Új oldalra költöztem!

2015.09.10. 16:43

 

2015. szeptemberétől a beszámolóim az alábbi oldalon érhetők el:

 

MARATONFUTO.HU

 

Nem sikerült tehát a tervem (a beharangozóban volt olvasható), ami 8 órán belüli teljesítés lett volna. Viszont, mint szinte minden ultraverseny, a kisbéri 100 km is számos tanulsággal szolgált. Lássuk, hogy alakultak a dolgok menet közben!

kisber1.PNGA versenyre való rápihenés rendben megtörtént, az izmaim nagyon lazák voltak, de sajnos a szokásos versenydrukk, és az ennek következtében megemelkedett pulzus ezúttal sem került el: már az utolsó két napon egyértelműen megfigyelhető (és mérhető) volt a normálisnál izgatottabb, stresszesebb állapot. Régi problémám ez, ami végigkíséri a versenyzésemet, és szinte lebénít a versenyek alkalmával, hogy hozzam az edzéseken egyébként rendre bemutatott formát. Sajnos egyelőre nem sikerült mit kezdeni vele, kalkulálnom kell vele minden megmérettetésen.

 

A reggel 7 órás rajton még elég hűvös volt (4-5 fok), de várható volt, hogy elég gyorsan felmelegszik, így rövidnadrágban és egy szál pólóban vágtam neki a nagy küzdelemnek, szerencsére azonban nem fáztam egyáltalán. Elég hamar sikerült felvenni a tervezett ritmust (4:40-4:45 közötti km-ek), könnyedén esett. Egyszer már versenyeztem itt Kisbéren, most mégis meglepődtem az első körön, milyen sok emelkedő jellemzi a pályát, valahogy jóval kevesebbre emlékeztem 2010-ből. A pulzusom 145 körül ingadozott itt az elején, ez azonban azt jelenti, hogy a lejtős részeken 140, míg a felfeléken 150 körüli értéket mutatott (csak összehasonlításképpen: az edzéseken, sokkal kevésbé pihent állapotban ugyanezen sebesség mellett a pulzusom az utóbbi hetekben mindig 130 körül mozgott). Igazából egyik emelkedő sem volt kemény, de szinte mindvégig hullámzott a pálya, sík rész alig volt, vagy felfelé vagy lefelé futottunk. Kezdetben egyébként a 11. helyen haladtam, de már az első körön utolértem egy sporttársat. De itt még szinte teljesen együtt volt a mezőny, látótávolságban volt mindenki, csupán az első négy (Zabari Jani, Steib Peti, Polyák Csabi és Kovács Zsolti) húzott el folyamatosan, ők láthatóan egy másik sebességtartományban közlekedtek.

 

Saját frissítőket a szakasz fordítóknál (azaz kb. 8 km-ként) vettem vagy kaptam, ezeken kívül a szakasz közepén volt még egy közös frissítőasztal, ahol általában egy pohár vizet ittam. A gyomrom szerencsére nyugodt volt, jónak tűnt tehát a frissítés, edzőm szerint csupán annyi volt a baj, hogy sokkal több folyadékra lett volna szükségem menet közben (kb. 4-5 dl fogyott szakaszonként, azaz 40 percenként).

 

Viszonylag gyorsan teltek a km-ek, különösebb probléma nem adódott, apróságok zavarhattak csak legfeljebb. Ilyen volt például, hogy már a 20. km környékén éreztem a vádlimat, érdekes módon azonban később semmi gond nem volt vele, viszonylag könnyű maradt végig. Aztán a 40. km után egy kicsit mintha a gyomrom felkavarodott volna, ettem azonban egy kis banánt, és hamar elmúlt teljesen. Egy tavalyi kisebb sérülésemet (húzódásomat) is kezdtem érezni, de aztán ez is elmúlt magától. A 3. körre (azaz a 33-50 km között) annyi változás történt csupán, hogy egyre melegebb lett, ennek megfelelően szépen lassan még feljebb kúszott a pulzusom. A 3. körben szinte alig ment már 150 alá, inkább 150-155 közötti értékeket mutatott. Ez bizony nagyon vészjósló volt, hiszen a korábbi 100-as versenyeim tapasztalataiból tudom, hogy ilyen magas értékkel nem tudom végigcsinálni ezt a hosszú versenyt, előbb-utóbb sajnos túl sok tejsav halmozódik fel az izmaimban. A logikus válasz itt az lett volna, hogy lassítok egy kicsit, de nem tettem, szerettem volna tartani az előre eltervezett részidőket a 8 órás idő érdekében. Utólag talán ez hiba volt, de abban reménykedtem, hogy az utóbbi hónapokban végzett sok intenzív edzés miatt talán most magasabb pulzussal is sikerül komolyabb savasodás nélkül végigfutni a 100-at, illetve aránylag még jól éreztem magam és izomproblémáim sem voltak.

 

50 km-nél tehát 3:59-kor tartottam, egyébként itt már a 7. helyre kapaszkodtam, és ketten is csak néhány száz méterrel előttem futottak. Közvetlenül előttem volt Pula Tamás, a tavalyi Ultrabalaton győztese, nem tűnt már könnyűnek a mozgása. A negyedik körben aztán érdekes módon változatlan sebesség mellett egy kicsit visszaesett a pulzusom, nyilván az ötödik órára egy kicsit alábbhagyott a versenydrukk, ez máskor is megfigyelhető volt már. Jól éreztem még magamat, szépen lendületesen haladtam. Ennek megfelelően egyre közelebb kerültem Tamáshoz, míg aztán a fordítónál (58 km) utol is értem. Azonban éppen ekkor kezdtem egyre inkább érezni a combjaimat. Tudtam még velük haladni, de már egy kicsit lassabban, és egyre nagyobb erőfeszítéssel. Tudtam, hogy baj van, hiszen még egy maraton hátravan. Visszafelé már kicsúsztam a tervezett tempóból, az már világos volt, hogy nem lehet meg a 8 óra.

 

Az ötödik kör elején (azaz 65-70 km között) aztán teljesen összeomlottam, viszonylag hirtelen teljesen elnehezedtek a combjaim. Várható volt már, csak az volt a kérdés, mikor. Annyi tejsav halmozódott már fel a szervezetemben (és főleg a combizmomban, úgy látszik, ez a kritikus pontom, sokadszor jártam már így), ami teljesen lebénított a mozgásban. Innentől kőkeményen meg kellett küzdeni minden egyes lépésért, és mégis egyre lassabban haladtam (kb. 6 perces km-ekre lassultam). Borzasztó lassan teltek a km-ek, alig bírtam befejezni már az 5. kört is, és még mindig hátravolt közel 17 km. A hatodik kör elején a frissítés után pár száz métert sikerült kocognom, de olyannyira keservesen ment, hogy fejben is összeomlottam és sétára váltottam. Így mentem másfél km-t, mire az edzőm kocsival utolért, és kérdi hogy mi újság. Mondtam, hogy nem bírok már futni. Azt mondta, akkor szálljak be a kocsiba és adjuk fel a versenyt. Dehát én még sosem adtam fel versenyt, most is szeretnék végigmenni - válaszoltam. Mire Tamás: Akkor tessék futni, elhiszem hogy szépen tudsz sétálni, de senki nem kíváncsi rá! Ezzel újra kocogásra váltottam, és bár csöppet sem esett jól, de eltökéltem, hogy most már végigfutom a hátralévő 15 km-t. Így is lett, kb. 5:40-es tempóban, egyre nehezebb lábakkal, de a közeledő cél miatt egyre bizakodóbban megállás nélkül letotyogtam a hatodik kört is. Végül 9:03:33-al a nyolcadik helyen végeztem.

