Kalandozás az olajmezőkre

2012.06.20. 17:21

Még múlt héten beszéltük meg Korpával és Ádámmal, hogy ezen a kedden meglátogatjuk Ádámot magyar otthonában, Bázakerettyén, és ha már ott leszünk, futunk egy jót a környéken. Nagy örömünkre Tamás is tudott csatlakozni a csapathoz, így hat óra után pár perccel nekivághattunk a nagyjából 20 km-esre tervezett távnak.

A képen: Tamás, Ádám, Korpa    

DSCF5851.JPGÁdám volt a kalauzunk, hiszen házigazdaként ő ismeri a környéket. Kb másfél km után (ami egy jó nagy emelkedőt jelentett) bekanyarodtunk az erdőbe, ahol az árnyékon némileg kellemesebb volt a futás, mint a forró aszfalton. Nagyon szép vidéken jártunk, főleg erdőben, de helyenként gyönyörű kilátásunk volt a környékre. Ádámot kivéve vittünk magunkkal vizet, abból időnként kortyolgatva azért elviselhető volt a kánikula. Az 50 percet (nagyjából 10 km-t) elérve Korpa javaslatára futottunk még két percet (eredetileg arról volt szó, itt fordulunk vissza). Aztán két perc után Korpa javasolta, fussunk még két percet, és így tovább :) Így aztán egészen 58 percig jutottunk, de nem bántuk, mert egy hangulatos kis falucskát, Szentmargitfalvát értük el, annak is a főterét, ahol szerencsére egy friss vízű kutat is találtunk. Volt nálunk egy telefon, amire jött egy, a horvát telefondíjakról tájékoztató sms. Mint megnéztük, innen a horvát határ légvonalban mindössze 7 km...

Visszafelé ugyanazon a szép erdei úton mentünk, közben 2-3 helyen megálltunk egy-egy fotó erejéig. Egészen jó tempót diktáltunk a második felében, így végül nettó 1 óra 53 perc alatt teljesítettük a 22,75 km-es távot, benne jó sok emelkedővel. Az egyik olajkút mellett elfutva felvetődött, hogy egykor, a második világháborúban stratégiai jelentőségű terület volt ez a környék az olajkincs okán, sőt, állítólag Hitlernek volt olyan utasítása, hogy Berlin helyett egyenesen Bázakerettye környékére kell összpontosítani a német erőket. Mindenesetre ez a cikk arról tanúskodik, hogy a német haderő (Wehrmacht) olajszükségletének mintegy 80 %-át biztosította a zalai olajmező, így már csöppet sem tűnik túlzásnak a führeri parancs.

A futás után megpihenve Ádám és apukája vendégül láttak bennünk egy italra, megnéztük a szép kertüket, aztán elbúcsúztunk és indultunk haza Egerszegre. Remek kis edzés volt, és túraútvonalnak sem utolsó a környék, amit megismertünk!

További képek (Ádámék udvara, Szentmargitfalva, és a kilátás útközben):

DSCF5849.JPGDSCF5852.JPGDSCF5855.JPGDSCF5854.JPGDSCF5858.JPG

10 éve kezdtem a futást

2012.06.17. 20:37

10.jpg

Éppen ma 10 évvel ezelőtt, azaz 2002. június 17-én történt, hogy egy szép nyári napon (akkor is ilyen forróság volt, mint ma) gondoltam egyet, és lesétáltam a Zalaegerszegen újonnan épült atlétikai pályára. Bár motoszkált bennem, hogy jó lenne mozogni valamit (korábban rendszeresen fociztam, de az egyetem után visszakerülve Egerszegre nem volt csapatom, ahol játszhattam volna), azonban a pályára menet semmi ilyesmi szándékom nem volt, csupán szerettem volna szemügyre venni az új létesítményt.

Már messziről hallottam egykori testnevelő tanárom és atlétika edzőm, Csiszár Attila hangját, ahogy éppen edzést tartott a gyerekeknek. Ezer éve (na jó, mondjuk csak 10) nem találkoztunk, így boldogan üdvözöltük egymást, és dumáltunk egy jót. A beszélgetés végén Attila megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a futáshoz, amit 5 órára beszéltek meg. Miért is ne?

 

Németh Mária csatlakozott még hozzánk, így hárman vágtunk neki a futásnak. Nagyjából a Zala töltés-Neszele-Gébárti tó-Neszele-Zala töltés útvonalon haladtunk, a táv kb. 8 km volt. Bár nem futottunk gyorsan (inkább csak laza kocogásnak nevezném), de soha életemben nem futottam még ennyit, két társam viszont mindketten tapasztalt, jól edzett futók voltak (Attila túl több sikeres maraton, Marcsi pedig több sikeres triatlon verseny teljesítésén). Büszke voltam, hogy tudok velük menni, de a nagy melegben a végére már minden bajom volt, az utolsó km-en (a Zala gáton) kétszer is kellett kérnem, hogy álljunk meg egy kicsit, mert szédülök...

Mindenesetre nem ment el a kedvem a dologtól, másnap is elmentem, akkor már egy kicsit jobban ment, aztán harmadnap még jobban, és így tovább. Szeptember 5-én futottam először 20 km fölött (28 km), november 17-én először 30 km fölött (36 km), december 31-én pedig lefutottam életem első maratonját (méghozzá nem is akárhogyan: harmadik lettem az egerszegi hegyimaratoni versenyen, bizonyos Mézes Tibor Sólyom és Prauda Péter mögött).

A kezdetekre visszatérve: az első hónapokban Csiszár Attila és Czernó Péter voltak legtöbbször a futótársaim, tőlük tanultam a legtöbbet, amiért a mai napig hálás vagyok.

Ma, a kerek évforduló alkalmából újra végigkocogtam a tíz évvel ezelőtti útvonalon. Az egykori 50 perces futás ma 43 percre sikerült, de szó sem volt szédülésről, vagy ilyesmi, a meleg ellenére jól esett a laza tempójú kocogás. Ezzel a mai futással együtt a 10 év alatt kereken 35.789 km-t futottam, tehát hamarosan elérem az Egyenlítő hosszát, vagyis körbefutom a Földet! :-)

 

 
Mivel a futóversenyeket illetően éppen "önkéntes száműzetésemet" töltöm, így van idő és lehetőség kísérletezgetni más műfajokkal is. Naná, hogy a tavalyi kellemes emlékű Balaton-kerülés után idén sem mondtam nemet az Egerszegi Bringaklub meghívására!
 
 
A tavalyi akcióban különösebben nem fáradtam el (vagy csak már elég régen volt, hogy ne emlékezzek rá?), viszont a kölcsönkapott országúti bringa nyergében kicsit szokatlan és kényelmetlen volt a testtartás, így a nap végére nagyon megfájdult a csuklóm (erre viszont pontosan emlékszem). Így most gondoltam egy nagyot, és bevállaltam az utat a túrabiciklimmel. Számítva rá, hogy a széles gumival felszerelt kerekein azért némileg nehezebb lesz a menet.
 
Reggel ötkor találkoztunk a Dísz téren, rövid készülődés és fényképezés után indultunk is. Szép számmal, nyolcan jöttünk össze az idei túrára. Máté Ildit, Jáger Lajost, Szittár Rudit és Tóth Józsit már jól ismertem, Pintér Józsival, Bojtor Tibivel és Ádám Lacival viszont most találkoztam először. A 76-os út mentén haladtunk egészen Balatonszentgyörgyig, itt kanyarodtunk rá a Balaton körüli bicikliútra. A sebesség nagyjából 25-26 km/h között mozgott, pedig akadtak jócskán emelkedők ezen a szakaszon. Az már itt feltűnt, hogy ezzel a biciklivel jóval nehezebb lesz haladni. Az emelkedőkön még egész jól bírtam a menetet (pedig a bringa súlyban legalább a duplája a tavalyinak), a lejtőkön és a gyors sík részeken viszont a nagy tapadás miatt jóval nehezebben tudtam haladni a többieknél. Szóval összességében sokkal több munkát kellett kifejtenem, mint az országúti bringán, szemben a tavalyi 115 körüli átlagpulzussal most 135-140 között vert a szívem percenként.
 
Balatonmáriafürdőn tartottunk egy rövidebb pihenőt, itt reggeliztünk, aztán indultunk tovább. A déli part különben most egész jól járható volt, így gyorsan tudtunk haladni, 11 óra körül már majdnem féltávnál, 134 km-nél jártunk, amikor is felértünk a világosi magaspartra. Itt a csodálatos kilátóhelyen parkoltunk le egy hosszabb időre. Nem tagadom, jól jött már a pihenő, kezdtem már fáradni. Ezután egy kanyargósabb, tehát értelemszerűen lassabb, azaz könnyebb szakasz következett egészen Balatonfüredig. Közben 150 km-nél Lajos defektje miatt álltunk egy kicsit, én pedig a többiek javaslatára ellenőríztem a kerekeket, mert szerintük kicsit lapos volt. Rudi segített megmérni: a javasolt 5,1 bar nyomás helyett mindössze 2 bar volt bennük. Ez bizony azt jelenti, hogy az első hat órában (több, mint a táv felében) jóval többet kellett dolgozni a lábaimmal a tapadás ellen, mint az ideális lett volna. Felfújtuk a gumikat 4-4,5 bar nyomásra, és persze könnyebb is lett utána a tekerés, de az első hat óra plusz munkája már benne maradt a lábamban, félő volt, hogy a végén vissza fog ütni.
 

Füreden a sétányon álltunk meg ebédelni egy büfében, majdnem egy órát álltunk itt, ez volt a leghosszabb pihenőnk. Amikor indultunk tovább, elég hűvösnek éreztem az időt, így felvettem egy széldzsekit. Éppen akkor sütött ki a nap, így pillanatok alatt melegem lett, ráadásul Füredtől majdnem egészen Gyenesdiásig szinte végig a főúton haladtunk, jó nagy sebességggel (és mindössze csak két rövid pihenőt tartottunk). A 30 km/h körüli (sokszor fölötti) sebesség tartása a bicikli miatt jóval nagyobb munkát igényelt tőlem, mint a többiektől, és fáradt lábakkal már egyre nehezebben bírtam. Küzdöttem derekasan, ameddig csak tudtam, de Szigliget körül a combjaim már kezdték megadni magukat, leszakadtam a szélárnyékról, és így bizony rövid időn belül a csapattól is. Rendesek voltak a többiek, megvártak, és innentől egy kicsivel mérsékeltebb tempóban (25 km/h körül) gurultunk tovább. A györöki szépkilátón rövid fényképezés után legurultunk a partra, és meg sem álltunk a gyenesi strand közelében található fagyizóig.
 
Nagyon fáradt voltam, őszintén szólva úgy éreztem, fel sem bírok már kelni a székből. Pedig még hátravolt bő 50 km, ráadásul tele kemény emelkedőkkel!
 
Nagyon szép útvonalon értünk át Hévízre, innen pedig Alsópáhokon keresztül Zalaapátiig. Érdekes módon mintha túllendültem volna a holtponton, egész jó tempóban bírtam feltekerni a dombokra. De azok csak nem akartak elfogyni... Lassan-lassan azért csak fogyott a hátralévő távolság, nagy nehezen elkecmeregtem a baki körforgalomig, ahol elbúcsúztam a többiektől. Ők mentek tovább Egerszegre, én meg elgurultam Söjtörre. Annyi erőm maradt, hogy letusoljak és vacsorázzak egy kicsit, aztán bedőltem az ágyba és aludtam.
 
Másnap délelőtt nem voltam túl jól (egy kicsit szédültem a napon), de délutánra összeszedtem magam, és hazagurultam Egerszegre. A combjaimban elég komolyan éreztem a 290 km (majdnem kereken 12 óra) kerekezést, még szerdára sem múlt el teljesen. A futással összevetve azt mondhatom, egy maratoni versenynél többet kivett belőlem a túra, de azért mondjuk egy 100 km-nél könnyebb volt. Valahova a kettő közé tenném nehézségben.
 
A tavalyi 114-es átlagpulzus helyett idén 133 jött ki a végére, meglepően nagy különbség, nem gondoltam volna, hogy ennyit számít a járgány. Szóval míg tavaly a testtartás volt kényelmetlen, és a csuklóm adta meg magát már 200 km körül (miközben a lábizmaimnak meg sem kottyant az egész napos tekerés), addig idén nagyon kényelmes volt az ülés, semmi bajom nem volt "kézügyileg" (pedig még kesztyűt sem vittem magammal), a lábaim viszont annál jobban elfáradtak, gyakorlatilag a 200. km-től kezdve végig csak kínlódtam. 
 
A tanulság? Így sem jó, úgy sem jó. Ha valaki tudja a megoldást, szóljon... :-)
 
Az útról a két Józsi készített szép képeket, a Bringaklub oldalán megtalálhatók:
 

Bár nem sikerült a tervek szerint az április végi sárvári 12 órás versenyem, de úgy éreztem, viszonylag sokat edzettem rá és jó formában vagyok, szerettem volna letesztelni tehát még tavasszal, ez a forma mire lehet elég egy maratoni távon. Ehhez időpontnak május 16-át, szerda estét választottam, amikor is már kellő, két és fél hetes távolságban voltam Sárvártól. Az idővel nagy szerencsém volt, ezúttal kitettek magukért a meteorológusok is, hiszen pontosan bejött a már napok óta megjövendölt időjárás: szerda estére 10 fok körüli, hűvös idő várható, időnként szemerkélő esővel és erős (20-25 km/h) északi széllel. A szelet leszámítva nagyon szeretem az ilyen friss, oxigéndús levegőt, ilyenkor mindig jól megy a futás. Helyszínnek pedig a jól ismert, gyorsnak mondható Bagod-Zalalövő közti kerékpárút 10,55 km-es (hivatalos mérő által hitelesített) szakasza volt kijelölve, amit értelemszerűen négyszer kellett végigfutnom, Bagodból indulva és oda is érkezve.

 

(A kép ezen a pályán, de egy 
korábbi versenyen készült.
A mostani hűvös időben sokkal
jobban fel voltam öltözve.)

Azzal a szándékkal vágtam neki a távnak (segítőtársam, Korpa órája szerint pontban 17:36-kor), hogy megjavítsam az immár másfél éves maratoni egyéni csúcsomat (2010, Graz, 2:58:35). Korpától (aki pár hete szintén egyéni csúcsot futott Pozsonyban, méghozzá az utóbbi évek legerősebb zalai maratoni eredményével) négy helyen kaptam az előre elkészített frissítőket, no meg némi biztató szavakat.

 

Úgy alakult, hogy nem volt autóm, így Korpához hasonlóan bringán kellett kijutnom Bagodig. A 7,5 km-es távon nem akartam semennyi energiát pazarolni, éppen csak gurultam, a pulzusom alig néha emelkedett csak 90 fölé (ehhez képest 3:40-es tempóban, azaz 16-17 km/h-val közlekedtem, gondoltam, ez jó is lenne a maratonra is :D ). Korpa már ott várt, rövid bemelegítés, aztán indulás.

