pár szót az egyik frissítésnél, aztán szólt, hogy kicsit előremegy autóval, mert van valami gubanc. Pár km múlva feltűnt előttem Veress Béla, le volt lassulva, nem volt már olyan lendületes a mozgása, mint még reggel. De azért haladt szívósan. Őt is üdvözöltem, ahogy elmentem mellette, aztán két percen belül elértem Tamásékat, és itt tudtam meg, hogy Ivan megsérült, feladta a versenyt, be is ült az autóba. Ha jól értettem, a dereka táján húzódott meg, valószínűleg az erős kezdés is belejátszott. Ivan ekkorra már Janitól is elfutott, azaz az első helyről szállt ki. Így aztán hirtelen a második helyen találtam magam, már csak Bogár Jani maradt előttem, de ő km-ekkel elhúzott előlem. Az 55. km után jött végre egy kis változatosság a tájban: Mezőhegyesen egy igen szép és hangulatos parkon futottunk keresztül, és innentől kelet, azaz Románia felé fordultunk. Ez azt is jelentette, hogy végre megszabadultunk a szembeszéltől, sőt némileg hátulról támogatott is bennünket. Az idő viszont egyre melegebb lett, sütött a nap.
Egy igen hosszú, monoton egyenes szakasz várt ránk Battonyáig, Tamás elég sűrűn megállt és biztatott. Egyik alkalommal még azt is megjegyezte, hogy "holnap még Janit is megfogjuk, az lesz a csúcs!". Csak elmosolyodtam erre, ennek semmi realitását nem láttam. A meleg ellenére pozitív fordulatként egy kicsit kezdett megnyugodni a szívem: az addigi 145 helyett már csak 142-143-at kalapált percenként, pedig változatlan tempót tartottam: kb. 5:05 körül közeledtem az országhatár felé. Aztán a 65. km körül (továbbra is változatlan sebesség mellett) már 139-140 körül volt a pulzusom. Nagy bajom nem volt, mondtam is Tamásnak, hogy aránylag jól érzem magam, csupán a combjaimat éreztem egyre nehezebbnek, de ez természetes, 5-6 óra magas pulzussal történő futás után.
Megnéztem a 6 órás részidőmet, közel 71 km-nél tartottam ekkor már. A 73. km-nél Tamás váratlanul a következő szavakkal adta oda a frissítőt: "Idd meg, és fogd meg a Janit, csak 9 perccel van előtted!". Valószínűleg bamba képet vághattam hozzá és valamit mondtam is hitetlenkedve, mert Tamás szinte rámripakodott: "Csak hidd el és meg tudod csinálni. Indulj el és fogd meg a Janit!" Csak annyit mondtam: "OK" és elindultam.
Méghozzá elég gyorsan: a következő km 4:30 lett, elképesztő. Örültem, hogy még ennyi erő van bennem, de meg is ijedtem, és kicsit lassítottam. De így is sorban futottam a 4:40-es, 4:45-ös km-eket. Persze a pulzusom is megemelkedett ezzel: 140-ről kicsivel 150 fölé. A 78. km-nél Tamást kérdezem, mennyire van a Jani. Itt van előtted! Jé, tényleg! Ott futott olyan 300 m-rel (másfél perccel) előttem, csak annyira a futásra koncentráltam, hogy addig észre sem vettem. A 80. km-nél léptük át a határt, az útlevélvizsgálattól ezúttal eltekintettek a szigorú határőrök :D. Itt Jani éppen megállt, ránézésre komoly gondjai voltak. Ahogy elfutottam mellette, ráköszöntem, visszanézett rám, szegénynek igencsak el volt torzulva az arca a fájdalomtól.
Nyomtam neki tovább, továbbra is 4:40-ben és 150-es pulzussal. Azt tudtam, hogy ezt nem bírhatom végig (még mindig visszavan 27 km), de Janit most kell leszakítanom, Tamás is erre biztatott. A 85. km-nél meg kellett állnom pisilni (először a verseny alatt), itt visszanéztem, nem láttam Janit, tehát legalább 3-4 perc előnyt összeszedtem már erre. A combjaim viszont ekkorra már nagyon beálltak, olyan erős izomlázam volt, hogy már nagyon fájtak. A 90. km körül már teljesen elnehezedtek a lábaim, kezdtem egyre lassulni, most már 5 percnél valamivel lassabban haladtam. Még mindig kaptam a frissítőket, Tamás folyamatosan biztatott, de egyre rosszabbul voltam.