 

Slusszpoénként az eredményhirdetésen kiderült, hogy akiknek nem volt érvényes versenyengedélyük, azok nem az OB-n, hanem külön a nyílt kategóriában lesznek értékelve. Egy adminisztrációs mulasztásból (abszolút az én hibám) én is ide kerültem, és ebben a kategóriában első helyen végeztem, felállhattam tehát a dobogó tetejére. Az OB élén egyébként Zabari Jani végzett egészen pazar 7:05-el. Jani egy biológiai csoda, többszörös nagypapa létére kenterbe verte a mezőnyt. Hozzáteszem, a tehetsége önmagában mit sem érne, roppant szorgalmasan és keményen végzi az edzésprogramot nap mint nap, ez is kell ehhez a lenyűgöző teljesítményhez. Steib Peti sajnos 70 km körül kiszállt, nem tudta még teljesen kipihenni magát a múlt heti Balaton Szupermaraton győzelme után. Polyák Csaba ugyancsak pazar eredménnyel végzett a második helyen: élete első 100-asán, egy nehéz pályán 7:20-as időt villantott. Nem kétséges, nagy jövő előtt áll. Kovács Zsolti fáradtan versenyzett a múlt hétvégi 2:33-as maratonja után, de 7:54-es végeredménye így is tiszteletet érdemel.

 

Összegzésképpen elmondhatom, hogy megintcsak hiányérzettel sikerült befejeznem egy ultraversenyt, egy szép eredmény (ami az edzések alapján talán most tényleg bennem volt) ünneplése helyett ismét csak a tanulságok levonása és a megoldás keresése maradt. De ezzel együtt, 100 km-t lefutni nagy dolog, büszke vagyok rá, hogy immár kilencedszer is sikerült! Pozitívum továbbá, hogy semmilyen sérülés nem ért és a gyomrom is gond nélkül bírta a 9 órás műszakot.


Még az elején, az első körben frissen és üdén:
kisber2.PNG


A célbaérés után néhány másodperccel:
kisber2.PNG


Két harcostárssal, Csőre Ernővel és Pula Tamással a célban:
kisber2.PNG


Tihor Csaba, Polyák Csaba, Lakatos Roland, Molnár Tamás, Kovács Zsolt, Zabari János, Steib Péter:
kisber2.PNG


A nyílt kategóriás dobogó tetején:
kisber2.PNG

100 km-es OB előtt

2014.03.26. 20:18

Szombaton kerül megrendezésre az idei 100 km-es országos bajnokság Kisbéren. Beharangozóként szeretnék írni kicsit a versennyel kapcsolatos várakozásaimról.

 

Kilencedik alkalommal készülök 100 km-es, vagy annál hosszabb táv megtételére, némi rutinom tehát már van az ehhez hasonló távokkal való birkózásban. Maga a kisbéri pálya is ismerős, hiszen 2010-ben már futottam itt, szintén a 100-as OB apropóján (6. helyezés sikerült 8:49-el). Így három nappal a rajt előtt már az időjárás is elég nagy biztonsággal előre látható (ideálisnak mondható 15 fok, gyenge szél várható), vállalkozhatok hát egy kis jóslásra a saját futásomat illetően. A célom egyértelműen az eddigi legjobb időm (8:21) megdöntése, méghozzá 8 órán belüli végeredménnyel.

 

Ambiciózus reményekkel vágok neki tehát az idei év első versenyének, különösen annak fényében, hogy a tavalyi utolsó két versenyem (6 órás OB és Szilveszteri Hegyimaraton) nem sikerültek valami fényesen, ha finoman akarok fogalmazni. Ősszel keveset tudtam edzeni, novembertől azonban egy komoly edzésprogramot csinálok, aminek az eredménye a szilveszteri futáson még egyáltalán nem látszott. Azóta viszont rengeteget javult a formám, és bár biztosan lehet még rajta fokozni, azért most már úgy érzem, van egy kis kondim... :-)

 

Az utóbbi néhány héten kiválóan mentek az edzések, ezek alapján vágok neki úgy az ob-nak, hogy megcélzom a 8 órán belüli teljesítést. Hogy sikerüljön, már az elejétől kezdve koncentráltan, fegyelmezetten, egyben türelmesen kell versenyeznem. A felkészültségemmel talán nem lehet probléma, ami esetleg gondot okozhat (és már korábban több hasonló versenyen okozott gondot) az egyrészt az extrém magas versenypulzus, másrészt a megfelelő táplálkozás. Ami a pulzust illeti, a verseny első felében kb. 4:40-4:45-ös tempó szerint kellene haladnom. Az edzéseken ez általában 128-130 közötti pulzussal sikerül. A versenyek alkalmával nekem mindig jóval gyorsabban ver a szívem (nyilván a versenydrukk miatt), a kérdés csak az, hogy mennyivel. Ha csak 10-15 ütéssel percenként, akkor minden bizonnyal sokáig tartható lesz a tervezett tempó. Ha viszont ennél is többel, és mondjuk 150 fölé emelkedne a pulzusom, akkor muszáj lesz kicsit lassítanom, máskülönben előbb-utóbb el fogok savasodni. A másik dolog, amire nagyon oda kell figyelnem már a megelőző napokon és aztán magán a versenyen is, az a megfelelő táplálkozás, frissítés. Akadt már néhány olyan ultraverseny, amikor minden rendben volt ezen a téren, de előfordult az ellenkezője is, remélhetőleg ezúttal az előbbiek számát fogom gyarapítani.

 

Nagyon boldog leszek, ha sikerül a 8 óra, egy teljesen másik kérdés, hogy ez az időeredmény milyen helyezésre lesz elegendő. Korábban egyszer már voltam 3. helyezett százas OB-n, a mezőnyt elnézve ezúttal ez óriási bravúr lenne. Pedig korábban többször is meg lehetett volna szerezni akár az országos bajnoki címet mondjuk 7:50-es eredménnyel, idén ez szinte teljességgel kizárt. Nézzük, többek között kik lesznek az ellenfeleim:

 

  • Zabari János Jani egy rutinos ultrafutó, többszörös Bécs-Budapest győztes, többször is futott már 7 órán belüli 100-at. Remek formában van idén is, és nagy tervekkel érkezik Kisbérre.
  • Steib Péter Az egyik legtehetségesebb, és jelenleg is az egyik legjobb formában versenyző magyar ultrás. Fényévekkel gyorsabb nálam, Janihoz hasonlóan 3:10-en belüli 50 km-re képes. A Balaton Szupermaraton múlt heti fölényes megnyerésével készült Kisbérre.
  • Polyák Csaba Csabi tavaly robbant be a magyar ultra élmezőnyébe, amikor meglepetésre megnyerte a 6 órás országos bajnokságot. Úgy hallom, roppant tudatos versenyző.
  • Kovács Zsolt A debreceni fiatal futó rendkívül tehetséges és villámgyors, 2:33-as maratonnal hangolt a kisbéri futásra.
  • Lajkó Csaba Pecsenye a 2013-as év Magyar Ultrafutója, álmából felkeltve is lefut 140 km-t 12 óra alatt.
  • Bogár János Az egyik legkiemelkedőbb eredménysorral rendelkező magyar ultrás, többek között Spartathlon-, Ultrabalaton- és Bécs-Budapest győzelem van a tarsolyában. Ugyan már nem tartozik a fiatal versenyzők közé, de azért még mindig komoly teljesítményre képes.
  • Pula Tamás A tavalyi Ultrabalaton győztese, kiváló 6 napos eredménnyel ugyancsak tavalyról, nem utolsó sorban a tavalyi kisbéri 100-as bronzérmese.
Rajtuk kivül ott lesz a rajtnál még kb. negyven kiválóan felkészült futó, akik közül bárki okozhat meglepetést, de előzetesen elsősorban a fent felsorolt urak számíthatók a legnagyobb esélyesek közé. Úgy számolok, Zabari, Steib, Polyák és Kovács sokkal jobbak nálam, valószínűleg ők végeznek az első négy helyen (a sorrendre is van tippem, de ezt megtartom magamnak), a többi felsorolt viszont hozzám hasonlóan kb. 8 óra körüli eredményre lehet képes. Reálisan tehát az 5-10. hely közé várhatom magamat. Mivel türelmesen kell kezdenem, nem foglalkozva a többiek tempójával, így könnyen előfordulhat, hogy féltávnál még a 10-be sem férek be. Majd meglátjuk, hogy meddig sikerül innen felkapaszkodnom. De természetesen mindez csak a papírforma, mint jeleztem, bárki okozhat meglepetést illetve egészen apróságnak tűnő hibák miatt bárki jelentősen el is maradhat az előzetes várakozásoktól. A kisbéri pálya tulajdonképpen egy 8,33 km-es szakasz, amit hatszor kell oda-vissza teljesítenünk, így a verseny során 10-12 alkalommal találkozunk szembe egymással. Kitűnően lehet tehát majd követni a verseny állását menet közben! 