Mivel csupán egy edzésről volt szó, ezúttal nem tapasztaltam a szokásos verseny eleji drukkból semmit, sőt, kifejezetten lassan kúszott csak felfelé a pulzusom. Az elején elég komoly ellenszél volt, ehhez képest a tervezett 4:15 körüli tempóban csak 145 körül vert a szívem még az első km végén is (máskor ilyenkor már bőven 155 körül kalimpál, még szél nélkül is). Egyelőre könnyedén is esett a mozgás, csupán a mellkasomban volt egy kis szúrás (talán egy rossz levegővétel miatt), de később aztán az is elmúlt. Az első szakasz végére kapcsolódott be hozzám Korpa, aki aztán a 7.-től a 17. km végéig, azaz éppen 10 km hosszan futott velem. Az idő nagyon ideális volt, csupán a szél volt helyenként zavaró egy kicsit. Mivel a pálya vonalvezetése nagyjából keleti-nyugati irányú, ezért többnyire oldalról kaptam. Az erőssége, sőt az iránya is változó volt, előfordult, hogy kicsit szemből, egy kicsit hátulról fújt, de olyan is volt, ahol a bokrok, fák takarásában alig lehetett érezni.

Az első szakasz vége előtt nem sokkal, Zalacséb után egy harmadik aszfaltszaggatóval is szembetalálkoztunk, aki éppen itt edzett, de Keszei Bandi még nálunk is gyorsabban szedte a lábát, így nem álltunk le tereferélni, csak intettünk egymásnak (annyit mondott, "most nem állok be közétek", nyilván lassúnak találta a tempónkat). Szóval haladtam szépen az elején, az első fordulónál (azaz 10,55 km-nél 4:11 volt az átlagtempóm és 150 az átlagpulzus, ami még mindig kedvezőnek volt mondható). Ebből tulajdonképpen még bármilyen végeredmény lehetett volna mondjuk 2:50 és 3:00 között, de még nem akartam elkiabálni. Hogy azért ne legyek túl optimista, a 12-16 km-ek között kezdtem egy kicsit érezni az addig nagyon laza combjaimat. Talán nem pihentem rá kellően a futásra (hiszen végül is csak egy edzésről, nem versenyről volt szó), talán a bemelegítő biciklizés tett be egy kicsit (tavaly nyáron ültem utoljára nyeregben), talán nem pihentem még ki teljesen Sárvárt, talán csak hiányoznak a hosszabb tempós edzések, nem tudom, mindenesetre azért óvatosságra intett a dolog. A második szakaszon ennek ellenére nagyon szép tempóban (4:06) jöttem végig, de azért már nem esett olyan könnyedén, és a végére bizony a pulzusom is megemelkedett 155-160 közé. Így fordultam féltávnál 1:28 körüli idővel.

A harmadik szakaszon már igencsak kellett végig kapaszkodnom, amit a még magasabbra (immár 160 fölé) emelkedett pulzus is jelzett, de a tempót még sikerült tartani, 4:10 lett a harmadik negyed. Innen már csak 10,5 km volt hátra, de aki futott már maratont, az tudhatja, hogy lényegében csak itt kezdődik a verseny, az addigi könnyed futás után itt már kőkeményen küzdeni kell a fáradtság, a nehezedő izmok, az elsavasodás, stb... ellen. Így volt ez most is (olyan nagyon azért nem lepődtem meg rajta, hiszen szám szerint ez volt a 67. teljesített maratonom). Egyébként itt a végén szinte már folyamatosan szemerkélt, ugyanakkor a szél mintha egy kicsit alábbhagyott volna. Némileg ugyan folyamatosan lassulva (az utolsó szakasz átlagtempója 4:18 lett), de fejben tulajdonképpen végig koncentráltan és erősen futva értem el a 40. km-t, ahonnan már csak a hajrá volt hátra.

Ahogy az egy maratoni rekordhoz dukál, Bagodon ujjongó tömeg várta a befutómat! Na ez csak vicc, valójában egy árva lélek nem volt ott, csupán Korpa "Hajrá Roli, meglesz" kiáltását hallottam messziről az esős, szomorkás, sötétedő bagodi estében, aki itt már bringán jött utánam. A célba érve megállítottam az órát: 2:57:52, új maratoni csúcs!

Mivel már tényleg vészesen kezdett sötétedni, és hideg is volt, csupán 2-3 perc pihenő után nyeregbe pattantam én is, és Korpával hazagurultunk Egerszegre. Ezúton is szeretném neki megköszönni az asszisztálást, egyedül sokkal nehezebb lett volna, talán nem is sikerült volna a csúcsjavítás.

Az eredményről annyit, hogy nagyjából ez volt a realitás, örülök neki, hogy (ha vékonyan is, de) 35 évesen egy kicsit sikerült faragni az eddigi leggyorsabb maratoni eredményemből. Ezzel most egy kicsit helyrebillentettem a Sárváron megborult önbizalmamat, de továbbra is tartom magam az elhatározásomhoz, hogy egy darabig nem szeretnék versenyezni. De legalább most egy pozitív élménnyel "térhetek pihenőre".

Egy kis statisztika szokás szerint:
42,35 km
2:57:52
4:12 átlagtempó
159 átlagpulzus
2742 kalória

Grafikon és térkép (kattintásra nagyítható):

graf.JPG

map.JPG

 

pic2.JPG
A korcsoportos dobogó második fokán
Mint arról a versenyt megelőző beharangozóban is hírt adtam, azzal a határozott elképzeléssel vágtam neki a sárvári 12 órás versenynek, hogy nem kevesebb, mint 130 km-t szeretnék teljesíteni. Mivel a felkészülésem a terv szerint sikerült és sérülések sem zavartak, így bizakodva vártam a 10 órás rajtot. A hirtelen jött és szokatlanul meleg időjárás sem szegte a kedvemet, csupán egy kis óvatosságra intett. Már a rajt idején is közel 30 fok volt, és egészen délután 2-3 óráig még tovább erősödött a forróság, csupán este 5-6 körül kezdett egy kicsit alábbhagyni. Ehhez vegyük még hozzá, hogy a pályán alig volt árnyék, gyakorlatilag az első 7-8 órát mindvégig a tűző napon, forró aszfalton futottuk. És ami pedig a leginkább próbára tette a mindenre elszánt futókat (több, mint száz egyéni induló vágott neki a nem mindennapi kihívásnak, ebből 60-an a 12 órás, 47-en a 24 órás számban), az az, hogy egyszerűen nem volt még időnk hozzászokni ehhez a hőmérséklethez. Ne feledjük, múlt héten még reggeli fagykárokról szóltak a hírek, most pedig hirtelen itt a nyár, anélkül, hogy lett volna ideje felkészülni a szervezetnek a hőség tolerálására.
 
Mielőtt előzetes magyarázkodásnak tűnne a bevezetőm, szeretném elmondani, hogy velem együtt egyetlen rajthoz álló ultrafutónak sem jutott eszébe a meleg miatt panaszkodni, ha szóba is került az időjárás, inkább azon gondolkodott mindenki, hogyan lehet kezelni, megoldani ezt a váratlanul érkezett nehézséget.
 
Szóval, 10 órakor elrajtoltunk. Nagyjából 5 perces tempóval (esetleg egy kicsit gyorsabbal) terveztem az első órát, de mindenképpen 140 alatt akartam tartani a pulzust. Az első kör (1030 m-es körpályán köröztünk) végén néztem rá először az órára, úgy gondoltam, az 5 perc versenyen és ilyen melegben elég ahhoz, hogy a pulzus felmenjen arra az értékre, ahol aztán később stabilizálódni fog. Szóval, az óra 4:40-es sebességet és 138-as pulzust mutatott. Ez nagyon reménykeltőnek tűnt, sajnos azonban nem állt meg ezen az értéken a pulzusom, lassan ugyan, de folyamatosan emelkedett tovább, pedig némileg lassultam is. Végül olyan 4:50-4:55 körül állapodott meg a tempó, és 142 körül a pulzus.
 
Telt-múlt az idő, egyre melegebb lett, a második-harmadik órában még egy kicsit lassultam, és még egy kicsit emelkedett a pulzus, de még viszonylag könnyedén mozogtam, nem volt nagyobb probléma. Minden egyes kör végén a frissítőállomásnál ittam néhány korty vizet és magamra is locsoltam néhány pohárral. Ezzel mindig elment 10-15 mp (ráadásul a futóritmust is mindig megtörte egy kicsit), de enélkül nem lehetett volna kibírni. Ezt egészen este 6-ig, azaz 8 órán keresztül így kellett csinálni. Becslésem szerint kb. 14-15 liter vizet ittam meg az első 8 órában (ennek ellenére a verseny végére 3 kg-ot fogytam, 61-ről 58-ra).
 
A vizen kívül különben időnként (20-30 percenként) szénhidrátot (szőlőcukrot, csokit, gyümölcsöt) fogyasztottam még, illetve két óránként a saját frissítőmet, ami sztívia édesítőt és Electrosportot (az elektrolitokat pótoló oldatot) tartalmazott. Ez így nagyjából elégséges és hatékony is lett volna, de két nagy hibát elkövettem, ami később végzetesnek bizonyult. Az egyik az, hogy otthon felejtettem (pontosabban a reggeli kapkodásban nem találtam meg) az egyik legfontosabb saját frissítőmet, ami egy lúgosító hatású üdítőital, továbbá a tejsav lerakodását is meggátolta vagy késleltette volna (ami ugye az izomláz legfőbb okozója). A másik végzetes hiba, hogy fokozatosan, de biztosan túlittam magamat. Nagyon kívántam a vizet minden kör végén, de a harmadik óra végére már olyan sokat ittam, amitől már kezdett eltelni a hasam. Innentől egészen a 8. óra végéig kicsit émelygett a gyomrom, mintha kezdődő hányingerem lenne. Nagyobb bajom nem lett, de ez alatt az 5 óra alatt nem működött rendesen az emésztésem: hiába ettem és ittam folyamatosan, egyszerűen nem tudott rendesen felszívódni a táplálék és a folyadék, inkább ott lötyögött a hasamban (és persze folyamatosan éhes, de főleg szomjas voltam).
 
A negyedik óra végére (talán ekkor volt a legerősebb a hőség), az átlagpulzusom már 144-re emelkedett (időnként a 150-es értéket is átlépve). Ekkor tudatosan egy kicsit lassabb (5:30 körüli) tempóra álltam át, amit úgy tűnt, a nehézségek ellenére tudok is tartani. A verseny középső harmadában (a 4. és 8. óra között) így teltek a körök, a tempó 5:30, a pulzus 140 környékén mozgott. Közben néha már híreket is kaptam a verseny állásáról: többen feladni kényszerültek a viadalt, és sokan küzdöttek komoly problémákkal. Az első órákban az ötödik helyen haladtam, aztán a verseny közepe táján többen is kiestek előlem (Belej Bálint, Lajkó Csaba "Pecsenye" és Ossó Zoli), így egyedül Bene Ármin (aki a 2010-es versenyen is megelőzött) maradt előttem, aki viszont stabilan és jól mozgott. Később Pecsenye hihetetlen akaraterőről tett tanúbizonyságot, összeszedte magát és visszaelőzött. A hatodik óra végére (vagyis a verseny félidejében) 67 km-nél jártam, vagyis itt még megvolt a remény a végső 130 km-es eredményhez.
 
Nagy nehezen elérkezett a verseny 8. órája, ami azért jelenthetett volna fordulópontot, mert délután 6 óra volt, vagyis innentől kezdve fokozatosan nőtt az árnyékos részek aránya, és kezdett alábbhagyni a hőmérséklet. Elvileg tehát meglett volna az esélye, hogy a hűvösebbre váltó időben magamhoz térjek, és az utolsó 4 órában tartsam legalább az addigi átlagtempót, amivel meg lehetett volna az eredeti célkitűzésem. A fordulópont valóban ekkor érkezett el, csakhogy negatív értelemben. Most ütött vissza, hogy nem fogyasztottam lúgosító italt, illetve hogy az első 4 órában (ha nem is sokkal, de) átléptem a 140-es pulzust, ami előrevetítette a későbbi felhalmozódó savasodást. A helyzeten nyilván nem segített, hogy gyakorlatilag a harmadik órától kezdve nem működött rendesen az emésztésem, még a saját frissítőim közül is csak a legelsőt (amit a második óra végén kaptam) tudtam maradéktalanul feldolgozni. Egyre nehezebbek lettek a lábaim és a lépéseim, és végül elérkeztem egy ponthoz, amikor egy kicsit (100 m hosszan) bele kellett sétálnom a futásba. Sokadik ultraversenyem volt ez a sárvári, de ez volt az első, amit nem tudtam végigfutni, ahol sétálásra kényszerültem. Emiatt a tény miatt fejben is szétestem, mentálisan is padlóra kerültem, ahonnan már nem is tudtam felállni. Próbáltam futni, de szinte minden körben sétálnom kellett egy rövidet, mert annyira nehezek voltak már a lábaim. Ennek ellenére egyre lassultam.
 
A tizedik óra végén (ekkor már 102 km-nél jártam) már a futás közben sem haladtam sokkal gyorsabban, mint sétálva (előbbivel kb. 8, utóbbival kb. 10 percig tartott egy km), viszont sokkal fájdalmasabb volt, ezért a maradék két órára már csak arra maradt erőm fejben, hogy becsülettel végiggyalogoljam. Ekkor érkeztek meg Timi és a szüleim, Timi be is állt mellém sétálni, lelkileg egy kicsit támogatni ebben a nehéz helyzetben. Az utolsó fél órára annyira sikerült összeszedni magamat, hogy kétszer másfél kört sikerült még végigkocogni, és így végül 113,9 km-el befejezni a versenyt. A legvégén még megelőzött Simon Zoltán, aki okosan osztotta be az erejét, és egészen hátulról kapaszkodott fel a dobogóra egy jó hajrával. A győztes (akárcsak két éve) Bene Ármin lett, Lajkó Csaba előtt.
 
Mivel hétfő van ma, amikor írom ezt a beszámolót, így már tudok írni a verseny utáni tapasztalatokról is. Szerencsére maradandó sérülés nem ért, sehol semmi nyoma annak, hogy például túlerőltettem volna valamelyik izületemet. A verseny utáni éjjelen alig bírtam aludni, nagyon sűrűn felébredtem arra, hogy szinte ég a lábam, olyan erős izomlázam volt mindenhol. Ugyancsak éjjel fájdult meg a fejem is, nyilván a sok órás tűző napon való tartózkodástól. Szerencsére azonban reggelre mindkettő (az izomláz és a fejfájás is) enyhült, aztán teljesen elmúlt. Amivel jobban meggyűlt a bajom, az a gyomrom. Egészen hétfő délelőttig fájt, rendszeresen görcsölt, és nem tudtam enni jóízűen, pedig étvágyam lett volna. Ezen sem csodálkozom, hiszen a verseny végén (amikor már sétáltam) össze-vissza kajáltam már mindent, olyan dolgokat is (pl. virslit mustárral vagy szénsavas üdítőt), amik egyáltalán nem futás közben ajánlottak, és csak tovább savasították az amúgy is savas szervezetemet.
 
A futás közben, amennyire tudtam, igyekeztem figyelni a többiekre is, és drukkolni az Aszfaltszaggatós csapattársaimnak. Szeretném megköszönni nekik a rengeteg drukkolást, amit kaptam. Na és Janinak a zrikálást a sétálásért :) (attól tartok, egy darabig hallgathatom még ezt, anyukám is megjegyezte a végén, hogy jövőre ő is benevez Sárvárra, hiszen sétálni ő is tud). Viccet félretéve, minden tiszteletem az összes futóé, akik a nehézségek ellenére becsülettel végigküzdötték a napot, különösen azoknak, akik a 24 órás versenyszámban jeleskedtek!
 