8:40-nél értem el a 100 km-t, de itt már nagyon nagy fájdalmaim voltak. Haladtam még, de belegondolni sem mertem, hogy még 8 km-t le kell futnom, olyan lassan vánszorogtak már a 100 m-ek is. Semmi másra nem bírtam már gondolni, csak hogy mikor lesz már vége. Amíg még jól van az ember, mentálisan sok mindent tud kontrollálni a verseny közben: a sebességét, a pulzusát, a mozgását, a verseny alakulását, az időeredményét, az ellenfeleket, a helyezést. De a 100. km után már egyikre sem gondoltam, az agyam már csak a túlélésre volt bekapcsolva, csak azt néztem, mennyi van még hátra, és próbáltam túlélni a hátralévő perceket. Közben beértünk Aradra, a külvárosban (olyan 103 km-nél) megtámadott egy fekete kutya, odafutott hozzám és a lábamat is átfogta a szájával, de nem harapott meg. Jó mérgesen rákiabáltam, és visszament a helyére szerencsére. Legalább kizökkentem kicsit mentálisan a monoton fájdalomból. Az utolsó 3-4 km-re pedig beállt mögém a versenyautó, hangos zene és szpíker kísért be innen egészen a célig.
Arad egy hatalmas város, a fő utcája volt a befutó, nagy házak között és villamosok mellett. Az összes kereszteződésben sok rendőr vigyázott rá, hogy még véletlenül se zavarhassa meg autó a befutónkat. A szpíker főleg románul beszélt, de azért a lényeget értettem (Békéscsaba-Arad Supermaratona ... primer pozicijona ... masculina ... Roland Lakatos ... din Ungheria). A célhoz közeledve egyre többen voltak, tapsoltak, a végén már kordonok között futottam, nagyon lelkesítő volt. De az igazán lelkesítő az volt, amikor 300 m-el előttem feltűnt a célkapu. Egy utolsó hajrá, és vége! 9:31 alatt teljesítettem az első napot, első helyezettként köszöntöttek!
Kaptam egy gyors masszírozást, Tamás egy perccel a beérkezés után a kezembe nyomott inni-ennivalót és olyan határozottan rámparancsolt, hogy egyek-igyak, hogy nem is mertem ellenkezni. Meglepő módon viszont kiváló étvággyal ettem, az emésztésem kitűnően vizsgázott a mai napon. Közben Vozár Attilával, korábbi sokszoros győztessel is találkoztam, gratulált az első naphoz. Elég hosszú időt kellett várni, mire feltűnt a második: Laci érkezett meg 38 perccel utánam, aztán 4 perccel utána Béla. Azt mondták, 100-nál előzték meg Janit, ő viszont sokáig nem jött, nem tudtuk, mi lett vele.
Amikor beértem a célba, annyira fáradtnak éreztem magamat, ha még 1 km-t kellett volna futnom, szerintem elsírom magam. Egy negyed óra elteltével viszont egészen jó lett a közérzetem, tulajdonképpen fáradtságot alig éreztem, csak a combizmaim égtek, de valami rettenetesen. Megpróbáltam leguggolni, de 20 foknál jobban nem hajlott a lábam, és már az is elviselhetetlen fájdalommal járt. Ajjaj, hogy lesz ebből holnap 97 km? Tamás erre csak annyit jegyzett meg, hogy senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Teljesen igazad van, köszi szépen! :)
Aradon (is) igen színvonalas szállodában aludtunk. Helyesebben szólva igen színvonalas szállodában voltunk elszállásolva. Merthogy aludni azt nem igen tudtunk Lacival, bármennyire is kimerültek voltunk. Egyrészt a combom annyira égett, hogy nem tudtam elaludni a fájdalomtól, másrészt agyilag is fel van pörögve az ember 10 óra futás után. Megnéztük a Bajnokok Ligája döntőjét (külön élmény volt román nyelven, ajánlom mindenkinek, de komolyan), aztán lekapcsoltuk a tévét, de utána is csak forgolódtunk. Nekem végül talán két órát sikerült aludnom, Lacinak másfelet.