 

Szombaton reggel 7 órakor rajt, állítólag a verseny oldalán követhetők lesznek majd a részeredmények. Az edzőm, Molnár Tamás ott lesz segítségként, remélem, neki is tudok bizonyítani egy 8 órás eredménnyel.

 

Ahogy a beharangozóban már megírtam, idén nem indultam túlzottan vérmes reményekkel a szokásos évzáró versenyen, célom csupán az volt, hogy kihozzam magamból a jelenleg elérhető legjobb időt (ezt 3 órára saccoltam), illetve ezzel folytatni tudjam azt a szép sorozatot, miszerint az eddigi 9 indulásommal mind a 9-szer dobogón végeztem. Nos, a dobogó sikerült, de azért a futásommal nem lehetek maradéktalanul elégedett.

dobogo.PNG

Korpics Attila, Tigyiné Görög Veronika, Németh Gábor,

Dr Lubics Szilvia, Lakatos Roland, Bácskayné Varga Dóra

Pedig előző napon még úgy tűnt, egészen jól sikerült rápihennem a futásra, az utolsó, 6 km-es edzésem kiválóan ment, nyugodt pulzussal és olyan laza izmokkal, hogy alig éreztem a lábaimat. Persze ha nem csak az utolsó napot, hanem mondjuk az utolsó két hetet nézem, akkor már több okom volt az óvatosságra: az edzések jelezték, hogy a formám még ingadozó, a keringésem még nem teljesen stabil, sok múlik azon, jó vagy rossz napot fogok-e ki 31-én.

Elindultunk, a várakozásoknak megfelelően Korpa (Korpics Attila, egerszegi klubtársam) és Gábor (Németh Gábor Vonyarcvashegyről) jöttek mellettem, a maratonisták közül mi hárman voltunk teljesen együtt a mezőny élén. A többi távról még jónéhányan futottak előttünk, de ahogy elkezdődött az emelkedő a TV-torony felé, sorban futottunk el sokak mellett, mire felértünk a toronyhoz, már csak 6-7 futó maradt előttünk. A részidőnk különben nem volt túlságosan erős, a korábbi években kezdtünk már ennél jóval erősebben is. Ehhez képest viszont a pulzusom extrém magas értéket jelzett, máskor 155-160 között szokott verni a szívem percenként az emelkedő mászása közben, most 170-175 között. Nagyjából ebből láttam is, hogy ez a mai nem lehet egy túlságosan jól sikerült verseny. Most már sokadik versenyen jön elő ugyanez a probléma, és egyelőre csak találgatni tudom, mi okozhatja. Ezúttal talán a kissé elhanyagolt bemelegítés is belejátszott, nem tudom. Amúgy a mozgás még könnyedén esett, lazák voltak az izmaim, de a pulzusérték jelezte, hogy előbb-utóbb csúnyán el fogok savasodni, ilyen magas értéket még félmaratonokon sem tudok végig tartani.

Elindultunk lefelé a panorámán, itt meg Attila húzta meg egy kicsit a tempót. Gábor ment vele, és én is, remélve, hogy a lejtőn lefelé megnyugszik kicsit a szívem. Hát, a remélt 150-es érték helyett csak 160-165 közé esett vissza, ez nagyon kevés, egyértelmű volt, hogy baj van. Közben néhány futót még sikerült megelőznünk, ha jól gondoljuk, itt már csak a 10 km-es szám későbbi győztese illetve a 24 km-es szám későbbi győztese (név szerint Paukovits Péter és Takács Dávid) voltak kicsivel előttünk, valamint még ketten a 10-es távról, ők azonban sajnálatos módon a Jánka hegyen eltévedtek. Az Alsóerdőbe érve kénytelen voltam meghozni a döntést, hogy lassítok egy kicsit, különben már a féltávnál nagyon súlyos gondokkal kellett volna szembenéznem. Ezzel némileg normalizálódott a pulzusom, viszont szép fokozatosan eltávolodott tőlem Gábor és Attila.

Következett a Jánkahegy, itt persze már önmagában az emelkedő miatt újra megemelkedett a pulzusom, ráadásul elkezdtem érezni a combjaimat (ez sajnos már várható volt, 6-7 km etxra magas pulzus után). És itt tűnt fel először, hogy talán cipőt sem jól választottam a versenyre. Az Adidas Boost roppant könnyű, kényelmes és puha ugyan, de a talpa simább a többi cipőmnél, így a szemerkélő eső miatt vizes aszfalton folyamatosan csúszkáltam kicsit, különösen az emelkedőkön.

Innentől a célom már csak az lehetett, hogy a saját tempómban végigfussam a maratont, remélve, hogy azért ott leszek valahol a 3 óra környékén a végén. És ezzel megtartsam a harmadik helyemet. A Zrínyi úton itt-ott még láttam Gábort (ő futott elől) és Attilát, Botfán már csak Attilát, innentől kezdve viszont teljesen egyedül futottam. Féltávnál (a bozsoki körforgalomnál) a részidőm 1:28 volt, ez még magában hordozta a 3:00 reményét, a csácsi dombozás azonban nem sikerült túl fényesen (bár tulajdonképpen viszonylag könnyen, csak éppen lassan futottam meg az emelkedőket).

cross.JPG

Ahogy Korpa találóan megjegyezte a képről:

a Csácsi-hegyi kereszttől (kb. 27 km) már minden

maratonista cipelte a maga keresztjét

A hosszú sík átmenet aztán még egészen jól ment, itt már számítottam egy jelentősebb savasodásra, de szerencsére még nem jött, nem túl gyorsan, de azért haladtam tovább.

Egészen a Gógánhegy aljáig. Itt a részidőm alapján 3:02 körüli végeredmény volt jósolható, de a lábaim (főleg a combjaim) fáradtsága alapján mindenképpen számítottam már némi lassulásra, gondoltam, azért 3:05-re beérhetek. Hát nem... Bár nem sétáltam bele a gógánhegyi falba, de valami csigalassúsággal tudtam csak felkapaszkodni, a combjaim teljesen beálltak. Utána hiába jött egy kis lejtő, majd az ebergényi, utolsó emelkedő után hiába volt hátra már csak lejtő és egy kis sík, a lábaim nagyon elnehezedtek, most ütött vissza igazán a verseny eleji 170-es pulzus. Szóval az utolsó 5-6 km-en szinte már csak vánszorogtam. Néha hátra-hátra néztem, jön-e valaki, mert egyetlen célom innen már csak a dobogó megtartása lehetett. Utoljára még a Platán soron is visszanéztem, nem láttam senkit, megnyugodtam, hiszen innen már csak 6-700 méter volt hátra.