Ami a saját eredményemet illeti, nagyon csalódott vagyok, messze elmaradtam a tervezett 130 km-től. Rá lehetne fogni a melegre, de utólag is úgy gondolom, megfelelő frissítéssel át lehetett volna vészelni a legkritikusabb időszakot úgy, hogy stabil maradjak utána is, és egy erős hajrával meg lehetett volna csinálni a 130-at. Hogy nem így történt, csak a saját butaságomnak köszönhetem. Sajnálom, fontos volt nekem ez a verseny, sokat készültem rá, és nagyon szerettem volna bizonyítani magamnak. Remélem, lesz még alkalmam megmutatni, hogy képes vagyok rá.
 
Most, részben az eredmény miatti csalódottság, részben pedig más okok miatt átmenetileg egy kicsit háttérbe fog szorulni a futás az életemben. Eljárok majd edzegetni, amennyi jólesik, de versenyezni egy darabig nem szeretnék. Úgy alakult most, 35 évesen az életem, hogy több időt és energiát szeretnék szánni más területeknek is, amik szintén nagyon fontosak az életemben. Szeretnék bennük a tőlem telhető legjobb módon, időben és energiában is maximális odaadással teljesíteni, és nem szeretném, ha a futással egymás rovására mennének.
 
Szóval eljön még az idő, hogy visszatérek, de addig ezzel a sárvári versennyel búcsúzok!
 

 A márciusi Balaton Szupermaraton után a következő célversenyem az április 28-i, sárvári 12 órás viadal, mely talán a legnépszerűbb és mindenképpen az egyik legrangosabb ultrafutó találkozó Magyarországon (de nyugodtan mondhatjuk, hogy világszinten is a legnagyobbak között van). Két évvel korábban már megpróbálkoztam az indulással, akkori eredményemet (122,8 km) most szeretném megjavítani, nem is kevéssel: 130 km teljesítése a cél szombaton 10 és 22 óra között.

 
Ha sikerül, ez lesz életem eddigi leghosszabb futása.
 
Úgy érzem, sikerült jól felkészülnöm (már amennyire egyáltalán fel lehet készülni egy ilyen kihívásra), a februári rövid kihagyás óta szinte folyamatosan tudok edzeni, több héten is 150 km-nél többet futottam. 2012-ben már (edzésen vagy versenyen) 11 olyan futáson vagyok túl, ami legalább maratoni hosszúságú volt, ezek közül 6 darab 50 km-nél is hosszabb volt. Tekintve, hogy még csak áprilist írunk, ez nem is gyenge termés :D A hosszú futások különben nem mindig sikerültek tökéletesen, hiszen próbálgattam többféle frissítési taktikát, és néha nem sikerült eltalálnom a megfelelő mennyiségeket vagy az időzítést. De mindből tanultam, remélhetőleg a versenyen nem lesz gond ezzel.
 
A taktikám nagyjából az lesz, hogy 5 perc körüli tempót próbálok futni, ameddig csak tudok (vagy ha 140 fölé menne a pulzusom, akkor kicsit lassabbat). Ha 7-8 órán keresztül menne a dolog, akkor már jó esélyem lenne a 130 km-re, persze nagyon nehéz utolsó 4-5 óra vár még rám.
 
Az ellenfelekkel egyáltalán nem kívánok foglalkozni, csak a saját teljesítményemre koncentrálok. Egyszerűen azért, mert egy ilyen verseny első harmadában egyszerűen semmi értelme még a sorrendre és a riválisokra koncentrálni, a második harmadában veszélyes lenne eltérni az ideális tempótól pusztán a verseny alakulása miatt, az utolsó harmadban pedig már úgyis teljesen mindegy, itt már úgyis mindenki az utolsó erőtartalékait mozgósítva fog versenyezni. Amúgy az előzetes rajtlista szerint 60 körüli induló várható, köztük néhány nagyon jónevű futóval (hogy csak hármat említsek: Bene Ármin, Ossó Zoltán ill. Lajkó Csaba alias Pecsenye), akik képesek lehetnek 130 körüli vagy afölötti teljesítményre. Majd a végén meglátjuk, hogy alakul a sorrend.
 
Nagyon büszke lennék rá, ha sikerülne a tervem, hiszen 2012-ben eddig mindössze két futónak (egy orosznak és egy ausztrálnak) sikerült 130 km fölé jutnia, pedig volt már közel 500 próbálkozó. A világ valamennyi hivatalos eredményét összesítő világranglista aktuális állása április 22-én:
 
1 136.000 km Kaisin, Gennady (RUS) (1959)
2 130.051 km McClellan, Darren (AUS) (1972)
3 129.969 km Accorsi, Andrea (ITA) (1967)
4 129.800 km Dimov, Zoran (MKD) (1963)
5 129.144 km Vernet, Eric (FRA) (1967)
6 128.063 km Pommier, Jean (USA) (1964)
7 127.153 km Brickhill-Jones, David (AUS) (1981)
8 126.947 km Busetti, Fabio (ITA) (1974)
9 126.643 km Pearson, John (AUS) (1972)
10 125.597 km Chen, Hsiung-Hai (TPE) (1957)
 
A sárvári 12/24 órás futás oldala, ahol várhatóan menet közben is lehet majd követni a verseny alakulását: Sárvár 12/24
 
Kedvenc videóm a versenyről, ami szerintem kiválóan kifejezi a hangulatot:
 

 
 
Pár napja Bérces Edit egy előadásra készülve arra kért, fogalmazzam meg neki pár mondatban, nekem mit jelent az ultrafutás. Erre jutottam:
 
 
 
 
 
Mi az ultrafutás?
 
 
 
A kérdés nem könnyű (hiszen nyilván nem az a meghatározás az izgalmas, miszerint a 42,2 km-nél hosszabb futásokat értjük alatta), és talán minden futónak mást és mást jelent, ezért csak egyéni válasz adható rá. Íme az enyém (kicsit körülményes, de talán kerek lesz):
 
 
A maratoni távig bezárólag az edzéseket, versenyeket a futók általában fizikai felkészültségük segítségével teljesítik. Előfordulhatnak persze kisebb-nagyobb holtpontok a rövidebb távokon is, de azért jellemzően a fizikai erőnlét, a (viszonylag) gyors tempó és az egymás ellen való küzdelem dominálja az "inframaraton" versenyeket.
 
 
Maratonon túl mindezek egyre kevésbé hangsúlyosak. Minél hosszabb a táv, annál valószínűbb, hogy a futó eléri a fáradtságnak, kimerültségnek egy olyan fokát (nevezzük ezt "ultraállapotnak"), ahol fizikai teljesítőképessége legelemibb korlátaiba ütközik, és ez az élmény ráadásul mentálisan is legyengítheti. Ki tudja, ki honnan meríti az erőt a padlóról felállni (nevezhetjük lelkierőnek, van aki úgy mondja, már csak a szíve viszi előre), mindenesetre az ultrafutó éppen arról ismerszik meg, hogy dacolva minden nehézséggel, legyőzi önmagát, túllép a saját fizikai és mentális korlátain, és feláll a padlóról! Ezt az (olykor eufórikus) élményt hívhatjuk mondjuk "ultraélménynek".
 
 
Az ultrafutás tehát az én eddigi szerény tapasztalataim alapján az ultraállapot, és az azon való felülkerekedés által az ultraélmény (ha úgy tetszik, a győzelem) megtapasztalásának hajszolása. Aki becsülettel megcsinálja, az igazi győztesként fejezi be a versenyt, még akkor is, ha adott esetben utolsóként halad át a célvonalon. A legnagyobb taps természetesen mindig az első helyezettnek jár, de az ultrafutók pontosan ismerik és megbecsülik az utolsó helyezett teljesítményének értékét is.
Lakatos Roland
 
futanet_1.JPG
 
Egy szellemes meghatározás szerint, háromféle győztes van:
1) Aki kihívja önmagát
2) Aki végigfutja a távot
3) Aki elsőként lépi át a célvonalat
Ha így nézzük, akkor egy ultrafutó már a rajthozállás pillanatában győztesnek tekinthető! :)
 


res.JPGAlig három napja vagyok túl életem első többnapos versenyén, a négy szakaszból álló, összesen 195,4 km-t jelentő Balaton Szupermaratonon. A napi élményeket már megosztottam azon frissiben egy-egy bejegyzéssel:

Ezúttal egy kissé nyugodtabban, átgondoltabban szeretném értékelni a négy nap eseményeit, és a saját teljesítményemet.

A verseny előtti beharangozómban négy különböző célt jelöltem meg magamnak (azon túl, hogy egy jó kis edzésnek is szántam a négy napot, aminek kétségkívül meg is felelt), lássuk, mennyire sikerült teljesíteni őket.

1. Tapasztalatok gyűjtése a többnapos versenyekre, elsősorban a Bécs-Budapestre. Mivel teljesen kezdő vagyok ebben a műfajban, nyilvánvaló, hogy rengeteg még a tanulnivalóm. Alapvetően úgy érzem, okosan versenyeztem végig, de a megszerzett rengeteg adatból, és azok feldolgozásából olyan új információkat sikerült gyűjtenem, amikre másképp, más körülmények között nem lett volna lehetőségem. Ebből a szempontból tehát mindenképpen elértem a célomat. Így már sokkal nagyobb biztonsággal tudom majd kidolgozni a stratégiát ősszel a Bécs-Budapestre (320 km) mind a frissítéssel, mind az erőbeosztással, mind a pihenéssel kapcsolatban.

befutó.JPG2. Egyenletes, jó tempóban fussak végig. A legrövidebb szakaszt 4:33-as, a közepest 4:37-es, míg a két hosszabbat 4:38-as és 4:39-es nettó átlagtempójú km-ekkel futottam végig. Ennél egyenletesebbre nehezen sikerülhettek volna a napok. :) Az is örvendetes, hogy az egyes szakaszokon belül is jól osztottam be az energiámat, a második napot leszámítva mindig jutott erőm még egy hosszú hajrára (a második napi elfáradásnak is tudom az okát, a tervezettnél jóval melegebb időben nem figyeltem az elektrolitok pótlására). Egy kicsit más megközelítésből: ha összehasonlítom a négy nap összesített eredményeit, akkor a teljes mezőnyben (a 143 célbaérkező között) ha az első napot veszem 100-nak, akkor az egyes napok átlagtempói (egy km-hez szükséges idő) így alakultak: 100, 107, 106, 109. Ha ugyanezt a saját adataimra vetítem: 100, 100, 99, 101. Ez is jól mutatja, hogy milyen egyenletesen sikerült futnom, és mennyivel jobban sikerült rápihennem a következő napra, mint a mezőny átlagfutójának (pedig ezekben a számokban csak a végső célbaérkezők vannak, azokról még nem is beszéltünk, akik úgy elfutották magukat, hogy a verseny feladására kényszerültek). Persze akadtak még néhányan rajtam kívül is (főleg az előttem végzők között), akiknek sikerült jól beosztaniuk az erejüket, azonban ők jóval rutinosabbak, tapasztaltabbak voltak ebben a műfajban.

3. Időeredmény. A minimális célnak 16 órát tűztem ki, de hozzátettem, a 15 órával lennék teljesen elégedett. A végső időm 15:05:55 lett, vagyis nagyjából bejött a várakozásom, az a 6 perc minden bizonnyal meglett volna, ha a hirtelen nyári idő helyett mondjuk csak kellemes tavaszi fogadott volna bennünket. Megmondom őszintén, titkon azért reménykedtem abban, hogy képes leszek egy gyorsabb tempóra (mondjuk 4:20-4:25 közöttire), de sajnos a pulzusom nem engedett többet, különösen az első napon volt magas. A következő szakaszokon aztán napról-napra (ahogy múlt a versenydrukk) egy kicsit nyugodtabban vert már a szívem, akkor azonban már a halmozódó fáradtság miatt nem pöröghettem annyira, mint még az első napon, teljesen frissen.

4. Helyezés. Az első tízbe vágytam, meglett, nem vagyok elégedetlen. 163 induló között abszolút hetediknek lenni, tulajdonképpen büszke lehetek rá. Azonban titkon itt is reménykedtem egy még szebb eredményben. Az idei volt az 5. Balaton Szupermaraton, kikerestem, az egyes években hány futó végzett 15 óra alatt: 0 (2008), 1 (2009), 2 (2010), 3 (2011), 6 (2012). Nem kétséges, hogy messze az idei volt a legkeményebb mezőny. A hat előttem végző futó mind gyorsabb volt nálam (egyértelműen, mind a 4 napon), és okosan is osztották be az erejüket, így nem volt esélyem előrébb végezni. A legnagyobb meglepetést Csika (Rudolf Tamás Becsehelyről, a Kanizsai Futóklub színeiben) okozta, akit Szilveszterkor (szoros versenyben ugyan, de) még legyőztem. Lenyűgöző a fejlődése, nagyon drukkolok neki a továbbiakban is. És innen üzenem, hogy azért készüljön, igyekezni fogok, hogy visszavágjak! :) Én nagyon büszke voltam rá, hogy a két zalai futót csak két fővárosi és három külföldi tudta megelőzni a teljes mezőnyből, nem hoztunk szégyent a megyére. Reálisan és kissé komolyabban: tervszerűbb felkészüléssel és taktikusabb versenyzéssel a következő években egy kicsit talán tudok még fejlődni, legfeljebb olyan 14 óráig tudnék még javítani az időmön. Többet azonban nem, így a leggyorsabb futókkal nem tudnám felvenni a versenyt ezen a távon. A Bécs-Budapesten talán több esélyem lehet egy még fényesebb helyezésre.

polo.JPGA kérdés, ami leginkább izgatott a négy nap során, hogy vajon mennyire tudok regenerálódni 24 órán belül egy ekkora terhelés után, hiszen korábban ilyenre még nem volt tapasztalatom. Összességében nagyon pozitív választ kaptam: átlagosan közel 4 órás, kifejezetten intenzív (savküszöbhöz, másképp fogalmazva a maratoni tempóhoz közeli) terhelés után mentálisan és fizikálisan is szinte teljesen frissen tudtam odaállni a következő napi rajtokhoz. Egy kicsit pontosabban: első napon magam is megdöbbentem, hogy a 154-es átlagpulzus ellenére egy jó masszírozás és néhány óra pihenés után az izmaim szinte teljesen ellazultak, készek voltak az újabb futásra. A közérzetemmel volt egy kisebb probléma, kicsit fájt a fejem, valószínűleg a hirtelen jött meleg miatt, de estére ez is elmúlt. A második napot így gyakorlatilag teljesen regenerálódva kezdtem. Itt már a még hosszabbra nyúlt futás után kevésnek bizonyult a masszírozás: a kritikus pontnak számító vádlik ugyan ellazultak, a combok azonban nem, és másnapra is maradt egy kis izomláz. Ennek ellenére a harmadik napot nagyon szépen, végig pörögve tudtam végigcsinálni. A negyedik napon még inkább érződött már a terhelés, de most is szinte csak a combjaimban, és már viszonylag korán, a 20. km után hullámvölgybe kerültem emiatt. Mint utóbb bebizonyosodott, a hullámvölgy inkább mentális eredetű volt, és szerencsére sikerült belőle kimásznom, így még a verseny utolsó 10 km-re, de kiváltképp az utolsó km-re is bőven maradt még energiám hajrázni, ami nagyon biztató. Mentálisan a napok között semmi gondom nem volt, már esténként mozgáskedvem volt mindig, és minden este el is mentem vagy egy rövid, laza kocogásra, vagy egy hosszabb sétára.