A második napról: Arad-Békéscsaba 97 km
Ébresztő fél hatkor, első dolgom a combjaim ellenőrzése: hát nem sokat javult a helyzet. A guggolásnál 20 helyett már 30 foknyira hajlik a lábam, de égető, szinte elviselhetetlen izomláz! Hogy egy kicsit érzékeltessem: ha valaki futott már mondjuk félmaratont versenyen (tehát maximumra futva), akkor tudja, hogy másnap kicsit nehézkes a mozgás, alig hajlanak a lábak az izomláz miatt. Ha mondjuk félmaraton helyett viszont maratont futsz, akkor ugyanez a helyzet, csak a fájdalmat szorozd meg kb. 3-al. És ha maraton helyett 100 km-t futsz, akkor a fájdalmat szorozd meg még 3-al. Persze ez biztos egyéntől és edzettségtől is függ, de nekem eddig kb. ez a személyes tapasztalatom (most már 80 darab maratoni táv, és 8 darab 100 km-es táv teljesítése után).
Reggeli után mentünk a rajthoz, kedves gesztusként ajándékot kaptam az első nap megnyeréséért. Egy utolsó aggódó tekintet Tamásra, egy utolsó biztatás tőle ("Csak menj, meglátod, menni fog"), aztán rajt. Te jó ég, hogy fáj minden lépés! Mintha gombostűvel szurkálná valaki a combomat. Rögtön a rajt után mesélte valaki a hírt, hogy Jani tegnap igen rosszul lett 100 km-nél, mentő vitte el és kapott infúziót. Úgy hallottam gyorsan jobban lett (az emésztése borult fel egyébként, könnyen lehet, hogy belejátszott az első 50 km-es meccselése Ivan-nal), de a versenyt fel kellett adnia. Ettől függetlenül ő számomra továbbra is példakép, és egyszer szeretném majd úgy is megelőzni őt, hogy be tudja fejezni a versenyt.
Mivel a román fiú is feladni kényszerült a szupermaratont még az első napon, így a fiúk versenyében maradtunk négyen: Laci és Béla kb. 40 perccel, Zahorán Jani közel másfél órával mögöttem. A nőknél pedig Évi maradt versenyben a második napra. A második napot pedig szinte teljesen együtt kezdtük, a tempó kb. 5:30 volt, mellettem futott Laci, Béla és Jani is.
Bármilyen lassú volt is a sebesség, és bármilyen alacsony a hozzá tartozó pulzus (120 körül vert a szívem), egyszerűen képtelen lettem volna gyorsabban futni. Ha nagyobbakat próbáltam lépni, azonnal elviselhetetlenül fájtak a combjaim. Így is, de még éppen az elviselhetőség határán. A 10. km körül, ahogy kiértünk Aradról, kezdtem leszakadni a többiektől. Elment tőlem Béla, Laci és Jani is. Sőt, egyre távolodtak a 15. km után már nem is láttam őket, az egyik frissítőnél pedig Tamás azt is elárulta, hogy Gyebnár Évi is itt fut mögöttem (én soha nem néztem hátrafelé, így ezt nem láttam). Nem volt túl lelkesítő, hogy az első napi nagy előny után most ennyire a mezőny végén haladok (ráadásul most nem taktikából szakadtam le, mint tegnap, egyszerűen nem tudtam gyorsabban haladni), de csak az volt a fejemben, hogy végig kell menni, ha ilyen lassan, akkor ilyen lassan. A combom folyamatosan égett, de a 20. km környékén azért már meg lehetett állapítani, hogy legalább nem rosszabbodik a helyzet (igaz, nem is javul).
Pontosan az következett be tehát, amit Tamás jó előre megmondott: a második napra izomfájdalmaim lesznek, nagy mentális erőpróba elé nézek, lássuk, hogy tudok rajta helytállni. A mentális erőpróba azt jelenti, hogy a nehézségek ellenére meg kell próbálni valahogyan pozitívan fogni fel az egész szituációt. Ha mondjuk a 7. km-nél arra gondoltam volna, hogy úristen, hátra van még 90 km, és elkezdem sajnálni magam a fájdalom miatt, hát biztos abban a másodpercben feladom a versenyt. De ilyen meg sem fordulhat a fejünkben, haladni kell tovább. Erre koncentráltam.