Beértem a célba, a teremben megállítottam az órát és jelentkeztem az asztalnál: 3:09:50-es időt regisztráltak. Szinte még levegőt sem vettem, egy pillanatra elfordultam az asztaltól, valakivel váltottam pár szót, és mire visszanéztem, már be is érkezett a 4. helyezett Fehér László Nagykanizsáról (pontosabban Dublin-ból) 3:10:10-es idővel. Azaz csak egy hajszálon (20 mp maratonon tényleg csak egy hajszál) múlt a dobogó, ha még néhány száz métert kellett volna futni, egészen biztosan megelőzött volna Laca, aki sokkal jobban osztotta be az erejét.

Alig néhány perc elteltével sorban érkeztek be a többiek: először Lubics Szilvi új női pályacsúccsal, aztán még jónéhányan kitűnő, 3:30 alatti időkkel.

Nem nagy meglepetésre előttem Attila végzett a második helyen 2:58:45-el. Gratulálok neki, 11 perc már döntő különbségnek nevezhető, ezen a napon egyértelműen jobb volt! Pedig idén mindketten 5700 km-t futottunk (egy kicsivel én futottam többet), ráadásul 10 kg-al könnyebb vagyok, ami nem kis előny a dombos terepen. Más kérdés, hogy Attila biztos nem volt maradéktalanul boldog ezzel a második hellyel, hiszen harmadszor indult a maratoni távon, és bosszantó lehet háromszor is a második helyen végezni, ráadásul úgy, hogy mindig más végzett előtte az élen (2011-Lakatos Roland, 2012-Rudolf Tamás, 2013-Németh Gábor). Talán csak az vigasztalhatja, hogy tavalyelőtthöz és tavalyhoz viszonyítva ezúttal nem kis különbség döntött, hanem több mint 12 perc.

Ennyivel nyert ugyanis Németh Gábor, 2:46:25-ös végeredményével pedig új, hatalmas pályacsúcsot állított fel. Csupán a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a teljesítményéről, újoncként számára teljesen ismeretlen pályán, gyakorlatilag mindvégig egyedül futva érte el ezt a pazar rekordot. Vele kapcsolatban csupa pozitívumot lehet csak elmondani: tehetséges, szorgalmasan és keményen edz, még fejlődőképes korban van. Övé a jövő. A korábbi években Attilával néha beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretünk versenyezni, de mindketten lassan a negyvenhez közeledünk, és egyetértettünk abban, hogy (maratoni, de főleg félmaratoni távokon) az lenne a természetes, hogy mi ketten megküzdünk mondjuk a 8. helyért, és az előttünk lévő helyeken ifjú titánok osztoznak. Attila többször is kérdezte: "dehát hol vannak a fiatalok?" Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb feltűnik valaki, akinek gyorsasága kellő szorgalommal is párosul. Hát most tessék, megkaptuk, Gábor az új bajnok, nagyon nehéz lesz akár csak megszorongatnunk őt a következő versenyeken!

Szilveszteri Hegyimaraton Eredmények

Ami engem illet, ez most nem a legjobban sikerült verseny volt, de egyáltalán nem szegte a kedvemet, dolgozok tovább és hiszek benne, hogy ennél sokkal jobban is fogok még futni. A következő alkalom talán a márciusi Balaton Szupermaraton lesz...

Addig is mindenkinek Boldog Új Évet Kívánok!

A tizedik következik !?

2013.12.29. 23:49

Itt van a nyakunkon a Szilveszter, legfőbb ideje jelentkeznem a szokásos esélylatolgatásommal.

Idén nem indultam túl sok versenyen, ha jól számolom, csak 7 viadalon vagyok túl, tehát kedden vár rám a nyolcadik. Meglehetősen vegyes képet mutatnak az idei eredmények:
1. Sárvár 12 óra
2. Keszthely maraton
3. Békéscsaba-Arad
4. Szombathely 4 óra
5. Tekenye 18 km
6. Kanizsa 50 km OB
7. Velence 6 óra OB
Ezek közül az első és utolsó igencsak harmatosra sikeredett, a keszthelyi és tekenyei versenyt csak felkészülésnek (edzésnek) szántam, a szombathelyi és kanizsai futás elfogadhatónak mondható (előbbin győztem, utóbbin OB bronzot nyertem), a Békéscsabai Szupermaratonon pedig egyenesen életem legnagyobb sikerét értem el.

A Szilveszteri Hegyimaraton azonban egy teljesen más műfaj, itt mindig az adott napi forma számít. E tekintetben nem vagyok pesszimista, de túlságosan elbizakodott sem lehetek. Edzőm irányításával 5-6 hete kezdtem el a szisztematikus téli alapozó munkát. A formám most már egyértelműen felfelé ívelő, de azért közel sem vagyok még kirobbanó erőben. Ráadásul különösebben nem is készültem most a dombokra, az edzésprogramot sem variáltuk át a Mountain Man miatt, csupán egy néhány napos ráhangolódással várom a maratont (szerencsére az elmúlt hét éppen pihenőhét volt, de ez tényleg csak véletlen).

Mivel most már egyre valószínűbb, hogy ideális futóidő vár ránk 31-én, vállalkoznék az időeredmény megtippelésére is. 3 óra környékére taksálom magamat, ha egy kicsivel becsúszok 3 alá, nagyon elégedett leszek, de ha 1-2 perccel kicsúszok belőle, az sem lesz tragédia. A célom egyértelműen ez lesz a versenyen (a 3 óra körüli idő), függetlenül attól, hogyan alakul közben a verseny.

Tavaly és tavalyelőtt is nagy csatát vívtam Csikával és Korpával a dobogós helyekért. Sajnos idén Csika nagyon nehezen keveredik ki a makacs sérüléseiből, ezúton is jobbulást kívánok neki. Korpa viszont nincs rossz formában, néhány hete szenzációs (2:45) egyéni csúcsot repesztett a bécsi maratonon. Alkatomnál fogva némi előnyöm van a szintes pályán (62 kg vs. 72 kg), Attila viszont kicsivel gyorsabb nálam, így a korábbi évekhez hasonlóan várhatóan nagy taktikai csata lesz kettőnk között, amit csak az adott napi forma fog eldönteni. Ha meg tudja ismételni tavalyi 2:54 körüli idejét, nem sok esélyem lesz ellene.

A legnagyobb favoritról viszont még nem beszéltem, a verseny újonca, a vonyarcvashegyi Németh Gábor egyértelműen toronymagas esélyese a maratoni számnak. Gabi roppant erős edzésprogramot csinált egész évben, km-ben és intenzitásban is sokkal többet dolgozott, mint Korpa és én (mi mindketten 5700 km körül járunk, Gabi valahol 7 és 8 ezer között). Bár a maratoni versenyei nem sikerültek, de félmaratonon többször is 1:12 körüli időt villantott, azaz más dimenzióban mozog, sokkal gyorsabb nálunk. Ha ki tudja hozni magából a maximumot, elvileg úgy 10 perccel jobb időt tud nálunk a hegyimaratonon.