Befejezésképpen álljanak itt a statisztikák, hiszen a Garmin töménytelen adatot rögzített a verseny 15 órája alatt, aki kíváncsi, visszanézheti a pulzus-, tempó-, magassággrafikonokat az egyes napokra lebontva (kattintásra nagyíthatók).

Összesítve

  • Táv 195,34 km
  • Idő 15:02:00
  • Tempó 4:37
  • Pulzus 150
  • Szint 428
  • Kalória 12.759
Dia1.JPGDia2.JPGDia3.JPGDia4.JPG

info4.JPGAz utolsó, vasárnapi napra már nem maradt más feladatom, mint lefutni a Füred és Siófok közti 52,2 km-es távot. Bár a második szakasz némileg hosszabb volt (52,9 km), de ezen a napon sokkal több emelkedő, és az időjárás előrejelzések szerint kemény szél várt ránk, továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindenkinek a lábában benne volt már 150 km. De egy ultrafutót ezek az akadályok nem ijeszthetnek meg! :) A napi szakaszt végül 4 óra 2 perc alatt sikerült teljesíteni, így összességében 15 óra 5 perces végeredménnyel zártam a Balaton Szupermaratont, a 163 egyéni induló közül a 7. helyen. Fordulatokban nem volt hiány az utolsó napon, érdemes végigolvasni a kalandokat.

Mentálisan és fizikálisan is viszonylag frissen, kipihenve vártam a reggel 8 órás rajtot Balatonfüreden, a Tagore-sétányon. Egyedül a combjaimon éreztem a fáradtságot, minden masszírozás, pihenés és egyéb "karbantartás" ellenére nehezek voltak, főleg guggoláskor éreztem, hogy az elmúlt 72 órában azért lefutottam mintegy 150 km-t. Olyan nagyon nem izgultam miatta, hiszen már a harmadik napnak is így vágtam neki, mégis jól ment a futás végig azon a szakaszon. Olyan taktikával készültem, hogy a táv első felében óvatosan futok, semmiképpen sem engedem a pulzust 145 fölé. Aztán a végén már úgyis úgy futok, ahogy bírok, ezt már nem lehet előre tervezni. Kicsit tartottam a végétől, hiszen a déli partra fordulva is még komoly emelkedők vártak ránk, illetve 20-25 km/h-s szelet jeleztek előre, éppen a legkellemetlenebb, délnyugati irányból.

A szelet már reggel is éreztük, de itt még segített bennünket, hiszen hátulról fújt. Ennek megfelelően egészen gyorsan, 4:30 körüli km-ekkel kezdtem, a pulzusom 140 és 145 között volt, a tervek szerint. A rajt után négy-ötszáz métert az élmezőnnyel haladtam, még Steib Petivel is váltottunk pár szót, egyedül Rudolf Tomi húzott el, ő igen sebesen kezdte az utolsó napot. Meg is fordult a fejemben, Csika nehogy elfussa magát, de ennél sokkal okosabb futónak ismertem meg, így bíztam benne, hogy tudja, mit csinál. Fél km után egy kicsit leszakadtam a többiektől, és teljesen egyedül maradtam. Nemsokára felzárkózott rám az egyik cseh fiú, aki az összetettben már tetemes hátránnyal van mögöttem. Kicsivel 4:30 alatti tempót diktált, mentem vele, nem akartam leszakadni. Egyelőre könnyedén esett, és amikor néha-néha rásandítottam az órámra, láttam, hogy a pulzusom miatt sem kell aggódnom.

10-12 km után az egyik frissítőnél lemaradt mögöttem, és mivel nem sokkal utána egy hosszabb emelkedő következett, ahol sokkal gyorsabb voltam, így végleg leszakadt, nem is láttam már egyáltalán. Innentől se előttem, se mögöttem nem volt senki, nagyon hosszan teljesen egyedül futottam, az útvonal miatt még a kísérőimmel is igen ritkán találkoztam. És sajnos 20 km körül egyre jobban bekötött a combom, egyre fájdalmasabb volt a mozgás. Azt vettem észre, hogy egyre lassulok, a pulzusom egyre esik (már 135-140 között mozgott), és kezdtem megijedni, hogy még 30 km hátravan (nem is akármilyen 30 km). Hát itt bizony komolyan megszólalt bennem a vészcsengő: "Houston, baj van!"

Lassan vánszorogtak csak a percek, 100 m-ekben számoltam a hátralévő távot, de egyre rosszabbul voltam (a tempóm 4:50 körülire lassult, de olykor már az 5 perchez közelített). Jókora holtpontba, gödörbe kerültem tehát, és nem is igazán bizakodtam, hogy ki tudok kecmeregni belőle. Aztán mégis!

33-34 km-nél történt, hogy egyszerre többen is utolértek. Először a váltócsapatok (őket egy fél órával később indították Füredről), az első kettő szélsebesen húzott el mellettem, aztán kettő másik váltó, ők már megfontoltabban mentek, de azért nálam gyorsabbak voltak. Majd megérkezett mögém egy egyéni trió: a FélBalatonon élen álló (amúgy egyik legjobb magyar maratonista) Földingné Nagy Judit, és a négy napos számban futó, az összetettben mögöttem álló Vakhal Norbi (alias Blindfish) és Belej Bálint. Nem volt már erőm, lassan elmentek mellettem, nem tudtam velük tartani a lépést. Ekkor kaptam anyuéktól a frissítést (sok hasznos holmival, főleg elektrolitokkal és ásványi sókkal), valamint a normál frissítőállomás is itt volt elhelyezve, pontosan 35 km-nél, ahol csak vizet ittam, és locsoltam magamra. Az állomáson a szpíker külön be is mondta a nevemet, azt, hogy a zalaegerszegi Aszfaltszaggatókat képviselem, és hogy "Roland nagyon elszánt arra, hogy körbefussa a Balatont, 195 km-t, és már csak 17 km választja el ettől".

Valahogy mindez mentálisan átlendített a holtponton, így elszántan vágtam neki a folytatásnak. A frissítő után néhány méterrel kezdődött a legnagyobb emelkedő, kb 800 m alatt kellett felfelé futnunk olyan 50-60 m-t. Az elején elvétettem az irányt, és csak valami autókat kikerülve tudtam visszakeveredni az útra, de nem vette el a kedvemet, jó tempóban haladtam felfelé. Szépen sorban visszaelőztem Juditot, Bálintot és Norbit, majd az emelkedő végéig a két lassabb váltót is utolértem (a két gyorsabb már rég eltűnt a szemem elől, ráadásul ők innentől friss emberrel folytatták). Végig jó tempóban értem fel a tetőre, ráadásul aránylag könnyedén is esett a mozgás. Ez olyan mentális lendületet adott, ami (reméltem) kitarhat egészen Siófokig.

38-39 km körül újból felért rám a trió, azonban itt még éreztem magamban egy kis erőt, így beálltam mögéjük, mentem velük, ezúttal nem szakadtam le. A 41-es km-nél volt az utolsó előtti frissítő, itt egy kicsit elhúztam tőlük. 42,2 km-nél regisztráltam a maratoni részidőmet: 3:18-at mutatott az órám, a már szokásosnak mondható 1:36-os félmaraton után ez az idő jelezte, hogy azért nem kis gödörben voltam a 20. km óta. De már kijöttem belőle és már csak 10 km volt hátra!

Itt történt egy vicces eset, amit szeretnék elmesélni. "Száguldottunk" lefelé a világosi magaspartról, amikor is egy idős bácsi az út széléről ámulva nézte a sok futót. Nem bírt a kíváncsiságával, így ahogy mellé értem, nekemszegezte a kérdést: "Mondja csak fiatalember, mióta futnak?". Mivel csak két másodpercem volt válaszolni, tömören kellett: "Négy napja!". A bácsinak úgy elkerekedtek a szemei, és úgy tátva maradt a szája, hogy talán még most is úgy van... :)

futanet.JPGNyomtam neki egyre jobban, innen már nem néztem se Istent, se embert, csak futottam, ahogy bírtam. A trió egyre jobban leszakadt, már alig láttam őket (a végére Judit és Norbi másfél, Bálint 4 percet kapott tőlem). Az utolsó 3 km-re ért az út közvetlenül a partra, és itt bizony megéreztük a viharos ellenszelet (addig a házak takarásában csak jóval enyhébb volt). Ez sem tudott már megállítani, egyre gyorsabban futottam. Közben még utolért egy gyors váltó. Olyan 800 m-el a cél előtt tűnt fel a célkapu, ez újabb erőt adott, és még egy lapáttal rátettem. Utol is értem az iménti váltót, de ahogy mellé értem, ő is gyorsított és ellépett tőlem 20-30 m-el. Az utolsó 200 m-en már szinte sprinteltem, így végül mégis megelőztem a váltót, amire a sporttársnak már nem volt válasza. Az utolsó egy km-t 4:10 alatt futottam le, óriási ellenszélben!

Egészen jól voltam a célban, hamar magamhoz tértem, megölelgettem Timit, megköszöntem a sok segítséget a szüleimnek, üdvözöltem a barátokat (Józsiék jöttek Kanizsáról a befutót meglesni), gratuláltam Csikának és közös fotókat is készítettünk. A mai időm 4:02 lett, így az összidő 15:05, sikerült megőrízni a hetedik pozíciót. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennyi felkészült ultrafutó közül (felkészületlenül nyilván senki nem vág neki egy ilyen kalandnak) csak három magyar és három külföldi tudott megelőzni, a többieknél gyorsabbnak bizonyultam (a 163 induló közül végül 143-an értek szintidőn belül a célba)!

A napokban még jelentkezni fogok egy kissé higgadtabb, összefoglaló és értékelő (amolyan futó-szakmázó) írással, de az élményeket addig szerettem volna lejegyezni, amíg még frissek. Összességében elégedett vagyok, nemcsak sok hasznos tapasztalattal, de sok-sok élménnyel is gazdagodtam a négy nap során!



info3.JPGTechnikai okok miatt (az egyszerűbb lebonyolítás okán) ma nem a tegnapi cél helyszínéről (azaz Szigligetről), hanem Badacsonyból indították a mezőnyt. Balatonfüredig kellett ma futnunk, ami 43,6 km-t jelent, elvileg tehát a legkönnyebb szakasz (de mindenképpen a legrövidebb) várt ránk. Csakhogy az útvonalon meglehetősen sok az emelkedő, és ma még az eddigi két napnál is melegebb, már-már nyári idő fogadta a futókat. Ráadásul most nem sikerült 100 %-osan regenerálódnom a tegnapi futásból, egy pici izomláz maradt a combjaimban.

A mai napra sok szurkoló jutott rám, ami igazán jól esett és feldobott: Timin és szüleimen kívül két Bringaklubos ismerősöm is velünk tartott Zánkáig (Lajos és Józsi), továbbá Vojnovits Csabi és párja, Kati is kísértek autóval egészen Füredig. A korábbi napokhoz képest amúgy is "zsúfolt" volt a pálya, hiszen csatlakozott a versenyhez a FélBalaton (utolsó két napi táv), továbbá a Maratonfüred 100 fős mezőnye, akik ráadásul előttünk indultak, így a zömét meg is előztük az út során. Mentálisan mindenképpen jót tesz, ébren tartja az embert, ha ennyi minden történik a pályán futás közben.

Aztán ahogy elindultunk, viszonylag hamar bemelegedtek az izmok, így már nem fájt annyira a futómozgás. Gond nélkül tudtam haladni, méghozzá elég sebesen, a tegnapi naphoz hasonlóan 4:30 és 4:35 közötti tempóban, pontosan 145-ös pulzussal. A különbség csak annyi volt, hogy tegnap a szakasz alatt folyamatosan fáradtam és lassultam, ma pedig sikerült egyenletes sebességgel haladnom egészen a végéig, sőt, az utolsó 8 km-en még egy hosszú hajrát is sikerült kivágni.

Az emelkedők érdekes módon meg se kottyantak, a sík részeken pedig végig úgy éreztem, mintha lejtmenetben futnék :) Egy szó, mint száz: ma igen jó napot fogtam ki, végig jól esett a futás, az eddigi leggyorsabb átlagtempó (4:33) és az eddigi legalacsonyabb pulzusérték (149) jött ki a 43,6 km végére, amikor is az indulás után 3 óra 18 perc valahány másodperccel beérkeztem a füredi Tagore sétányra (előtte még Tihanynál Timi is beszállt mellém futni 1200 m erejéig).

rajt.JPGAz összetettben változatlanul a 7. helyen állok, bár 1-2 előttem álló futó határozottan fáradni és lassulni látszik, azért még kitart az első napokon összegyűjtött előnyük. Annyi változás van még, hogy a tegnapi napon még csak 19 mp-el mögöttem álló cseh fiú ma majdnem fél órát kapott tőlem (gyakorlatilag tehát leszakítottam), míg a másik cseh fiú (aki 8 perccel követett) feladta a versenyt.

A mai éjszakát Tihanyban töltöm, mert holnap nagyon korán (már 8 órakor) rajtolunk az utolsó szakaszra, amit talán nem is bánunk a meleg miatt. Hamarosan jelentkezek az utolsó nap híreivel is, vajon sikerül-e célba érkeznem Siófokon? Már csak 52,2 km választ el tőle!



Túl vagyunk a leghosszabb szakasz, a második napi Fonyód és Szigliget közti 52,9 km teljesítésén. Összetettben előre léptem a 7. helyre

info2.JPGNagyon jól sikerült az első és második nap közti pihenés, regenerálódás: már csütörtök este alig éreztem a lábamat, és szinte lett volna kedvem futni egy kicsit :) Persze azért nem futottam, beértem egy kiadós, fél órás sétával Timivel. Péntek reggelre pedig olyannyira frissnek és könnyűnek éreztem a lábamat, amihez korábban 2-3 nap kellett hasonló jellegű maratonok után. Bizakodva várhattam tehát a rajtot Fonyódon. Korán odaértünk, és nem szántam sok időt bemelegítésre, inkább csak nyújtottam sokat. A férfi és női verseny első napi győztesével, Steib Petivel és Kovács Rékával is váltottam pár szót, hiszen személyesen ismerem mindkettőjüket.

Rögtön a rajt után kiderült, amiben azért már a reggeli méréseknél is bizakodtam: a mai napra a tegnapinál némileg nyugodtabb pulzussal vághatok neki. 145 körül stabilizálódott az értéke (szemben a tegnapi 150-el), pedig gyorsabban futottam, 4:30-as és 4:35-ös km-ek között. A rajt különben egyéni indításos volt, azaz az összetett verseny állása szerinti sorrendben szólítottak bennünk a rajtrácshoz (az első helyen állóval kezdték). A szpíker mindenkit külön bemutatott, óriási tömeg volt, tehát remek hangulatban vághattunk neki a hosszú utunknak.