Csigalassúsággal teltek a km-ek, túl sok minden nem történt, aztán nem sokkal a határ előtt utolértem és elmentem Béla mellett, elég lassan haladt már. Ha itt valaki megkérdez, nem sokat tettem volna rá, hogy beér Békéscsabára a megadott szintidőn, 12 órán belül. Egyébként ma sokkal hűvösebb időjárást fogtunk ki: a napot nem is láttuk, a szél alig fújt, az eső el-eleredt. A futáshoz sokkal kedvezőbb ez az idő, nekem pedig kifejezetten kedvencem.
Továbbra is alig akartak vánszorogni a km-ek, nem is mertem belegondolni, mennyi van még vissza, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ne menjek végig. Tamás szorgalmasan adta a frissítőket a megbeszéltek szerint. Tegnap meg-megálltam néhány másodpercre a kényelmesebb frissítés kedvéért, de ma az első ilyen megállás után olyan nehéz volt elindulni (már néhány másodperc leállástól is annyira lemerevednek az izmok), hogy szóltam Tamásnak, legközelebb Békéscsabán fogok megállni, inkább menet közben, futva ennék-innák a továbbiakban. Talán kívülállóként nehéz megérteni, amit most írni fogok, de olyannyira fájdalmas volt az elindulás, hogy amikor egyszer ma is rámjött a pisilhetnék (lány olvasók most fogják be a szemüket :D ) úgy a 40. km körül, inkább nem álltam meg, hanem egy olyan szakaszon, ahol nem volt senki messze se előttem, se utánam, letoltam egy kicsit az alsónadrágot, az árokra céloztam és megöntöztem az útpadkát futva, menet közben. Elnézést a kicsit közönséges részért, de talán ezzel tudnám érzékeltetni leginkább, milyen fájdalmat éltem át. Pedig minden porcikám azért kiáltott, hogy álljak már meg, de nem álltam meg még pisilni sem, mert tudtam, utána még fájdalmasabb elindulni.
Nagyon sokáig semmi nem történt, csak futottam, és futottam, és futottam a végeláthatatlan alföldi mezőkön keresztül. Tudtam, hogy Vránics Laci és Zahorán Jani valahol előttem járnak, de egyszer sem kérdeztem Tamást mennyivel. Tudtam, ha végigmegyek, nem tudják ledolgozni a tegnap összeszedett hátrányt. A 45. km körül aztán egyszer csak váratlan futótárs csatlakozott hozzám és bontotta meg az addigi magányomat: Ivan Ramirez addig autóból kísérte a mezőnyt, de beszállt hozzám, azt mondta kocog velem 4-5 km-t, megnézi, mennyire súlyos a tegnapi húzódása. Kicsit spanyolul, kicsit angolul dumálgattam közben Ivan-nal, mentálisan jót tett, hogy nem magányosan szenvedek, kicsit talán gyorsabban teltek a percek. 4-5 km után Ivan azt mondta, rendben van a sérülése, tud vele futni, azt mondta, ha van kedvem, elkísér egészen a célig. Megköszöntem neki előre is.
Nem sokkal később, az 50. km után feltűnt Laci. Ivan megkérdezte, meg akarom-e előzni. Azt válaszoltam, a célom az hogy végigfussam a saját tempómban a 97 km-t, de azért szép lenne, ha ma is én érnék be elsőként. Azt válaszolta, ok, segíteni fog benne. Laci csak nagyon lassan közeledett, le volt már lassulva, de nagyon szívósan küzdött. A végén azért mégiscsak utolértük. Most sem maradt el a biztató szó, érdeklődtünk egymás állapotáról, de szerintem most már ismerjük egymást annyira, hogy biztosak voltunk benne mindketten, hogy mind a ketten végigfutjuk a teljes távot. Laci elhagyása után Tamás csak annyit mondott, 6 perccel van előttem Zahorán Jani. Ivan-nal is közöltem a differenciát, majd határozottan hozzátettem: "I will take him", azaz meg fogom előzni. Csak bólintott.