Aztán ott van még Sólyom (idén is készül) és még néhányan, akik akár meglepetést is okozhatnak, így rájuk is kell figyelni. Ha elbaltázok valamit, könnyen lecsúszhatok a dobogóról. Pedig nagyon szeretném azt a dobogót, ugyanis ez lesz a tizedik szilveszteri maratonom, és az első 9 alkalommal mindig dobogón végeztem (4 első, 2 második, 3 harmadik helyezés).

A kérdés tehát az, meg tudom-e futni a hegyimaratont 3 óra körül, és megszakad-e a dobogós sorozat, vagy pedig tizedik alkalommal is sikerül az első háromban végeznem. Már csak kettőt kell aludni, és kiderül!

optivita.jpg

Bár az előzmények (sok kimaradt edzés után még nem értem utol magam) alapján benne volt a pakliban, hogy nem sikerül jól az Optivita évzáró versenye, de ekkora betlire azért nem számítottam. Most, a verseny után is úgy érzem, a formám alapján olyan 75-77 km lett volna a reális, sajnos még ettől a nem túl acélos céltól is messze-messze elmaradtam ezen a napon.

A saját butaságomnak köszönhetem, történt ugyanis, hogy előző nap napközben alig ettem, így vacsorára már igen éhes voltam, és ennek megfelelően bőségesen bevacsoráztam, ráadásul elég nehezen emészthető kajákból. A verseny előtt különösebben nem éreztem, hogy baj lenne, de ahogy elkezdtünk futni, kb 10 perc után felkavarodott a gyomrom a rázkódástól. Ennek ellenére az elején viszonylag jó tempót sikerült tartani (4:30 körül), és hozzá a pulzus is elfogadhatónak tűnt: a 150 körüli érték azt jelezte, hogy akár kitarthat ez a lendület egészen a 6. óra végéig. Majdnem egészen a második óra végéig ment is a dolog: lassulás nélkül körözgettem, nagyrészt a későbbi női győztes Maráz Zsuzsival egy tempóban.

Ekkora azonban már annyira csikart a hasam, hogy muszáj volt kiállnom WC-re. Volt már máskor is ilyen, egy ilyen hosszú versenyen 2-3 perc megállás még nem a világ vége. Csakhogy a helyzet nem lett jobb, csak egyre rosszabb. Innentől kezdve nagyon gyakran kellett kimennem a WC-re, nem is tudom, hányszor áltam meg, de nagyon sok idő elment vele. Ráadásul úgy legyengültem, hogy alig volt erőm futni, és az emésztésem sem működött: hiába frissítettem az előre eltervezettek szerint, teljesen kimerültem. Gyakorlatilag a verseny középső harmadában, azaz nagyjából a harmadik és negyedik órában csak ténferegtem a futópályán (már amikor egyáltalán ott voltam, mert szinte többet voltam a WC-n mint a pályán), szédültem, hányingerem volt. Szégyenszemre szinte minden körben bele kellett sétálnom, annyira rosszul voltam.

Az már tisztán látszott, hogy ebből valamirevaló eredmény nem fog kisülni, tulajdonképpen már csak az önbecsülésem miatt maradtam a pályán, más értelmét már nemigen láttam a kilátástalan küzdelemnek. Még soha nem adtam fel versenyt, hát most sem fogom! A legnehezebb pillanatokban szerencsére az edzőm is mellettem állt, biztatott, hogy még fel fogok támadni. Aztán az ötödik óra elején fokozatosan jobban lettem egy kicsit, már nem fájt a hasam, és lassan egy kis erő is visszatért belém. Innentől nagyjából folyamatosan tudtam már futni, persze nem valami gyors tempóra kell gondolni, de azért haladtam.

Az utolsó fél órára (ahogy az várható volt az előrejelzések alapján) megérkezett a vihar, nagyon erős széllökésekkel és szakadó esővel. Egy darabig kifejezetten élveztem, de aztán az összes ruha teljesen átázott, ami rajtam volt, így az utolsó körökben már fáztam. A futás maga viszont már nem is esett rosszul, a végére átestem a holtponton, így pozitív érzéssel tudtam befejezni ezt a balul sikerült versenyt. A gps órám 67 km-t mért, de valamivel hosszabbnak mérte a köröket a hivatalosnál, így hivatalosan 64,5 km-t teljesítettem 6 óra alatt, ezzel 16. helyezett lettem az országos bajnokság kereken félszáz fős mezőnyében.

Nagy köszönettel tartozom az edzőmnek, amiért kirángatott a gödörből, és Timi menyasszonyomnak is, amiért mindvégig mellettem volt.

A kudarc ellenére igazi futóünnep volt a velencei verseny, ultraversenyeken szokatlanul népes mezőny (valamennyi távon összesen kb. 160 induló) gyűlt össze, számos ismerőssel, baráttal tudtam szót váltani a verseny előtt vagy közben. Majd legközelebb, ennél csak jobban sikerülhet! :) Tanulság, hogy mindig oda kell figyelni gondosan minden apró részletre, mert lám, még az ilyen "rövid" táv is képes megtréfálni az óvatlan ultrafutót...

Deák 70 - csak azért is

2013.10.29. 17:43

deak.PNGRövid beszámoló egy hosszú edzésről

Tavaly egyszer már nekifutottam nagy lendülettel, de csak félig sikerült a Deák túra leghosszabb, 70 km-es próbája. Nem sikerült ugyanis célba érni, sikerült viszont több ízben is alaposan eltévedni, utoljára annyira, amit már nem tudtam (inkább már nem akartam) korrigálni.

Idén egy kicsit alaposabban felkészültem térképekből, de tájékozódási képességeimet (na meg a térképek pontosságát) ismerve nem lehetett kizárni az "adventure faktort" most sem. A térképek mellé csomagoltam bőven ennivalót, így igencsak nehéz hátizsákkal vágtam neki a túrának fél hétkor, azzal a taktikával, hogy az emelkedőket sétálom, máshol viszont lassú kocogással haladok.

Nem is váratott magára sokat az első eltévedés: már a söjtöri hegyen (amit egyébként elég jól ismerek) sikerült elveszíteni a jelzéseket. Mentségemre csak annyi szolgál, hogy még szinte teljesen sötét volt. Tudtam viszont, hogy merrefelé kell menni, így végül megtaláltam az első állomást, a Deák-forrást.

Kivilágosodott, innen már jobban ment a tájékozódás, sokáig követtem is szépen a jeleket. Főleg miután Vasvölgynél utolértem egy szintén kocogó sporttársat. András Budapestről érkezett családostul, egy ideig együtt mentünk, ő egészen pontos gps jeleket követve haladt. Börzönce felé félúton viszont egyszercsak szólt, hogy pihenne egy kicsit, menjek csak nyugodtan. Innen egyedül mentem tovább Börzöncéig, és még utána is egy darabon, egészen egy kereszteződésig, ahol jobbra és balra is lehetett indulni, jelzést viszont egyik irányban sem láttam. Emlékeztem rá tavalyról, akkor is ugyanez volt, viszont itt kivételesen sikerült eltalálnom a helyes irányt. Csak éppen már arra nem emlékeztem, melyik volt az. Most már tudom, a bal oldali. Helyette most persze a jobb oldali utat választottam. Kb egy km-rel később már egészen biztos voltam benne, hogy rossz felé jöttem, de már nem akartam visszamenni, kerestem inkább egy bal oldali keresztutat. Találtam is, éppen a Kútfej-rétre vitt le, innen már tudtam az utat Oltárcig. A réten éppen András jött szembe, újra együtt haladtunk egy darabon, egészen Bocskáig. Itt újra elveszítettük a jelzést, de azért megtaláltuk az állomást.