Az első 20 km-en egyenletesen haladtam, az átlagtempóm beállt 4:32-re, az átlagpulzusom 146-ra, élveztem a futást, könnyedén ment, több váltót is utolértem (persze olyan is volt, aki engem előzött). A legviccesebb egy fiúcsapat volt, az erejével már a 7. km-re teljesen elkészült futót (16 km-es szakasza volt) egy autóból kísérték, és fél méterről egy hangosbemondóval üvöltöttek folyamatosan a fülébe: "Meg tudod csinálni! Nincs fájdalom! Felmész a lépcsőn! Nincs fájdalom!" és ehhez hasonlókat... Sajnos hamar hallótávolságon kívülre kerültek, pedig elhallgattam volna még egy darabig, olyan vicces volt :)

Fonyódtól egészen Keresztúrig (18 km-ig) üdülőtelepeken haladtunk, a Balatont alig láttuk, de innentől lakatlan részre értünk, és (Balatonberényt leszámítva) egészen Keszthelyig (kb a 35. km-ig) nádasok, erdők mentén futottunk. Nekem nagyon tetszett ez a rész (már ismertem is korábbi edzéseimből), csak a 76-os útig némi ellenszelünk volt, de jó volt ez így, mert így a táv utolsó harmadára egy kis hátszelet élvezhettünk. A 20. km-től különben egy picit lassítottam, nem voltam még fáradt, csak tekintettel a hosszú távra, nem akartam kockáztatni, hogy idő előtt elsavasodok, vagy bármi más bajom legyen.

Közben két egyéni futót is megelőztem, sőt, Filip Krisztián már csak sétált Keszthelynél. Biztattam ugyan a folytatásra, de nagyon úgy tűnt, hogy az ő versenyének vége. Rudolf Tomi nagyon szépen futott ma is előttem, kanizsai csapattársától, Katz Ruditól kaptam időnként híreket róla, aki biciklivel flangált közöttünk. Rudi nagyon rendes volt, még zsebkendővel is kisegített, ami nekem elfogyott időközben.

A 40. km-t elérve még éreztem magamban erőt egy kis hajrá megindítására, de azért már kezdtem fáradni és a pulzusom is emelkedett, sejthető volt, hogy nem fogom végig bírni. Még a tegnapinál is melegebb volt ma, az aszfalton bőven 20 fok fölött lehetett a hőmérséklet, és a mai szakasz második felében alig-alig volt árnyék a bicikliúton. Nagyon sokat ittam és locsoltam magam a frissítőknél, de mindig nagyon hamar megszáradtam utána, és újra melegem lett. Szóval nekivágtam a hajrának, kb. 5 km-ig bírtam tartani a lendületet, utána egy picit kezdtem lassulni (közben a maratoni részidőm 3:13 volt, ez, és a félmaratoni 1:36 is erősebb a tegnapi időmnél). A györöki golfpályáknál fel kellett másznunk egy hosszú emelkedőn (nem volt meredek, csak kb 20-25 méter volt benne a szint), ez végleg betette a kaput, innentől a hátralévő 6-7 km már csak szenvedés volt. 5 perces km-ekkel haladtam, de már egyáltalán nem esett jól a mozgás, nagyon lassan fogytak a hátralévő méterek is, nemhogy a km-ek. A végére azért csak elértem Szigligetig, itt már csak annyi feladat maradt, hogy fel kellett futnunk a vár közelében elhelyezett célkapuhoz. A szervezők tájékoztatása és a gps-órám mérése szerint egybehangzóan 50 m-t kellett felfelé másznunk, de szerintem mindkettő súlyosan téved, mert én legalább 350 m-nek éreztem :)

A lényeg, hogy valahogy feljutottam, 4 óra 7 perc lett a befutóidőm. A gyúrás után tudtuk megnézni az eredményeket: a tegnapi napon előttem állók közül ketten feladták a versenyt (ahogy várható volt, Krisztián és egy másik magyar fiú), míg a tegnap még közel negyed órával előttem álló két cseh fiú ma közel 20 perccel lassabbak voltak nálam, így az összetettben őket is megelőztem. Így a 11. helyről feljöttem a 7. helyre. Az előttem álló 6 versenyző viszont nagyon gyorsan és nagyon egyenletesen fut, így már nagyon komoly fordulat esetén tudok csak további helyeket előrelépni (azért én meg fogom próbálni, az biztos). Talán egyedül csak a kanizsai Rudolf Tomi van elérhető távolságon belül, de remekül fel van készülve a versenyre, és nagyon okosan osztja be az erejét, ma is rám vert 9 percet.

A 163 induló első 14 helyezettje a második nap után (kattintásra nagyítható):

res2.JPG

Azért az örvendetes, hogy a három külföldi (olasz, litván, szlovén) futót leszámítva csak két budapesti előz meg bennünket, így a magyar futók közül az első négyben két zalai is található! Tomival biztatjuk egymást, reméljük, meg tudjuk tartani ezeket a szép eredményeket egészen Siófokig. Amire még büszke vagyok, hogy jelenleg is ott van a mezőnyben a tavalyi verseny két dobogósa is, a tavalyi második litván előttem fut, a tavalyi harmadik német viszont mögöttem! Tegnap is megelőztem, ma pedig Gyenesdiáson értem utol, de aztán annyira elkészült az erejével, hogy a szüleim Györökön már sétálni látták, és az utolsó szakaszon 6 percet kapott tőlem, pedig én sem közlekedtem már éppen sebesen.

És hogy a címre is visszatérjek: minden nap ráállok a mérlegre este, vacsora után. Szerda este 61-et, az első nap után 60-at, míg ma este már csak 59 kilót mutat. Pedig elhiheti mindenki, olyan étvágyam van, hogy egyfolytában eszek, még futás közben is egy kicsit, hát még utána! Egész délután és este folyamatosan eszem és iszom, főleg szénhidrátot. Az órám mérése szerint különben az első napon 3100, míg ma 3500 kalóriát égettem el futással.

Holnap folytatás Balatonfüredig, egy kicsit könnyebb napnak ígérkezik, hiszen 43,6 km vár ránk.


info1.JPGSikerült minden előkészületet a terv szerint végrehajtani a verseny előtt, megfelelően rápihentem a napra, időben odaértünk és elintéztünk mindent, jól sikerült a bemelegítés, 11-kor jöhetett a rajt.

Rajt előtt jó pár ismerőssel találkoztam, Kanizsáról Kolóval, Köves Petivel és Rudolf Tomival is köszöntöttük egymást, Józsit sajnos nem találtam, mint Tomi elmondta, az utolsó pillanatban egy betegség miatt lemondta az indulást. A rajtnál érdekesség volt, hogy a szokatlanul alacsony vízállás egy spontán félszigetet eredményezett a Balcsin, éppen a szokásos rajthelyszínnél, és a szervezők erre a félszigetre helyezték el a rajtkaput, ide vezényelték a mezőnyt. Hangulatos volt!

info1.JPG

Az volt az elképzelésem, hogy a mai napra elrendelt táv (Siófok-Fonyód, 46.7 km) első kétharmadát megpróbálom 145 és 150 közötti pulzussal futni (az ehhez tartozó tempót 4 és fél perc, illetve 5 perces km-ek közé vártam), aztán a verseny utolsó harmadában már nekiengedem a lovakat, és nem baj, ha átlépem a 150-es küszöböt. Nagyjából így is alakult a mai futás, különösebben nagy izgalmak vagy fordulatok nélkül.

Váratlanul gyorsan, már néhány száz méter futás után felugrott a pulzusom a kritikus 145-ös értékre, hogy aztán még jobban rámijesszen: kúszott felfelé tovább, egészen 170-ig (!). Szerintem csak valami zavarta a mérőműszert, mert a 4:40-es tempóhoz ez azért hihetetlenül magas (a 3:50-es tempóval futott félmaratonoknál szokott ennyi lenni). Aztán továbbra is össze-vissza ugrált: leesett 148-ra, aztán megint fölment 160 fölé, megint leesett. Csak az első km után stabilizálódott, és állt meg olyan 150 környékén. Közben (úgy éreztem) a fél mezőny elment mellettem. Nem foglalkoztam vele, a saját ritmusomat (és főleg a saját pulzusomat) akartam tartani.

Siófoknál még nagyon erős szél fújt, északról, de aztán ahogy házak közé értünk, szinte semmit nem lehetett belőle érezni. Később aztán szelidülhetett is, mert a nyíltabb részeken sem lehetett olyan erősnek érezni, és általában oldalról támadt, csak nagy ritkán kaptunk egy-egy "szembelöketet". A hőmérséklet 10 fok körül lehetett induláskor, de gyorsan melegedett, később bőven 15 fok fölé mehetett, ami azért váratlanul meleg volt a kemény februári hidegek után. Ha jól emlékszem, ez volt az első nap az évben, hogy rövidnadrágban futottam.

Földvár felé... félúton

info1.JPG

Mivel Timi és a szüleim kocsival kísértek, időről időre találkoztunk, bíztattak és segítettek a frissítésben. Minden a terv szerint alakult, 50 perc futás után még egy kicsit gyorsulni is sikerült (úgy, hogy közben változatlanul nem engedtem a pulzust 150 fölé). Közben (14,4 km-nél) az első váltóhelyen részidőt is rögzítettek, azonban nem chip-pel, hanem dugókával. Ez néhány másodperc veszteséget jelent, hiszen meg kell állni a kontrollpontnál és meg kell várni a műszer hangjelzését. A bömbölő zene miatt persze nem hallottam semmit, ezért a biztonság kedvéért a másik pontba is bedugtam. Hangot persze itt se hallottam, de legalább elment az egésszel úgy 15 másodperc. Ha már a dugókánál tartunk: reggel a szpíker megpróbálta belénk sulykolni, hogy el ne feledkezzünk róla. Többször is elmondta: jegyezzük meg, a kontrollpontoknál és a célban "Először dugunk, csak utána jöhet minden más!" És még hozzátette, hogy legyen ez a mottója a négy napnak :D

A félmaratoni részidőm 1:38 volt, változatlanul könnyedén esett a dolog, és nagyobb izgalmak nélkül haladtam (az egyetlen momentum, amit vissza tudok idézni erről a szakaszról, az az volt, amikor elhúztam a "Ne haggyá le" elnevezésű váltócsapat mellett :D ). Egy-két szebb részt leszámítva a déli kerékpárút meglehetősen jellegtelen üdülőtelepeken halad keresztül, így a tájban való gyönyörködés helyett többnyire inkább a saját gondolataimmal voltam elfoglalva (azért az útvonalat időről időre kivitték közvetlenül a partra, ott azért volt miben gyönyörködni).

info1.JPG

Mivel még jó erőben éreztem magam, úgy döntöttem, a táv utolsó negyedét megnyomom egy kicsit erősebben. 35 km-től már csak bő 50 perc volt hátra, innen egy kicsit rákapcsoltam. A pulzusom így 160 fölé emelkedett, a tempóm pedig 4:25-re gyorsult. 3:16-os maratoni részidő után már csak 4 és fél km-ünk volt hátra. A legutolsó km-ek azért már nem estek annyira könnyedén, de tartani tudtam a 4:25-ös tempót egészen a végéig. Olyan 20. hely környékére saccoltam magamat, de Timi megszámolta, és azt mondta, szerinte 11. lehetek. Később aztán kinyomtatták az eredménylistát, ami ezt megerősítette: az egyéni indulók között abszolútban 11., a kategóriámban (25-40 év közötti férfiak) 8. helyen zártam az első napot 3 óra 37 perc valahány másodperces időmmel. Ez nagyjából megfelel a várakozásaimnak. Közvetlenül előttem a kanizsai Rudolf Tomi áll, a célban tudtunk is váltani pár szót egymással.

Meggyőződésem, hogy ez a verseny még nagyon hosszú, és alapvetően nem is a pályán fog eldőlni, hanem a napok közötti pihenőidőben. Úgyhogy most nagyon figyelek mindenre (gyúrásra, nyújtásra, pihenésre, táplálkozásra, bemelegítésre), hogy holnap minél frissebben állhassak oda a folytatáshoz. Hiszen a leghosszabb szakasz, a Fonyód és Szigliget közti 52,9 km vár ránk!

Képek, videók (köszönet értük Timinek)

info0.JPG

Az igazi nagy célom az idei évre az októberben megrendezendő Bécs-Budapest szupermaratoni futóverseny, amelyen majd 320 km-t kell lefutni 5 nap alatt. Erre való felkészülésnek, ha úgy tetszik, "főpróbának" egy kiváló alkalom a márciusi balatoni verseny, ahol versenykörülmények között tudom majd tesztelni, hogyan megy az egyik napról a másikra való regeneráció, ami a hasonló jellegű többnapos versenyeknek a kulcskérdése. Siófoktól Siófokig a táv 195,4 km, ami (lévén eddig a sárvári 122,8 km volt a rekord 2010-ben, igaz, azt egyben futottam) az eddigi leghosszabb versenyem lesz. Persze csak akkor, ha sikerül majd körbeérnem a Balaton körül! :)

A versenynapok éppen a hosszú hétvégére, március 15-18-ra esnek. Csütörtökön Siófoktól Fonyódig, pénteken Szigligetig, szombaton Balatonfüredig, végül vasárnap vissza Siófokig futunk. A napi távok (egész km-re kerekítve) 47, 53, 44, 52 km lesznek. Timi menyasszonyom és a szüleim is kísérni fognak autóval, az első két nap után hazajövünk Egerszegre, a harmadik nap után viszont Füreden töltjük az éjszakát.

Hosszú felkészülésen vagyok túl, ami alapvetően jól sikerült, de egyáltalán nem volt zavartalan. Január végén történt, hogy futócipő cserére szántam el magam, mert az előzőnek (bár nagyon bevált) kitellett az ideje, 3300 km-t gyűjtöttem bele (a cipők becsapódást tompító zselérétege ennyi használat után elhasználódik, megkeményedik, és többé nem tudja ellátni védelmi funkcióját). Ragaszkodtam volna a bevált márkához, azonban Egerszegen éppen nem volt kapható, így egy másikat vettem, amivel korábbról jó tapasztalataim voltak. Sajnos egy picit nagynak bizonyult, vagy a formája volt más, mindenesetre másfél hét használat után nagyon megfájdult benne a bal lábam talpa. Először csak egy ponton, de aztán napról napra rosszabbodott, végül már az egész talpam körbe mindenhol fájt, minden lépés egy kínlódás volt. Ilyenkor nem lehet mit tenni, fájó szívvel, de teljes pihenőt kell elrendelni. Február közepén egy teljes hét pihenőt tartottam, egyetlen métert sem futottam. Amikor egy hét után újra elkezdtem az edzéseket, a talpam még mindig fájt, de aztán napról napra egy kicsit jobb lett, míg aztán teljesen elmúlt (remélem, már nem is lesz vele gondom). Közben beszereztem egy vadonatúj cipőt is a régi, jól bevált márkából, innentől már mindenáron ragaszkodni fogok hozzá, nincs szükségem többé hasonló mizériára.