Haladtunk tovább. Hol kicsit jobban, hol kicsit kevésbé fájt a combom, de nagyjából mindvégig 6 perc körüli tempóban tudtunk haladni (vagyis tudtam, Ivan tudott volna sokkal gyorsabban, természetesen). A 60. km körül nagyon messziről észrevettük Janiékat, bicikli és autó is kísérte, az autóból bömbölt a zene. Ekkor már biztos voltam benne, hogy tényleg befogjuk őket, csak idő kérdése. Teltek a km-ek, igen lassan akartak csak közeledni. "Lassan már rutinom lesz benne, hogy egy Janit kell üldöznöm az első helyért" - gondoltam magamban az előző napi Bogár Jani előzésre gondolva. Végül a 65. km környékén értünk egymás mellé. Nem maradt el most sem egymás biztatása, de haladnom kellett tovább, nem állhattam meg. Ivan is biztatott folyamatosan, a 70. km-re sikerült is 300-400 m előnyre szert tenni, ezt csak Ivan-tól tudom, magától mondta, én egyszer sem kérdeztem, és egyszer sem néztem hátra. Csak a Janiék kocsijából szóló zene hangerejéből érzékeltem, milyen messze lehetünk, hát hallótávolságon belül ragadtunk.
A 75. km körül egy elég nagy holtpontba keveredtem, a combjaim már annyira fájtak, hogy alig bírtam kontrollálni a mozgásomat. Ivan szinte kétpercenként rámparancsolt, hogy a föld bámulása helyett előre nézzek "up your head", és hogy mozgassam a karjaimat is "move your arms". Ilyenkor néhány másodpercig megpróbáltam koncentrálni, de mindig újra és újra magamba zuhantam. Igazából már kezdtem olyan állapotba kerülni, hogy nagyon nem érdekelt, Janiék megfognak-e vagy sem, csak érjek be élve a célba. De azért akarva-akaratlanul is ott duruzsolt a fülemben a bömbölő rockzene, Ivan szerint 600-700 m távolságból. És nem nagyon akart halkulni.
Nagy gödörben lehettem, nem is nagyon tudok visszaemlékezni ezekre a km-ekre. Az rémlik, hogy Ivan folyamatosan biztatott, irányította a forgalmat, leállította az autókat, hátra-hátra nézegetett, Janiék zenéje pedig erősödött (Ivan jelenti: four hundred meters second place). Még korábban, az 50. km körül megbeszéltük, hogy az utolsó 10 km-t megpróbálom megnyomni egy kicsit gyorsabban. Akkor beleegyeztem, de amikor a 84. km-nél (azért emlékszem rá, mert az órámon éppen akkor állapítottam meg, hogy dupla maratonnál tartok) újra szóba hozta ezt (szinte már vártam), határozottan, kézzel-lábbal, angolul-spanyolul tiltakoztam ellene, hogy szó sem lehet róla :-) Úgy tűnt, beletörődött, de valójában csak ravaszul taktikát változtatott. A 85. km-hez érve arra kért, fussunk meg erősebben 3 km-t. Csak hármat. Az ő kedvéért. És aztán utána visszavehetünk, pihenhetünk. Csak hármat. Az ő kedvéért ("for me, please"). Hát ki tudott volna ellenállni ilyen könyörgésnek? Gondoltam, előbb békén hagy, ha tényleg elindulok. A Békéscsabáig visszaszámláló 12-es km kőnél felemeltem a fejem, megráztam magam és megpróbáltam mozgatni kezem-lábam amennyire csak bírtam. Csak 3 km, ez volt a fejemben. Éppenséggel nem esett kellemesen a mozgás, de legalább haladtunk. Valahogy elértük a 9-es km-t jelző oszlopot, itt lelassítottam kicsit. Ivan nem nagyon örült neki, mondta, próbáljam tovább.
Itt valahogy bekattant a fejembe, hogy ha itt azonnal megelőzne akár Jani, akár Laci, akár bárki más, már sétálva is beérnék úgy, hogy megtartsam az előző napi előnyömet. Ez pedig azt jelenti, ha nem esek össze, akkor megnyertem a Békéscsaba-Arad Szupermaratont! És miért esnék össze, a rettenetes izomfájdalmat leszámítva magamnál vagyok, és most már lelkesítően közel van a cél. És egyre közelebb!