Innen (kb. 30 km-nél) újra (és immáron végleg) egyedül folytattam az utam, először Zalaszentbalázsig (persze egy kis eltévedéssel), majd egy szép hegyi útvonalon a Hahót-Söjtör közötti földútig, amin aztán leértem a Mackó-forráshoz. Az italom már rég elfogyott, de az állomáson a fiúk szerencsére megkínáltak egy kis vízzel.

Nagyon szép erdei úton jutottam el a pusztaszentlászlói pincéig (immár 50 km), majd a tó mellett elhaladva Pusztaederics felé vettem az irányt. Innen egy teljesen elhagyatott erdei-hegyi úton tovább Rádiházáig, majd a szompácsi kápolnáig. Itt már kb 62 km-nél jártam, azaz már csak 8 km volt hátra.

A sípcsontom megfájdult egy kicsit, így innentől gyaloglásra váltottam egész a célig. Még egyszer utoljára sikerült teljesen elveszítenem a jelzést, viszont már nem volt hátra más állomás, csak a söjtöri cél, így egy általam ismert, hosszabb útvonalon fél ötkor (azaz 10 órával az indulás után) visszaértem, ezzel teljesítve a Deák 70-et.

Szép emlék marad a nap: csodálatos idő volt, az őszi erdő egyszerűen gyönyörű, sok kedves ismerőssel találkoztam útközben, és másnapra még a sípcsontom sem fájt többé. Ha időm engedi, ott leszek jövőre is!

Régen jelentkeztem új írással a blogon, ennek prózai oka az időhiány volt: szeptember eleje óta új munkahelyen dolgozok (Ausztriában programozok, weboldalakat fejlesztek). Az átállás heteiben nagyon kevés szabadidőm jutott, sajnos edzések is el-elmaradtak emiatt, így a nyári kiváló formám is jócskán megkopott szeptember végére. Októberben viszont már tudtam többé-kevésbé folyamatosan edzeni, így lassan kezdem utolérni magam. Idei fő versenyem továbbra is a 6 órás országos bajnokság, de két héttel előtte egy másik országos bajnokságot is rendeztek, méghozzá a közelben, Nagykanizsán: nem lehetett kihagyni. Tudtam, hogy még messze nem vagyok csúcsformában, de egy kemény edzésnek éppen jó lesz, és legalább találkozok sok-sok futócimborával.

A reggeli rajt előtt azért felmértem a mezőny erejét: a budapesti Steib Peti és Kovács Zsolti kilógnak a sorból, ott volt még Sipos Csabi, aki gyorsabb ugyan nálam, de rendre eltaktikázza még az ennél rövidebb futásait is. És ott volt még sok tapasztalt, erős ultrafutó. Úgy számoltam, az első két hely sorsa nem kérdés, a többi pozícióért azonban nagy csata várható.

Nem akármilyen kíséretet kaptunk az elején Járosi Tomival: a kerékpáron a többszörös Dupla Ironman Magyar Bajnok: Vránics László

Visszafogottan akartam kezdeni, előre kigondoltam, hogy a táv elején, akár a teljes első körön (két 25 km-es körből, pontosabban oda-vissza útvonalból áll a pálya) 4:30-as tempóban közlekedek majd. Elég jól sikerülhetett a rápihenés, mert túlságosan könnyűnek tűnt ez a sebesség, és végül inkább 4:25 körül stabilizálódott az átlagtempóm. A többiek viszont még ennél is gyorsabban kezdtek, az első 10 km-en csak a 8. pozícióban haladtam. Ahogy várható volt, Peti és Zsolti szép lassan eltávolodtak tőlünk, velük tartott Csabi is, és még jónéhányan voltak előttem, közülük Járosi Tamást ismertem jobban korábbi versenyekről. Az első szakaszon (azaz 12,5 km-en) különben ellenszelünk volt, nem is gyenge, de különösebben nem zavart.

A fordítónál kíváncsi voltam, mekkora hátrányt sikerült összeszednem az élen haladókkal szemben. Meglepetésemre Csabi tempózott az élen, ahogy megláttam, abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy vele már nem kell számolni a végső helyezések tekintetében: már megint elfutja magát... Jó 100 m-rel utána jött Peti és Zsolti. Máthé Zoltán volt még előttem úgy 350 m-rel, majd Járosi Tomi következett, őt azonban éppen a fordítónál utol is értem és meg is előztem. Vagyis innen az ötödik helyen haladtam tovább. Aminek még nagyon örültem, hogy kanizsai csapattársam, Horváth Vili is szép tempóban és szemmel láthatóan stabilan jött nem sokkal utánunk.

A visszafelé szakaszon, valószínűleg a hátszél miatt is, nagyon könnyen esett a mozgás, a legkisebb erőlködés nélkül futottam. Jól éreztem magam, a pulzus is rendben volt (néhány ütéssel alacsonyabb volt, mint a szombathelyi 4 órás versenyen), ráadásul kicsit még gyorsultam is: egészen 4:21-ig sikerült tornázni az egész futásra számított átlagtempót. Az előttem futó Máthé Zoli egyre közeledett, már folyamatosan láttam, és a távolság egyre csökkent. 20 km körül aztán egy kicsit kezdtem érezni a combjaimat, előrevetítve, hogy azért a vége nem lesz egyszerű. Itt kaptam híreket, hogy Csabi igencsak megroggyant, Zoli pedig már csak 100-120 m-rel járt előttem. Itt már igencsak valószínűnek nézett ki a harmadik hely.

Féltávnál láthattam, hogy az élen haladók jócskán elhúztak már tőlem, Csabi viszont már csak 700 m-re volt, szétesett mozgással. Zolit éppen a fordítónál előztem meg. Innen újra ellenszélben futottunk. Nagy baj még nem volt, de azért már nem ment olyan könnyen a futás, kicsit lassult is a tempóm. Ezzel együtt egyre közeledtem Csabihoz, és egyre távolodtam Zolitól. Végül 29 km-nél mentem el Csabi mellett, megpróbáltam biztatni, hogy azért küzdeni kell és végigmenni. A lendületem egészen 35 km-ig tartott, itt azért már egyre jobban nehezedtek el a combjaim, egyre kevésbé tudtam pörögni. Várható volt, hiszen régóta hiányoznak a hosszú edzések. Ezt leszámítva nagy bajom nem volt, tulajdonképpen jól éreztem magam, a kísérőmmel, Benedek Tibivel szinte folyamatosan beszélgettünk és viccelődtünk. A fordító előtt 2 km-rel (nekem 35.5, nekik 39.5 km-nél) jöttek szembe Peti és Zsolti, még mindig teljesen együtt.

A visszafelé úton aztán már sok minden nem történt, egyre lassulva de azért stabilan közeledtem a cél felé, végül 3:46:16-os idővel a harmadik helyen értem célba az országos bajnokságon. Peti egy hosszú hajrával a végén igencsak otthagyta Zsoltit, és pazar 3:14-es idővel szerezte meg a bajnoki címet. Gratulálok minden célbaérkezőnek!

Értékelés: nyár közepén nagyságrendekkel jobb formában voltam, akkor sorban futottam a 30-35 km-es edzéseket, melegben, 4:00 körüli átlagtempóval. Ezúttal ettől jóval elmaradtam, de most ez volt a realitás. Helyezésben a nyári formámmal sem tudtam volna előrébb végezni, így egészen váratlanul sikerült megszerezni az idénre tervezett országos bajnoki érmet (edzőmmel, Molnár Tamással az elsőt, de remélhetőleg nem az utolsót). Két hét múlva remélhetőleg sikerül egy ennél azért acélosabb eredménnyel igazolni a dobogó jogosságát.