A kihagyás nem jött jókor, hiszen éppen abban az időszakban lehetett volna még az utolsó, igazán kemény terhelést bevinni a szervezetemnek, viszont talán még éppen időben volt, hogy a versenyig utolérhessem magam, visszanyerhessem a pihenéstől némileg elvesztett formámat. Szükségem volt azonban még egy utolsó hosszú edzésre is, és ehhez kapóra jött a március 4-i Kávási Terepultra 55 km-es versenye. Némileg kockázatos volt, nehogy kiújuljon rajta a sérülés, de szerencsére nem volt semmi gond, a verseny nagyjából a várakozásaimnak megfelelően alakult, egy hosszú edzésnek tökéletesen megfelelt. Gyorsan sikerült kipihennem is az 55 km-t (ami nagyon biztató a Balaton tekintetében), így a verseny előtti utolsó teljes héten egyenletes, stabil formát mutattam az edzéseken. Most már nincs más dolgom, mint az utolsó napokban ezt a formát megőrízni, és megfelelően ráhangolódni a csütörtöki rajtra.

Néhány szót magáról a versenyről: az elmúlt években egyre népszerűbbé vált a hangulatos viadal, futóként egy élmény ilyen szép környezetben (lényegében a Balatoni Kerékpárút vonalán), jó társaságban, profi szervezés mellett versenyezni. Az előzetes rajtlisták alapján csupán a legrangosabb számban, az egyéni mezőnyben közel 200 futó nevezett, és akkor még nem beszéltünk a betétszámok (váltók, kétnapos, egynapos számok) indulóiról. Az egyéni verseny nemzetközi mezőnyében szép számmal lesznek rutinos, nagy tudású futók, elég, ha Steib Péterre, Bogár Jánosra, Ossó Zoltánra utalok, hogy csak a magyar válogatottakat említsem.

Végül hadd ejtsek szót a saját várakozásaimról, hiszen több célom is van a négynapos versenyt illetően. Mindenekelőtt tapasztalatokat szeretnék gyűjteni az őszi Bécs-Budapestre, elsősorban a frissítéssel és a pihenéssel kapcsolatban. Szeretném, ha mindvégig stabilan, egyenletes sebességgel tudnék haladni, nagyobb holtpontok nélkül. Időeredményben várhatóan valahol 14 és 16 óra között lesz majd az összidőm, minimális cél a 16 óra, de a 15 órával lennék igazán elégedett (ez 13 km/h-nak, ha úgy tetszik 4:37-es átlagtempójú km-nek felel meg). Ezzel jó esélyem lenne az első tízbe kerülni. A helyezéssel ennél alaposabban most még nem érdemes foglalkozni, az első nap után nyilván sokkal pontosabban fel lehet majd mérni az erőviszonyokat, és esetleg konkrétabb célokat is meg lehet majd fogalmazni.

Akit érdekel majd a verseny alakulása, itt a blog-omon minden nap végén beszámolok az aznapi szakaszról, legkorábban tehát csütörtök este jelentkezek. Szurkoljatok! :o)

 Immár évek óta hagyomány, hogy a környéken a kávási Terepultra futam jelenti a tavaszi futóverseny szezon kezdetét, mégha elég speciális futóversenynek tekinthető is. 2009-ben második, 2010-ben első helyen sikerült célba érnem, tavaly azonban más elfoglaltságom miatt kihagytam a viadalt. Nagyon úgy nézett ki, hogy (futócipő mizéria miatt) idén is kimarad, de aztán (egy teljes hét pihenés után) a verseny napjára úgy-ahogy összeszedtem magam, így odaálltam a rajthoz azzal a céllal, hogy megpróbálok elmenni a mezőny elejével ameddig csak bírom. Tisztában voltam vele, ha az átlagpulzusom 150 fölött lesz, akkor nem fogom végig bírni.

 

A kevés csapadék miatt ideális, a korábbi éveknél jóval szárazabb pályára számítottunk, és nem is kellett csalódnunk. Igencsak népes létszám vágott neki 9 órakor a leghosszabb, 55 km-es távnak. Egyáltalán nem kezdtünk gyorsan, 10-12 futó is teljesen együtt kapaszkodott fel az első emelkedőkre, és még 5-6 km után is hatan voltunk elöl. Itt aztán egy-egy futó kicsit belehúzott, jó tempóval haladtunk az első frissítőig. Ahol az élen álló (amúgy sokszoros országos terepfutó bajnok) Hajduska Balázst másfelé irányították, mire szóltunk neki, már vagy 200 m-t futott feleslegesen. A frissítő amúgy szétszakította a társaságot, már csak négyen maradtunk, aztán a 15. km környékén már csak hárman: Balázs, Korpa és én. Az első és második frissítő között különben nagyon hangulatos erdei terepen futottunk végig, egy helyen egy kicsit az útvonalat is elvétettük, de szerencsére (köszönhetően a korábbi évek emlékeinek) hamar visszataláltunk. A második frissítő előtt nem sokkal egy sárosabb részen megcsúsztam, és csak azért nem vágódtam el egy hatalmasat, mert az utolsó pillanatban az egyik kezemmel ki tudtam támasztani. Így viszont a jobb kézfejem csuklóig csatak sár lett.
 
Haladtunk tovább hárman teljesen együtt, egy könnyen futható rész következett egészen a következő, kustánszegi frissítőig. Balázs nem állt meg a frissítőknél, Korpa is nagyon hamar végzett, én viszont itt nekiláttam lemosni a kezemet, mert már nagyon zavart. Mire végeztem, jó 200 m-re elhúztak a fiúk, és Balázs kemény tempót diktált. Parasza felé 4 perces tempóban nyomtam, és nem közeledtem hozzájuk semmit. Aztán mire nagy nehezen mégis felzárkóztam, egy emelkedős, majd dagonyás rész következett, szóval vagy 25-30 percet extra magas (160 fölötti) pulzussal kellett loholnom, ami már előrevetítette a későbbi sorsomat (a pulzusom, köszönhetően főleg az egy hetes kihagyásomnak, addig is 150 fölött volt, de ez a gyors szakasz végleg betette a kaput). A 30 és 35 km közötti részen teljesen elsavasodtam, még tartottam a lépést a fiúkkal, de már tudtam, hogy nem sokáig bírom. 
 
Becsvölgyén áthaladva egy kocsmából kiabáltak utánunk, hogy elfutottunk a frissítőállomás mellett. A fiúk nem is hallották meg, én meg elidőztem vagy két percet, amivel teljesen látótávolságon kívülre kerültem. Innentől már csak magamra figyelve, a saját tempómban közlekedtem tovább. Igyekeztem élvezni a szép tájat, ami nem volt könnyű, hiszen közben már minden egyes km-ért meg kellett küzdenem. Latolgattam, vajon mire jutnak egymással Korpa és Balázs. Annyira egyikük mozgása sem tűnt már túl lazának (amikor még láttam őket), a rutin és az ultramúlt mindenképpen Balázs mellett szólt, hiszen Korpának ez volt élete első ultraversenye (és még maratonon is csak 2-3 versenyen van túl).
 
A tájékozódás könnyű volt, mindenhol jól láthatóak voltak a jelek, így elég simán eljutottam előbb Kislengyelbe, aztán Kustánszegbe, onnan Németfaluba, aztán Bödébe, és végül vissza Kávásra. Az időm majdnem kereken 5 óra lett (5:00:40), átlagpulzusra 153 jött ki.
 
Keszei Bandiéktól tudtam meg a hírt, hogy Korpa 4:38-at futott, Balázs 4:53-kor ért be (azaz Becsvölgyétől durván egy percet kaptam km-ként).
 

Óriási fegyverténynek tartom Korpa eredményét, meggyőző különbséggel utasította maga mögé a teljes mezőnyt, beleértve a sokszoros magyar bajnok ultrafutót is. És szó sincs szerencséről vagy taktikáról, hiszen teljesen együtt haladtunk a táv kétharmadáig, egyszerűen ma ennyivel jobb volt nálunk. Minden bizonnyal szép sikerek várnak rá a jövőben, ha lesz még kedve ultrázni (naná, hogy lesz)!
 
Ami a magam teljesítményét illeti, nagyjából ez volt a realitás, elégedett voltam az időeredményemmel. Egy jó edzésnek szántam a közelgő Balaton kerülés előtt, aminek mindenképpen megfelelt. Maradt még 11 napom, úgy számolom, arra pont utolérem magam, nagyon várom már március 15-ét!

82 km-es hétvége

2012.01.30. 15:33

 Az igencsak zordra fordult téli időjárás nem jelenthet akadályt az ultraversenyekre való felkészülésben, elhatároztam, hogy mindenképpen lefutom a két napra tervezett 82 km-es edzésadagomat.

 
Kiskanizsai utcakép 2012. január 29-én (balról jobbra elöl Rudolf Tomi, Lubics Szilvi, Kolonics Tomi és én, középen a mezőny, hátul Korpa zárkózik):
 
A szombati napon még Söjtörön voltam, innen indultam 11 óra körül egy 32 km-es edzésre. Tófejre egy kb 50 m-es emelkedőn át visz az út, innen pedig az iskola utcájából egy 3 km-es földesúton keresztül lehet átjutni Szentkozmadombjára. Innen már végig aszfalton haladva Zalatárnokon keresztül egészen Zágorhidáig futottam, itt fordultam meg, és visszafelé ugyanezt az útvonalat követtem egészen Söjtörig. A terep nagyon szép, még ilyen csupasz (hó nélküli télies) állapotában is, rengeteg az apró domb, amikből a teljes edzésre közel 400 m-nyi szint gyűlt össze. Enni csak egy kis szelet csokit ettem féltávnál, inni nem terveztem, de aztán visszafelé a 22. km-nél megálltam a szentkozmadombjai temetőnél, szerencsémre működött a kút, és nagyon finom vize volt (ráadásul nem is volt olyan hideg). Maga a futás az elején igencsak nehezemre esett, de aztán a 10. km környékén magamra találtam, és innen egészen végig könnyedén esett az amúgy nem gyenge tempó, nagyon élveztem a szép napsütést. Az átlagtempó 4:47, az átlagpulzus 143 lett (nettó összidő 2 óra 33 perc), tekintettel a sok emelkedőre és a helyenként szemből támadó szélre, elégedett voltam vele.
 
Kíváncsi voltam, hogyan sikerül kipihenni az edzést másnapra, amikor is Korpával ketten már reggel 8 órakor találkoztunk, és Kiskanizsa felé vettük az irányt, hogy tiszteletünket tegyük a Kanizsai Futóklub által szervezett idei első Yours Truly futáson. A még a szombatinál is hidegebb idő (a változatlanul szépen sütő nap ma már fagypontig sem tudta felmelegíteni a levegőt, hozzá jött még az erősödő szél) ellenére szép létszámban jöttek össze Kanizsáról a futók, örömmel üdvözöltünk mindenkit, aztán indulhatott a futás. A már jól ismert Kiskanizsa-Bajcsa-Fityeháza-Murakeresztúr útvonalon mindenki találhatott magának való távot, a leghosszabbat jelentő két kört (50 km-t) heten választottuk. Pontosabban hatan, Korpa úgy vágott neki reggel, hogy ha nem lesz gond a térdével, akkor lefutja a két kört, ellenkező esetben kiszáll 25-nél. Utóbbi esetre komolyan fel is készült: még az egerszegi benzinkúton felszerelkezett a Nemzeti Sport legfrissebb számával, arra az esetre, ha kell még rám várnia két órát.
 
A Yours Truly természetesen nem verseny, a lényeg a teljesítés, ennek megfelelően mindenki a számára ideális sebességgel tervezte végigfutni a távot. A rajtnál Korpa beragadt egy fél percre, mert később indult csak el a gps órája, de aztán hamar felzárkózott. Öten haladtunk elöl, de az 5. km-nél Koló megfordult (ő mára csak 10 km-t tervezett), maradtunk négyen: Lubics Szilvi, Rudolf Tomi, Korpa és én, mind a négyen az 50-es távon. Szilvi nem állt meg a frissítőknél, mi itt mindig elidőztünk egy-egy percet, így kicsit gyorsabb tempóval tudtunk általában felzárkózni. Így mindvégig egymást kerülgetve haladtunk egészen az utolsó frissítőig, vagyis 42,5 km-ig (itt még mind a négyen teljesen együtt voltunk). Addig az alaptempónk 4:50 körül volt, nekem a 10. km környékén volt egy kényszerpihenőm, ami után csak egy gyorsabb szakasszal tudtam felzárkózni. A futás olyan 38 km-ig nagyon könnyedén esett, szinte végig beszélgettünk, de a harmadik fordító után azért már kezdtem érezni a vádlimat egy kicsit (na meg az ellenszelet is). Az utolsó frissítőtől úgy terveztem, hogy egy kicsit jobban megnyomom a végét: sikerült is, az emelkedők és a szemből fújó szél mellett kifejezetten jónak mondható a 4:13-as átlagtempó és hozzá a 159-es átlagpulzus az utolsó 7,5 km-re. Így a teljes távra 4:38 és 142 lett az átlag (nettó összidő 3 óra 53 perc). Nagyon biztató, hogy az előző napi hosszú futás ellenére minden gond nélkül végigfutottam ma az 50-et, sőt kifejezetten jó erőben voltam még a végén is. Korpa alig maradt el tőlem, az utolsó 7 km-t 4:30 körüli tempóval futotta, mindenképpen dícséretes, hiszen neki ez volt az első ultratávja. A YT különben arra is nagyon jó volt, hogy próbálgassam a frissítést, ezúttal nagyon kevés táplálékot és italt vettem magamhoz menet közben, de elégnek bizonyult, semmi bajom nem volt még a végén sem.
 
A tempóm alakulása az 50 km során:
 
Amikor ezt a beszámolót fogalmazom, már hétfő délután van, és túl vagyok már a reggeli edzésen, amikor is a 10 km-t teljesen laza izmokkal, 4:28 és 137 átlag mellett sikerült teljesítenem. Vagyis: szinte nyoma sincs a hétvégi 82 km-nek, mintha teljesen kipihenten keltem volna fel hétfőn. Mindez nagy reményekkel tölt el a márciusi Balaton kerülést illetően, reméljük ott is ilyen jól megy majd a regenerálódás.
 

 Kedves kanizsai ismerősömmel, Lubics Szilvivel (akinek a neve a tavalyi Spartathlon győzelme kapcsán ma már bizonyára nagyon sokak számára szintén ismerős) évek óta rendszeresen tartunk közös edzéseket. Mivel mindketten ultratávokra készülünk, a 40 km fölötti edzésekhez kissé nehéz edzőpartnereket találni, mondjuk úgy, hogy általában nem tolonganak a jelentkezők :) A legtöbbször így egyedül edzek, amihez már hozzászoktam, de mindig örülök, amikor Szilvi jelentkezik, és meg tudjuk szervezni, hogy a Kanizsa-Egerszeg távolság ellenére közösen fussuk le a hosszú, általában maratoni távot.

 
Így történt múlt héten is, amikor is a vasárnapi napot néztük ki mindketten a hosszú edzés időpontjának. Eddig mindig Szilvi szokott eljönni Egerszegre, és általában a szilveszteri útvonalat (vagy annak kicsit hosszabb változatát) futottuk, merthogy Kanizsa környékén nincsenek olyan nagy dombok, és a Spartathlon miatt Szilvi szeret dombos terepen edzeni. Tavaly azonban egyszer említette nekem, hogy a környékükön is sikerült felfedezni egy igencsak szintes terepet, így most kaptam az alkalmon és felajánlottam, hogy elmennék én Kanizsára, hadd nézzem meg azokat a dombokat a saját szememmel is. Szilvi beleegyezett.
 