Az utolsó 6-7 km-re ma is beállt mögém a verseny hivatalos kísérőautója, benne a zenével és a szpíkerrel. Ekkor még kint voltunk a pusztán, de kb. 4 km-el a cél előtt beértünk a városba. A szpíker folyamatosan az én nevemet mondta, hogy emberek, figyelem, itt jön Lakatos Roland, aki 200 km-t futott két nap alatt, és nemsokára eléri a célt, semmi nem állíthatja meg, stb, stb... Az itt még szórványos járókelők némelyike tapsolni kezdett. Ivan néhány métert előre futott és az arcomba nézett, nem tudtam, mit akarhat. Valamit mondott, de nem értettem a zajtól. Visszakérdeztem, akkor sem értettem. Másodszor is visszakérdeztem, most már értettem: "Smile, try to smile." azaz próbálj mosolyogni. Hát erre akkorát kellett hirtelen nevetnem! Ennél jobb viccet régen hallottam, megőrülök a fájdalomtól, és próbáljak mosolyogni???!!! De aztán a nevetés után az arcomon maradt a mosoly, és átgondoltam, hogy ha savanyú képet vágok, akkor sem fog kevésbé égni a lábam. Innentől fogva próbáltam végig mosolyogni, az integető és tapsoló embereknek visszaintegetni.
Az utolsó 4 km-t (kb. 25 percet), amit a városban futottam, soha nem fogom elfelejteni, életem egyik legnagyobb élménye! A szemerkélő eső ellenére a járókelők engem figyelnek, integetnek, tapsolnak, a kereszteződésekben rendőrök parancsolják megállásra az autókat, Ivan ott fut mellettem, folyamatosan intézkedik, tapsra biztatja az embereket. A zene szól a mögöttem néhány méterre haladó autóból, és a szpíker megállás nélkül hozzám beszél. Nem pontosan idézem, de ilyesmiket mondott: "Lakatos Roland, az Aszfaltszaggató Egyesület tagja ... első helyen a Békéscsaba-Arad Szupermaratonon ... a klubjához méltóan szaggatta az aszfaltot, több mint 200 km-t két nap alatt ... eltökélte, hogy végigfutja, és semmi nem tudja őt megállítani ... már csak néhány perc és Arad után a békéscsabai célba is Roland ér be elsőnek, ő lesz a szupermaraton következő győztese ... kitartás Roland, egyre közelebb a cél, és nagyon jól mozogsz" stb...
Az utolsó 400 m-en fordultunk rá a célegyenesre, ekkor láttam meg a célkaput. Rákapcsoltam még egy fokozattal, a szpíker meg is jegyezte, hogy de sietős lett hirtelen. Már csak 200 m, már csak 100. Ivan háton veregetett, és itt megállt, az utolsó 100 m-t fussam le egyedül.
Fejet fel, nagy mosoly, kezek a magasba... és átfutottam a célkapun!!! Megvan, megcsináltam, lefutottam sőt megnyertem a Békéscsaba-Arad Szupermaratont!!!
Ha jól emlékszem, Tamás volt az első, aki előttem termett, megölelgettük egymást, aztán Ivan-nal is. Aztán a nyakamba akasztották a győztesnek járó babérkoszorút, és vagy 8-10 fotós fényképezett hosszasan. De az is lehet, hogy fordított időrendben, nem emlékszem tisztán ezekre a percekre. 3-4 riporter is kérte, hogy most azonnal nyilatkozzak, szépen válaszolgattam is a kérdésekre, de aztán Tamás "kimenekített" és a néhány méterre lévő étterem felé irányított, ahol várt rám a vacsora. Jól esett a víz és a finom falatok, itt is még jött egy-két riporter, de azért volt egy kis időm megnyugodni. Közben beérkeztek a többiek: Jani kb. 10 perccel, Laci kb. 40 perccel utánam (amúgy az én mai időm 9:56 körül volt). A rendezők megadták a módját az eredményhirdetésnek is: egy nagy színházszerű teremben tartották, ami szinte tele volt. Szóval volt nagy ünnepség, de nem is tudok mindenre visszaemlékezni, olyan sokakkal beszéltem, olyan sokan gratuláltak. Azt csak később tudtam meg, hogy szintidőn belül beért Évi és Béla is. Nagyon-nagyon örültem neki, ezúton is gratulálok a teljesítményükhöz!!!