A legutóbbi verseny (Békéscsaba-Arad) óta több mint két hónap telt el, amit szinte végig kemény edzésekkel töltöttünk. A fő cél a novemberi 6 órás országos bajnokságra való felkészülés, ebbe felmérőként kiválóan beleillett az OptiVita versenysorozat 4. állomása, ami Szombathelyen került megrendezésre. Tamással, az edzőmmel a 4 órás számot választottuk.

opti4ora.jpgHatalmas szerencsém volt az időjárással, ha csak egy nappal később érkezik meg a hidegfront, olyan 35-40 fokban versenyezhettünk volna. Így viszont a 10 órás rajt idejére 18-20 fok lehetett, felhős idő volt mindvégig, egyedül az erős (időnként kifejezetten viharos) szél volt zavaró. Tamáson kívül kanizsai csapattársam, Álmos kísért még el, mindketten a frissítésemben segédkeztek, köszönet nekik utólag is.

Az utóbbi hetekben kiválóan mentek az edzések, így joggal bizakodtunk egy szép eredményben. 4:12-es tempó, azaz nagyjából 5:55-ös körök (egy kör a szombathelyi Csónakázó-tó körül hivatalosan 1411 m) voltak tervezve az elejére, és az lett volna a feladatom, hogy minél tovább, lehetőleg a verseny végéig próbáljam tartani ezt a sebességet.

Az elején még könnyedén is esett, bár a pálya talaja (aprókavicsos) és a viharos északi szél miatt azért már itt lehetett érezni, hogy nem lesz könnyű dolgunk. A tempóra nagyon hamar ráéreztem, néha rásandítottam a pulzusra is, 155 környékén mozgott, inkább fölötte egy kicsivel. A legelső helyen (minden számot tekintve) rajtoltam, de aztán még az első körben hárman is elmentek mellettem, valamennyien a 2 órás számban indultak. Egyiküket azonban igen hamar, már a harmadik körben visszaelőztem (végül mégis ő nyert közülük, korábban nem ismertem, Cser Lászlónak hívják). A másik két fiút jól ismertem korábbi versenyekről, Fábrics Gabi és Gorza Pisti kiváló félmaratoni futók, bár a 2 óra kicsit hosszú nekik. Teljesen együtt mentek majdnem végig, nagy meglepetésemre egy óra után őket is megelőztem, majd nem sokkal a második óra vége előtt (amikor ők már elvileg hajrában voltak), le is köröztem őket.

Az első két órában különben nem sok minden történt, nagyjából tartottam a 4:12 körüli tempót, a pulzusom stabil volt, bár lassan azért kezdett fölfelé kúszni. A mozgásom könnyednek tűnt, a második óra vége felé azért már éreztem, hogy kezdek fáradni, és egyre inkább erőlködnöm kell, hogy tartsam a tempót. Frissítőt elég sűrűn, két körönként (azaz 12 percenként) kaptam, egy kicsit soknak éreztem, mintha nem szívódna fel teljesen. A kilencedik körben egy kicsit szúrt az oldalam, de nem lassultam le tőle (éppen ebben a körben előztem vissza Gabit és Pistit) és egy körön belül el is múlt.

Féltávnál tehát 28,7 km-nél jártam, a második helyezett Soós Pétert már kétszer köröztem (nagyjából 4 km-rel vezettem előtte), aránylag még jól mozogtam, tehát biztatónak tűnt a helyzet. A kérdés csak az volt, meddig bírom ezt a tempót és ezt a pulzust. Nos, nagyjából még egy 20-30 percig ment a dolog, de már éreztem, hogy egyre inkább erőlködnöm kell, és aztán szépen lassan elkezdtem lassulni. Innentől egészen a verseny végéig küzdelmes percek vártak rám, de azért helytálltam. A frissítőket végig folyamatosan kaptam, de a végén már egyáltalán nem kívántam (a vizet leszámítva). Az utolsó két km-en próbáltam volna még egyet hajrázni, az izmaim még engedték is volna, de a gyorsabb tempónál azonnal szúrt az oldalam újra, így a végét sem sikerült erősebben megfutni. Így a hivatalos végeredményem 54,1 km lett (a gps órám 54,4-et mért). Péter végül 47 km körül zárt, így igen fölényesen nyertem a versenyt.

Értékelés

Minden körülményt (hőmérséklet, szél, talaj) figyelembe véve nagyjából reális eredmény született, bár maradt bennem egy kis hiányérzet, az edzésforma alapján úgy érzem, bennem maradt 2-3 km. Több apró oka is van, amiért ez most még nem jött ki, Tamás segítségével gyorsan ki is elemeztünk mindent, sok részletre hívta fel a figyelmemet, amiket legközelebb másképp csinálok majd.

Mindenesetre bőven akadt pozitívum is, amiknek joggal örülhetek:

  • Sokáig úgy nézett ki, "mellékesen" összejöhet egy új maratoni rekord is, bár különösebben nem foglalkoztam ezzel. Végül azonban kicsúsztam belőle, mivel a harmadik óra végére már lelassultam. A 42,2 km-t így 3:02-nél léptem át, ami ezen a talajon erős időnek számít.
  • Sikerült viszont egy másik egyéni rekordot megjavítani, méghozzá az 50 km-es időmet! Az eddigi csúcsom 3:40 volt, ezen most két percet faragtam.
  • A maratoni versenyeken általában 159-162 között van az átlagpulzusom, most kereken 160-at átlagoltam. Nagyon örvendetes, hogy 3 óra helyett most 4 órán keresztül képes voltam tartani ezt az átlagot, pedig ugyanúgy 30-35 km (nagyjából 2-2,5 óra) környékén jött a holtpont, mint a maratonokon. Ez jelzi, hogy azért fejben is erős maradtam végig.
  • És a legnagyobb öröm, hogy mindezek ellenére alig van izomlázam, sokkal kevésbé viselt meg a futás, mint egy-egy maxra futott maratoni verseny szokott! Egyértelmű tehát, hogy jó irányba haladok, sokat fejlődtem az utóbbi hónapokban, egyre jobban bírom a hosszú távokat, és ha sikerül tanulni a most előjött tapasztalatokból is, akkor még előrébb léphetek majd.

10 körönként mértem átlagokat, ezeken belül így alakult a tempó és a pulzus:
1. 4:10 és 159
2. 4:13 és 162
3. 4:30 és 160
4. 4:48 és 160

Képek a versenyről (készítette őket: Vránics Álmos)

Életem egyik legnagyobb élményén vagyok túl, megpróbálom gyorsan leírni az emlékeket, amíg még frissek.

roli.jpgA versenyről

Röviden: 205 km 2 nap alatt. Kicsit bővebben: ultramaratoni versenynek hívjuk mindazokat a futóversenyeket, ahol a táv meghaladja a klasszikus maratoni távot, azaz a 42 km-t. Szupermaratoni versenynek pedig azok a rendezvények számítanak, ahol több napon át minden napon egy-egy ultratáv teljesítése a feladat. A legismertebb magyar szupermaratonok a Bécs-Budapest Szupermaraton (320 km 5 nap alatt), illetve a Balaton Szupermaraton (195 km 4 nap alatt, itt már egyszer futottam is, méghozzá így), és ebbe a sorba tartozik a Békéscsaba-Arad is. A futók az első napon Békéscsabáról Aradig futnak, majd másnap egy kicsit más útvonalon vissza, Aradtól Békéscsabáig. A barátságos nevezési díj, a színvonalas rendezés és a helyezetteknek felajánlott komoly jutalmak ellenére egyik évben sem tolonganak az egyéni indulók a rajtnál, még a legfelkészültebb ultrafutók is kétszer meggondolják, merjenek-e vállalkozni két ilyen gyilkos táv egymás utáni napokon való teljesítésére. Szóval csak a legbátrabbak mernek odaállni a rajtvonalhoz, és bizony még őket is meg szokta tizedelni a verseny: a célba általában az indulók fele-harmada jut el a megadott szintidőn belül. A kemény emelkedőktől viszont nem ezen a pályán kell leginkább tartani: mintha egy biliárdasztalon futnánk, mindvégig olyan sík a terep.