Így már reggel negyed hétkor útra keltem, aztán negyed nyolckor már indulhattunk is Szilviék palini háza elől. Úgy volt, hogy esetleg Koló is velünk tart, de vagy közbejött neki valami, vagy inába szállt a bátorsága a hosszú távtól :) Abban maradtunk, hogy pont maratoni távot futunk, vagyis elindulunk a dombok felé, megyünk egészen 21,1 km-ig, és ott majd visszafordulunk.
 
Átkeltünk az autópálya felé vezető úton, és Zsigárdimajor felé indultunk. A hőmérséklet nulla fok körül, kellemes volt a futás (és 5:10 körüli a tempó). Homokkomárom következett, itt már a 8. km-nél tartottunk, és szinte teljesen sík volt a terep, mondtam is Szilvinek, hogy hiányolom a dombokat. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, jönnek majd. És jöttek is: innentől a kék túristajelzésen mindig nyugat felé haladva futottunk, hegyre fel, hegyről le, hegyre fel, hegyről le, stb... Végig erdőben, egy lélekkel nem találkoztunk. Az emelkedők között akadtak nagyon durván meredekek is, ahol próbáltam tartani a futómozgást, ami sikerült is ugyan, de csak 11-12 perc/km körüli tempóval. Szilvi a nagyon meredek részeken sétált, neki az edzésprogramja ezt így írja elő. A lefeléken sem tudtunk gyorsan haladni, mert hiába lejtettek meredeken, de a talajviszonyok miatt általában csak botorkálva tudtunk lefelé ereszkedni. Az időjárás elég kiszámíthatatlan volt: bár a hőmérséklet egy kicsit emelkedett, de az egyik pillanatban sűrű hóesés és erős szél, fél óra múlva pedig tiszta napsütés mellett haladtunk.
 
A 20. km körül elértünk egy műutat, és a fordulóig hátralévő bő km-t ezen tettük meg. A visszafelé is izgalmas volt, ugyanúgy élveztem a szép erdei tájat, mint odafelé. Egy helyen egyszer el is veszítettük egymást, mert megálltam egy fél percre cipőfűzőt kötni, mondtam Szilvinek, menjen addig nyugodtan, majd utolérem. Igen ám, de egy rövid szakaszon a kijelölt út mellett futottam, és elfutottam Szilvi mellett, mert ő közben megállt engem megvárni. Mire visszakeveredtem a helyes útra, nem láttam sehol, így szélsebesen futottam előre (ráadásul egy jó hosszú emelkedőn), hogy minél hamarabb utolérjem. Csak 4-5 perc múlva esett le, hogy valahol elkerülhettem, ekkor fordultam vissza. Telefon nem volt nálam, így aggódott értem, hogy elvesztem, de szerencsére aztán megtaláltuk egymást.
 
Mire visszaértünk Kanizsára, éppen delet harangoztak, így közel bruttó 5 órás volt az edzés, bár ténylegesen csak olyan négy és fél órát futhattunk. Otthon a számítógépen láttam csak, hogy 1070 m-t mért a Garmin emelkedőnek, ami majdnem másfélszerese a szilveszteri maratoni szintkülönbségének! Ráadásul ezt a középső 26 km-re sűrítve, koncentrált adagban kapja az ember. Átlagpulzusra 133 jött ki (bár elég nagy szórással a sok emelkedő-lejtő miatt), mindenképpen egy hasznos aerob edzés volt, ráadásul nagyon szép helyen, örülök, hogy elmentem!
 

Soha nem titkoltam, nagyon szeretem ezt a versenyt. Bár nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek a szilveszteri hangulat, a szép zalai táj vagy éppen a sok ismerős futóval való versengés lehetősége miatt egyik kedvence a Szilveszteri Hegyimaraton Zalaegerszegen. Ráadásul a legelső teljesített maratonom (2002) emléke is ehhez a versenyhez fűz.

 
Most viszont már az 54. maratonom teljesítése volt soron, és izgatottan vártam, hiszen a két évvel korábbi győzelmem után tavaly egy kisebb sérülés miatt ki kellett hagynom a viadalt. Minden korábbinál erősebb mezőny gyűlt össze 2011 utolsó napjára, így a győzelem (de még a dobogó is) csak nagyon kiváló eredménnyel tűnt elérhetőnek előzetesen. Bár talán idén először nem készültem külön erre a versenyre (egy aerob alapozó programot csinálok, így a dombos edzések majdnem teljesen hiányoztak az idei felkészülés repertoárjából), azért az utolsó hetekben mutatott jó forma miatt reménykedtem egy 3 óra körüli végeredményben, és bíztam abban is, hogy ez elég lehet a negyedik maratoni győzelem megszerzéséhez. Ami egyben azt is jelenthetné, hogy 2011-ben először sikerül magam mögé utasítani Korpát egy versenyen.
 
Baljós előjelekkel indult a nap, az előző napi (szénhidrát raktár feltöltő célból végzett) kajálást egy kicsit túlzásba vihettem, mert már estére megfájdult a hasam, és 31-én a reggeli ébredés után húsz percen belül kétszer kellett meglátogatnom a WC-t. Aztán fél hétkor elindultam egy bemelegítő jellegű nagyon lassú kocogásra, és a 2 km-es lötyögés is akkora rázkódást jelentett, hogy rohannom kellett újra a bizonyos helyiségbe. Még a verseny előtt egyszer újra elmentem, azzal a reménnyel, hogy a következő három órában nem lesz vele több gondom. Reggel 8-kor különben -6 fok volt a hőmérséklet, így a megfelelő öltözködés is okozott egy kis fejtörést, de szerencsére sikerült eltalálnom az optimális ruházatot.
 
 
A rajt előtt egy perccel: Sólyom, Korpa, Roli
 
  Rögtön a rajt után kirajzolódott, hogy az előzetes várakozásoknak megfelelően két csapattársam, Korpa és Sólyom lesznek az ellenfeleim, illetve még Rudolf Tomi Kanizsáról (pontosabban Becsehelyről), aki azonban óvatosabb taktikát választott, és rögtön az első emelkedőn lemaradt. Sólyommal ketten haladtunk az élen (előttünk csak néhányan voltak a rövidebb távokról), Korpa mintegy 50 m-el tempózott mögöttünk. A sebesség kényelmesnek tűnt (15:05-nél értünk fel a toronyhoz), a pulzusom is viszonylag nyugodt volt (155-160 között), és egyelőre a hasam sem panaszkodott. A Panoráma lejtőjére fordulva hamar utolért bennünk Korpa, így összeállt az Aszfaltszaggató hármasfogat, és innentől majdnem teljesen együtt haladtunk féltávig. Hol egyikünk, hol másikunk diktálta a tempót, közben kedélyesen beszélgettünk és viccelődtünk, úgy tűnt, mind a hármunknak kényelmes a dolog egyelőre (pedig a részidők nagyon erősek voltak). A Zrínyi úton aztán utolértük a 24-es távon élen haladó duót, Garami Árpit és Gadányi Bálintot, lassan haladtak, könnyedén elhúztunk mellettük (pár szót persze azért váltottunk velük barátilag).
 
 
Így érkeztünk el a Botfai hegyhez, amiről tudtuk, hogy ha még a végső bizonyítványt nem is, de mondjuk a "félévi bizonyítványokat" minden bizonnyal ki fogja osztani. Sólyom szakadt le leghamarabb, Korpa jött velem egy darabig, de amikor a legmeredekebb szakaszhoz értünk, hirtelen egyre messzebbről hallottam a levegővételeit (vagy csak egyre halkabban lélegzett, de ez nem tűnik túl valószerűnek :D ). Mire felértünk a tetőre, kb 50 m-es előnyt gyűjtöttem össze (különösebb erőlködés nélkül) Korpával, és még legalább ennyit Sólyommal szemben, de hogy még messze nem dőlt el minden, azt jelezte, hogy a lejtőn nagyon hamar felzárkóztak mind a ketten. Így szinte "kézenfogva" értük el a féltávot jelentő csácsbozsoki körforgalmat, éppen 1 óra 27 percnél.
 
Én itt kaptam a második frissítőmet, így még annak majszolgatásával voltam elfoglalva, amikor következett az első csácsi emelkedő. Korpa diktálta a tempót, mentem vele, a közepén pedig (mikor végeztem az evéssel-ivással) egy kicsit váltottam, és a tetőig összeszedtem egy minimális előnyt. Inkább csak méricskéltem az erőviszonyokat, nem akartam még komolyan elszakadni, hiszen a csácsi szakasz olyan, hogy az emelkedők között elég hosszú sík részek vannak a felzárkózásra, és különben is nagyon messze van még a verseny vége (arról a lélektani körülményről nem is beszélve, hogy Korpának Csács hazai pályát jelent). Meglepetésemre azonban nem zárkózott fel rám a "fennsíkon", így próbáltam tartani a keményebb tempót mind az emelkedős, mind a sík részeken. Néha hátranéztem, és láttam, hogy "tapad rám", csak nagyon lassan növekszik a különbség. Sólyom viszont leszakadni látszott, többé nem láttam, csak a célban. Az utolsó (ötödik) csácsi emelkedő végére kb 20-30 mp előnyöm gyűlhetett össze, azonban a hegyről lefelé menet hirtelen el kezdett szúrni az oldalam. Nagyon kellemetlen volt, nehezítette a levegővételt, és komoly fájdalmat okozott minden lépésnél. Le is lassultam tőle egy kicsit. Ritkán, de előfordul velem ilyesmi edzésen is, 10-20 perc alatt azonban el szokott múlni, reménykedtem, hogy a mostani gyors tempó mellett is így lesz. A távolság közöttünk elkezdett apadni, a kaszaházi emelkedőnél már csak 15-20 mp lehetett, és az oldalam változatlanul szúrt, így az emelkedőt sem tudtam úgy megfutni, ahogy akartam. Ahogy beértünk Neszelére, már csak 10 mp előnyöm maradt, megijedtem, ha Korpa vérszemet kap, végem van.
 
Azonban itt hirtelen jelentős, és döntőnek bizonyuló fordulat következett. Elmúlt a szúrásom, Korpának viszont meg kellett állnia frissíteni. Ettől én kaptam vérszemet, gondoltam, ha tisztes előnnyel érkezek a Gógánhegy aljához, az már félig garancia lehet a végső sikerre. Nyomtam neki keményen, és nem is eredménytelenül: közel 1 perc előnnyel értem a hegy lábához, ahol megkaptam az utolsó frissítőt is. És a legkeményebb emelkedő (a "fal") meglepően könnyedén esett. A tetején visszanéztem, Korpa éppen akkor fordult rá a falra. Ekkor láttam utoljára. Innentől változatlanul jó ritmusban, de kissé megnyugodva haladtam tovább. Azt láttam, hogy be fogok érni 3 óra alatt, és hogy már minden esélyem megvan a győzelemre is. Különösebb erőlködés nélkül futottam az utolsó km-eket, végül éppen 2:59:00 időnél értem be a célba.
 
Jóformán még ki sem fújtam magam, máris beérkezett első számú üldözőm (3:00:20), majd meglepetésemre Rudolf Tomi (3:01:40), és végül a dobogóról lecsúszó, de egyéni csúcsot repesztő Sólyom (3:03:50) is. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen a napon pontosan ugyanannyi (nevezetesen négy) 3 óra 4 percen belüli eredmény született, mint a verseny teljes korábbi 16 éves története során összesen!!! És ha valakinek még kell bizonyíték arra, hogy az idei volt minden idők legkeményebb mezőnye, akkor még hozzátehetjük, hogy a tavalyi győztes idő (3:19) ma egy hatodik helyet ért volna...
 
 

Erre igazán büszke lehetek: a Spartathlon idei győztesével, Lubics Szilvivel együtt kettőnknek kellett a legmagasabbra kapaszkodni az eredményhirdetésen :)

 

A nehézségek (reggeli hasmarsok, oldalszúrás, kemény ellenfelek) ellenére nagyon élveztem a mai versenyt, szinte végig gyönyörűen sütött a nap. Az utóbbi időben szinte mindig este, már sötétben edzettem (ha mégse, akkor éppen borongós, ködös idő volt), így nem is emlékeztem már, mikor futhattam utoljára ilyen szép tiszta időben (valamikor októberben lehetett). Annak is nagyon örülök, hogy az évek során ilyen erős "konkurencia" nőtt fel a környékbeli fiúkból, sokkal nagyobb élmény ilyen kiélezett küzdelemben győzni, mint végig fölényesen vezetve. Ráadásul ez a győzelem értékét sem kissebbíti, éppen ellenkezőleg! Összességében elmondható, hogy négyen szinte teljesen egyformán, nagyszerűen fel voltunk készülve az év végi maratonira, a helyezéseket valószínűleg csak apró nüanszok dönthették el. Ma viszont ezek még az én javamra döntöttek (lehet, hogy ezt a versenyt nekem találták ki?). A következő évek nem lehet tudni, mit hoznak, de azt ígérhetem, hogy aki győzni akar, annak előbb mindenképpen meg kell küzdenie egy szorgalmas edzéssel felkészült, mindenre elszánt Lakatos Rolanddal! :)
 

Rajtunk kívül mások is nagyszerűen teljesítettek a mai napon, hatalmas egyéni csúcsok születtek (elég csak Keszei Krisztát, Lubics Szilvit, Vojnovits Csabit, Tölli Tomit vagy Szittár Rudit említeni, bocs azoktól, akiket kihagytam), és nem csak a maratoni számban, de a rövidebb távokon is (10 km-en például megdőlt a férfi és női pályacsúcs). Gratulálok minden résztvevőnek!

Érdekességképpen (érzékeltetve az idei mezőny erejét) kikerestem a legjobb 10 eredményt a verseny immár 17 éves történetéből:

 
 
 
Ajánlom még Korpa beszámolóját is, hiszen első szilveszteri maratoniján kimagaslóan teljesített, büszke lehet rá Bezeréd apraja és nagyja! :)
 
A cikk illusztrációjaként szolgáló képeket (a gólyát leszámítva :D ) Bérces Edit, Bálizs Zsuzsa, Németh Ádám és a Kanizsai Futóklub készítette, köszönet értük!
 
Hogy egy vidám dologgal fejezzem be, hadd meséljem el, hogy a rajt előtti készülődésben Korpával és Sólyommal azt latolgattuk, vajon hogyan alakulnak majd köztünk a dobogós helyek. Tréfásan megkérdeztem, lehetne-e például úgy, hogy mindenki annyi embert enged maga elé, ahány gyermeke van (Korpa 2009 óta boldog apuka, míg Sólyomék családjához idén másodszor érkezett a gólya, én még előtte állok az effajta örömöknek). Sólyom (értve a viccet) úgy válaszolt, hogy rendben, most legalább kiderül, ki hány "nemhivatalos" utóddal rendelkezik. Nem lettem volna a helyében, amikor este Évinek meg kellett magyaráznia a végeredményt... :)
 

 

Nem voltak túl merész terveim az idei versenyünkkel kapcsolatban. Egész 2011-ben (az augusztusi 100-as ob-re készülve) egyáltalán nem is végeztem gyorsító munkát, és jelenleg is egy alapozó edzésprogramban vagyok. Az idei két félmaratonom (Nagykanizsán és Kiskanizsán) egyaránt tragikusra sikeredett, ráadásul néhány október eleji kihagyott edzés miatt a verseny hetében igencsak gyengélkedtem az edzéseken is.
 