A szálláson lezuhanyoztam, és hamar ágyba kerültem, de aludni egyáltalán nem tudtam. Nemcsak az égő combjaim miatt, hanem mert annyira pörgött még az agyam. Hát nem egyszerű feladat feldolgozni egy ekkora élményt, na! :-)
Értékelés
Kicsit még frissek az érzések és a gondolatok, de bátran kijelenthetem, hogy messze eddigi legnagyobb futósikeremet értem el. Önmagában a teljesítésre is nagyon-nagyon büszke vagyok, de az, hogy sikerült győzni, csak fokozza az örömöt és a büszkeséget, amit most érzek.
Ezzel együtt igyekszem a helyén kezelni ezt az eredményt. Ugyan tény, hogy Vozár Attila, Anatolij Kruglikov, Yiannis Kouros, Bogár János, Balogh István és Steib Péter után én vagyok a hetedik, aki feliratkozik a Békéscsaba-Arad Nemzetközi Szupermaraton férfi győzteseinek listájára, de tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a felsorolt urak több polccal fölöttem helyezkednek el az ultrafutók rangsorában. Futótudásban és eredményességben is. Talán eljön majd a nap, amikor azt mondhatom, egy lapon emlegethetnek engem velük, de addig még nagyon-nagyon sokat kell dolgoznom és fejlődnöm. Mindenesetre ez a siker lelkiekben egy nagy lökést és tartást ad ehhez, egy jelzés arra, hogy jó úton haladok.
Kicsit a "szakmai" részletekbe is belemélyedve: örömteli, hogy ennyire kiválóan vizsgázott az emésztésem, a legkisebb gond sem volt vele a két nap során. Sárvár után kicsit megijedtem, de most kiderült, hogy bírja az én gyomrom a strapát, csak a frissítést kell hozzá jól eltalálni. Fizikailag pontosan úgy bírtam, ahogy várható volt: nagyjából az első nap 85. km-ig tudtam futni rendesen. Onnantól nyekk, a combom bedurrant, futás helyett innentől már csak szenvedtem. Nincs mese, itt tartok, jelenleg ennyire vagyok felkészülve. Fejet hajtok a Békéscsaba-Arad kihívás előtt: még erősebb nálam.
És végül ami a fejemet, vagyis a mentális állapotomat illeti. Nem akarom agyondicsérni magamat, de elképesztően büszke vagyok arra, ahogy mentálisan helytálltam! Már a verseny előtt eltökéltem, hogy lesz, ami lesz, én végigfutom a teljes távot. Az első napon 108, majd másnap 97 km-t. És aztán szépen lefutottam az első napon 108, majd másnap 97 km-t. És ezt így, ilyen magától értetődően, a legkisebb megingás és elbizonytalanodás nélkül. Pedig a második napon (97 km alatt nagyjából 100 ezer lépést tettem meg) kis túlzással csillagokat láttam a combizmomban dúló láztól, a legelső lépéstől a legutolsóig. És mégis, 9 óra 56 percet végigcsináltam úgy, hogy egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy tényleg végig akarom-e futni ezt az egészet. Nem tudom szavakkal visszaadni, ez mekkora mentális erőt ad az embernek. Ha ezt kibírtam, mindent kibírok! Ha ezt végigcsináltam, semmi nem tud megállítani!!!
Végezetül szeretnék köszönetet mondani azért a sok-sok biztatásért, szeretetért, segítségért, gratulációért, amit kaptam sokaktól a versenyt megelőzően, alatta és utána. Nem tudok mindenkit felsorolni, de szeretném kiemelni név szerint azokat, akikkel a legszorosabb kapcsolatban voltam ezekben a napokban, akik nélkül nemhogy győzni, de célba érni sem tudtam volna. Köszönetet mondok a szüleimnek, a menyasszonyomnak Sipos Timinek, a csapattársamnak Vránics Lacinak, a segítőtársamnak Ivan Ramirez Batornak, a kísérőnknek Benedek Tibornak, és az edzőmnek Molnár Tamásnak.
Gratulálok!
Nagyon tetszett a írásod,mintha egy filmet néztem volna!Mivel nem tudtam a végeredményt,rendesen végig izgultam a versenyt olvasás közben!:)
Hihetetlen teljesítmény,mégegyszer gratula és további sok sikert!:)