Az eddigi három Szaggasd az aszfaltot! verseny közül a tavalyit ki kellett hagynom (két nappal a tervezett Bécs-Budapest rajt előtt), az első kettőn viszont sikerült megszereznem a győzelmet a leghosszabb távon (2008-ban 24, míg 2009-ben 21 km-en).
 
Ha minden potenciális ellenfél a félmaratoni távot választja, akkor óriási meccs alakulhatott volna a dobogós helyekért. Számítottunk a két kanizsai gyorsember, Bálint és Koló megjelenésére, valamint úgy hírlett, a szomszéd Vas megyéből is meg fog érkezni a félmaratoni "szakma" két koronázatlan királya, Garami Árpi és Fábrics Gabi. És akkor még ott voltunk az Aszfaltszaggatóktól is ketten, Korpa és én, akik az előbb felsoroltakhoz hasonlóan 1:20-1:22 körüli időre vagyunk képesek papíron. Tehát ez összesen hat futó, akik egymáshoz képest mindannyian 1-2 percen belül futjuk a félmaratont (a sorból egyedül Garami Árpi lóg ki, ő csúcsformában képes 1:16-1:18 körüli eredményre is), izgalmas csata kerekedhetett volna! Csakhogy Fábrics Gabi kisebb formahanyatlás, Koló pedig sérülés miatt a 10 km-es távot választotta, Korpa pedig éppen ellenkezőleg, megduplázta a távot (versenyen kívül két kört, azaz teljes maratont futott). Maradtunk tehát hárman, Árpi, Bálint és én, de még Veszprémből is érkezett egy igazi ász, a rutinos Kasza András személyében.
 
Reggel még igencsak hideg (2-3 fok) volt, azonban a nap szépen sütött, így a levegő folyamatosan melegedett, a rajt idejére már 8-10 fok körül lehetett. Ahogy terveztem, igencsak lassan kezdtem, éppen csak 4 perces tempón belül. A 10 km-es távról 6-7 futó, de a félmaratonról is 4-en előttem voltak. Aztán ahogy haladtunk, tartva az iramot sorban értem utol a sporttársakat, a 10-es távról Binder Tomit, Marx Tamást, a félmaratonról pedig éppen a 4-es km-nél Vojnovits Csabit. Ekkor kerültem a negyedik pozícióba (amit aztán egészen a 19. km-ig őriztem is), a dobogósok nagyon elhúztak az első 3-4 km-en, még láttam őket, olyan 300-400 m-el lehettek előttem. Tartottam a sebességet (3:50-3:55 közötti km-eket), a pulzusom 165 körül mozgott, viszonylag jól esett még a mozgás. A taktikám az volt, hogy a fordítóig tartom ezt a tartalékos üzemmódot, aztán visszafelé (ha még marad erőm) megpróbálok rátenni egy lapáttal.
 
A fordítónál ellenőrizhettem az állást: az élen haladó duó (Kasza András és Garami Árpi) éppen 90, míg a harmadik helyen futó Bálint éppen 60 mp-el volt előttem. Bálint mozgása tűnt egy kicsit darabosabbnak, gondoltam, talán őt még utolérhetem a végéig.
 
A rajt utáni pillanatok
 
Ahogy terveztem, visszafelé 4-esből 5-ösbe kapcsoltam. A pulzusom 170-re emelkedett, de úgy tűnt, jól esik még ez a sebesség (3:45 és 3:50 között), bíztam benne, hogy tudom tartani egy darabig. Visszafelé egy nagyon enyhe lejtése van a pályának, viszont enyhe ellenszelet is kaptunk hozzá, így nagyjából azonos körülmények között futhattunk, mint odafelé. Bálintot folyamatosan láttam, úgy tűnt, közeledik, de csak nagyon lassan. Mire a 14-es km-hez értünk, a különbség 40 mp-re olvadt köztünk. Egy km-rel később pedig már csak 30. Ettől vérszemet kaptam: még egy picit gyorsítottam, hogy ne a legvégén érjem csak utol, mert ki tudja, mit hozna egy éles hajrá. Az első kettőt nem láttam, teljesen le is tettem róla, hogy Árpit vagy Andrást megfogjam.
 
Bálint viszont egyre közelebb került, a 18-as km-nél már csak 10 mp volt köztünk a különbség. Kicsivel a 19-es km előtt értem mellé, váltottunk pár szót, aztán robogtam tovább.
 
És ekkor jött a meglepetés: feltűnt előttem az addig Bálint takarásában futó Árpi, 40 mp volt csak az előnye. Ez még nagyon soknak tűnt, főleg annak fényében, hogy már csak 2 km volt vissza, és Árpi azért nem akárki a szakmában. Aki rendszeresen jár futóversenyekre a környéken, az tudja, hogy Garami úr az egyik leggyorsabb hosszútávfutó: hirtelen nem is tudok visszaidézni egyetlen versenyt sem az utóbbi évekből, amikor környékbeli futótól (mondjuk Zalából vagy Vas megyéből) kikapott volna. Néhányszor már megszorongattuk, de azért mindig ő ért elsőként a célba. Mivel azonban a mozgása nem tűnt valami frissnek, megpróbálkoztam a majdnem lehetetlennek tűnő feladattal, és a nyomába eredtem.
 
Legnagyobb megdöbbenésemre képes voltam még egy lapáttal rátenni az addigi tempóra, és 3:40 alá gyorsulni. És a különbség köztünk szemlátomást olvadt, a 20-as km-nél már csak 20 mp-el járt előttem. Még egy picit rátettem, ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy utol fogom érni, már csak abban nem voltam biztos, hogy felveszi-e a versenyt egy gyors hajrára (hiszen egyszer sem nézett hátra, azt is hihettem, hogy csak nem érzékeli az üldöző közeledését). Éppen a boncodföldei bekötő útnál, vagyis a cél előtt 250 m-rel húztam el mellette. Megpróbálta vagy sem: nem tudott már váltani. Én viszont a célegyenest még jobban megnyomtam: Keszi már messziről nevemen szólított a hangosbemondón, ahogy közeledtem. Az időm 1:20:59 lett, Árpi 12 mp-el, Bálint 53 mp-el utánam ért be. Az utolsó km-t 3:26 alatt futottam le.
 
Bár elveszítettem a bagodi veretlenségemet (Kasza András 1:19:08-al nyert), ráadásul 2009-es időmhöz képest 71 mp-et "visszafejlődtem", az előzetes várakozásokhoz képest azonban meglepően jól sikerült a verseny, nagyon is elégedett voltam. Egy kicsit az önbizalmam is helyrebillent ezzel, mert idén valahogy nem akartak összejönni igazán a versenyek (talán csak a sárvári 12 órás váltó volt a kivétel). Arra is büszke lehetek, hogy a kategóriámban két erős Ironman, Gadányi Bálint és Vojnovits Csabi közé állhattam a dobogó tetejére.
 
A nap egyébként tökéletesre sikerült, a rendezés profi volt, szépen sütött a nap, rengeteg embert sikerült egy kis mozgásra csábítani (rekordlétszámú, 240 induló jelentkezett) és mindenki jól érezte magát. Ráadásként még a Holdra is sikerült leszállnunk! :D Sok szép eredmény született, még az egyéni rekordokat is hosszú lenne felsorolni, sportszakmailag talán Korpa különakcióját, a versenyen kívül futott maratoni távot (és a 2:54-es fantasztikus eredményt) emelném ki. És gratulálok mindenkinek, aki önmagához képest tisztességgel teljesítette a választott távot (vagyis minden indulónak)!
 
A Runinternational.eu is részletes és színvonalas tudósítást készített a versenyről, angolul tudóknak mindenképpen ajánlom:
Zalai Hírlap cikk:
 
Ui: muszáj megosztanom egy történetet, egy emléket, amit a verseny második távja, vagyis a visszafelé futott Zalalövő-Bagod szakasz juttatott eszembe. Gyakran járok edzésképpen is a biciklisútra, előfordul, hogy futva indulok Egerszegről, de olyan is van, amikor kocsival megyek. Ilyenkor mindig Bagodon hagyom az autót, elfutok Lövőig és vissza. Így történt egy szép nyári napon is, olyan 3-4 éve lehetett. Felhős idő volt, bizony komoly sansza volt egy nagy zuhénak, dehát egy futónak ez nem akadály, végül is nem cukorból vagyunk. Ahogy Lövőre értem, elkezdett csepegni, és ahogy visszafordultam, már rendesen szakadt. Egész úton visszafelé (50-60 perces táv) ömlött az eső, és én csuromvizesen nyargaltam. Szentgyörgy és Bagod között arra gondoltam, ilyen bolond is csak én lehetek, hogy itt futkosok, mikor más az orrát sem dugná ki a lakásból.
 
És ekkor valószínűtlen dolog történt: megláttam magam előtt egy futót. Messze volt még, de egy kicsit lassabban haladt, így egyre közelebb kerültem hozzá. Ahogy mellé értem, boldogan üdvözöltük egymást, úgy tűnt, mindketten örömmel nyugtáztuk, hogy nem egyedül vagyunk ilyen fanatikusok. Rá is kérdeztem, de ő csak annyit válaszolt mosolyogva, hogy a Bécs-Budapestre készül, nem engedheti meg magának, hogy holmi eső miatt kihagyjon egy edzést... Mint Vele mindig, most is kellemesen beszélgettünk, elkísért egészen a Bagodon váró autómig. Bárcsak újra átélhetném ezt az edzést, bárcsak bőrig ázhatnék még egyszer, és találkozhatnék újra Vele! Feri, remélem láttad a vasárnapi befutómat, és Neked is eszedbe jutott róla az a nyári nap!
 

Edzések és egyéb események

2011.10.18. 00:54

 

Forma: edzettségem alakulása

2011.10.18. 00:52

Az aktuális formát az utolsó 10 napon elvégzett edzéseken mért értékekből számolom ki, megfelelően súlyozva (az adott napi edzést számolom a legnagyobb, a 10 nappal korábbit a legkisebb szorzóval). Az adott napi értéket a táv, tempó, pulzus, szint adatokból és az edzés egyéb körülményeiből kalkulálom. A 100-as érték azt jelenti, hogy síkon, ideális körülményekkel, 20 km alatti távon, 150-es pulzussal 4:00-s tempóban tudok futni. Utána mp-enként 1-el csökken a forma értéke, tehát pl a 90-es forma azt jelzi, hogy ugyanezekkel az értékekkel 4:10-es tempóban tudok futni.

Grafikon és adatok ide kattintva nézhető meg

Formám alakulása grafikonon:

a grafikon jelenleg sajnos nem elérhető

Versenybeszámolók

2011.10.18. 00:50

Részletes beszámoló: a képre kattintva


2014.

 
100.0 km
9:03:33 alatt futottam le 100 km-t Kisbéren


2013.

 
40.9 km
Tizedszer is az első háromban a Szilveszteri Hegyimaratonon!
64.5 km
Nem az én napom volt a 6 órás OB napja
50.0 km
Harmadik hely az 50 km-es országos bajnokságon
54.1 km
Újabb győzelem - 50 km-es egyéni rekorddal
204.7 km
Eddigi legnagyobb futósikerem: győzelem a Békéscsaba-Arad Nemzetközi Szupermaratonon
42.2 km
Jól sikerült keszthelyi főpróba a Békéscsaba-Arad előtt
110.4 km
Ezúttal csak 110 km-re volt elég a 12 órás küzdelem


2012.

 
40.9 km
Kilencedik alkalommal is dobogón a Szilveszteri Hegyimaratonon
17.3 km
Öt hónapos szünet után tekenyei dobogóval tértem vissza a futóversenyekre
42.2 km
Új maratoni egyéni csúcs - 2:57:52
113.9 km
A kánikula keresztülhúzta a számításomat - sárvári negyedik helyet ért a 113,9 km
res.JPG 195.4 km
Értékelés az első Szupermaratonomról
55.0 km
Terepultra, Kávás (Göcseji Galopp) 2012


2011.

 
40.9 km
Komoly küzdelem után sikerült újra győznöm a Szilveszteri Hegyimaratonon
21.1 km
Váratlanul jól sikerült félmaraton a saját versenyünkön
maratonfuto.JPG 14.2 km
"Tőkétől a Pohárig" Szőlőhegyi Futóverseny Tekenyén
maratonfuto.JPG 21.1 km
Harmadik hely a Kanizsai Futó Fesztiválon
maratonfuto.JPG 100.0 km
Bronzérem a 100 km-es országos bajnokságon
maratonfuto.JPG 21.1 km
Gyenge formában a Kanizsa-Karos félmaratonon
maratonfuto.JPG 47.5 km
"Nagyon gyorsan" szaggattuk az aszfaltot
maratonfuto.JPG 42.2 km
Visszatérés Pozsonyban - 3 óra alatti maratonnal


2010.

 
maratonfuto.JPG 1.7 km
Toronyfutás aszfaltszaggató módra
maratonfuto.JPG 42.2 km
"Dupla egyéni csúcs" a Graz Marathon-on
maratonfuto.JPG 14.2 km
Tekenyei győzelemmel (is) ünnepeltem a szülinapomat
maratonfuto.JPG 50.0 km
Végre újra verseny: 50 km-en indultam Kanizsán
maratonfuto.JPG 21.1 km
Egy sportos szombat
maratonfuto.JPG 122.8 km
120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen
maratonfuto.JPG 100.0 km
Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon
maratonfuto.JPG 20.9 km
Sorozatban "elkövetett" hat győzelmem után a hétvégi sárvári félmaratonon újra rajthoz álltam
maratonfuto.JPG 55.0 km
Hatodik győzelem zsinórban


2009.

 
maratonfuto.JPG 40.9 km
Egy remek eredmény egy remek esztendő végére
maratonfuto.JPG 42.2 km
A jó forma ellenére elmaradt a csúcsdöntés, de gyógyír gyanánt győztem Győrben, gyerekek!
maratonfuto.JPG 21.1 km
Sikeres főpróba a maraton előtt (avagy: egyéni csúcsot a saját versenyen illik futni)
maratonfuto.JPG 50.0 km
Végre 3 órán belüli maraton és dobogón az 50 km-es Világkupa futamon, mindezt félig betegen - avagy Kanizsán futottam
maratonfuto.JPG 42.2 km
Ironman váltó Nagyatádon
maratonfuto.JPG 100.0 km
100 km a flandriai éjszakában
maratonfuto.JPG 11.4 km
Keszthelyi kilométerek közösen, kánikulában (avagy nem csak Korpa tud ám futni és alliterálni)
maratonfuto.JPG 10.5 km
OTP maraton staféta Szombathely 2009-05-17
maratonfuto.JPG 21.1 km
Egy félig sikerült félmaraton Siófokon
maratonfuto.JPG 58.0 km
Szép tavaszi idő, gyönyörű erdei táj és sárdagasztás (azaz belekóstoltam a terepfutás szépségeibe)


2008.

 
maratonfuto.JPG 40.9 km
Hetedik szilveszteri versenyem
maratonfuto.JPG 42.2 km
Jungfrau, a svájci hegyimaraton