 

A felkészítőmről

11.JPGItt a blog-on még nem írtam róla, de most már éppen legfőbb ideje, hogy bemutassam az egyik legtapasztaltabb magyar ultrafutó edzőt, Molnár Tamást, méghozzá abból az apropóból, hogy három hónapja együtt dolgozunk. Tamás tanácsaival edzőként irányítja a felkészülésemet, még a munka elején tartunk, de a lényeg, hogy nagyszerűen megtaláltuk a közös hangot! Egy másik tanítványa, a nagykanizsai Vránics Laci (ahogy sokan ismerik: Ubi) is indult a szupermaratonon, és Tamás is elkísért bennünk, hogy frissítéssel, tanácsokkal segítse a versenyzésünket. Megnyugtató volt a jelenléte. További segítségre is számíthattunk a Podiart cég képviselőitől, Honvéd Ildikótól és Benedek Tibortól. Tibor (Tamáshoz hasonlóan) autóval kísért bennünk végig a két nap során, szimpatikus embert ismertünk meg benne, odaadó munkáját ezúton is köszönjük.

Tamással a verseny előtt megbeszéltük, hogy elsősorban a táv teljesítése a cél, az időeredményre, helyezésre csak fél szemmel figyelünk, majd meglátjuk, milyen lesz a mezőny és hogyan alakul a verseny. Az borítékolható volt, hogy fizikailag, izomzatilag még nem állok készen egy ilyen szupermaraton magabiztos teljesítéséhez, tehát a második napon komoly nehézségekre számíthatok, de éppen az volt a cél, hogy kiderüljön, bírom-e majd mentálisan ezt a terhet, mennyire leszek erős fejben elviselni a fájdalmat. Továbbá egy fontos feladatunk volt még: a sárvári kálvária tapasztalataiból okulva megtalálni a frissítésem gyenge pontjait és kijavítani őket. Sokat beszélgettünk erről a hétvége előtt, mint később kiderült, nem is eredménytelenül.

 

Az indulókról

Már péntek este találkoztunk az egyik fő esélyessel, az andorrai válogatott Ivan Ramirez Bator-ral (na mit mondtam, hogy "bátor" emberek indulnak a Békéscsaba-Aradon :o) ), hiszen egy szállodában, mi több, egy szobában voltunk elszállásolva. Ivan 1:12-t tud félmaratonon, 2:32-t maratonon és tapasztalt ultraversenyzőnek számít, jó formában van most is. Együtt melegítettünk szombat reggel, amikor is pár perccel a rajt előtt összefutottunk a verseny korábbi négyszeres győztesével, Bogár Jánossal. Janit nem kell bemutatni az ultrafutás világában kicsit is ismerős érdeklődőknek: világklasszisról, számtalan csúcs tartójáról beszélünk, hosszú eredménysorából mondjuk csak a Spartathlon győzelmét és sokszoros Bécs-Budapest győzelmét emelném ki. Bár legerősebb eredményei korábbi évekre datálódnak, azért ha jó napot fog ki, még most is klasszis teljesítményre képes (elég, ha a tavalyi Ultrabalaton győzelmére utalok). Be akartam mutatni Ivant és Janit egymásnak, de kiderült, hogy már ismerik egymást, egy korábbi madridi 100 km-es versenyről.

Vránics Laciról már ejtettem néhány szót. Évek óta ismerjük egymást, hiszen sok versenyen találkoztunk már, de csak néhány hónapja edzünk közösen. Laci nem kimondottan futó, hanem triatlonos, fő száma az Ironman és a Dupla Ironman. Utóbbi számban tavaly néhány perccel megjavította Szőnyi Feri magyar rekordját, így jelenleg csak ők ketten mondhatják el magukról az egész országban, hogy 24 óra alatt képesek teljesíteni a dupla vasember próbát. Laci egy vagány srác, akinek hihetetlenül erős feje van a versenyzéshez. Egészen biztos voltam benne már a rajt előtt, hogy végig fog menni, őt semmi nem tudja megállítani.

Zahorán János nem a legfiatalabb indulók közé tartozik (1960-as születésű), de elképesztő kondival bír és neki Békéscsaba szinte hazai pálya. Nála talán alapból egy kicsivel gyorsabb vagyok, de tudtam róla, hogy stabilan fog menni végig. Vele is örömmel üdvözöltük egymást a rajt előtt, és sok sikert, kitartást kívántunk egymásnak.

Veress Béláról valamivel kevesebbet tudok, de a nemzetközi statisztikák szerint komoly ultrafutó múlttal rendelkezik, számos kemény versenyt (Sárvár 24, Balaton Szupermaraton, Almádi 12, Ultrabalaton) teljesített már sikeresen. A román fiú indulóról, Sandor Lucian-ról viszont nem találtam korábbi regisztrált ultraeredményt.

A lányokkal illett volna kezdenem, hiszen a legnagyobb elismerést érdemlik már a rajthoz állásért is. A magyar Gyebnár Évi és a román Avram Elena vágott neki a 205 km-nek szombat reggel.

Összességében úgy latolgattam az esélyeket az indulás előtt, hogy Ivan és Jani egyértelműen jobbak nálam, a többiekkel nagyjából egy szinten lehetek. Okos versenyzéssel talán megcsíphető a harmadik hely. De ez csak a papírforma, ami ultrában nagyon könnyen borulhat.

Az első napról: Békéscsaba-Arad 108 km

A hosszú bevezetés után jöjjön végre a lényeg, maga a futás! Először a biciklisek rajtoltak el (közel 400-an voltak) elég nagy felhajtás közepette, aztán pár perc múlva következtünk mi (és velünk együtt a váltócsapatok). Lacival egymás mellett indultunk, Ivan és Jani pedig valamivel előttünk voltak. És egyre jobban elhúztak. Még nem értünk az első km-hez, amikor is mondom Lacinak, hogy 4:30 körüli a tempónk. Ehhez képest már vagy 100 m-rel előttünk jártak a "szökevények", pedig ellenszélben indultunk. Ez azt jelenti, hogy 4 percnél valamivel gyorsabb km-rel indítottak. Lacival valószínűleg egy volt a gondolatunk, de én mondtam ki: "bármilyen tapasztalt ultrafutók azok ott ketten, ha így folytatják, ki fogják nyírni egymást".

Haladtunk tovább a városban, aztán kiértünk Csabáról, és dél felé vettük az irányt. Igen erős szembeszél fújt, itt éreztük csak meg igazán, ráadásul az első 45-50 km-en végig nyílegyenesen dél felé futunk, szóval egyhamar nem is számíthattunk változásra. Az idő egyébként még kedvező volt (hűvös, felhős, néha kezdett előbújni a nap), de a szél nagyon zavarta a futást. Még az első km-eken felzárkózott ránk Veress Béla is, nagyjából hárman együtt mentünk egy darabig, Janiék már rég eltűntek a szemünk elől. A 10. km körül számolgattam egy kicsit, és kimatekoztam, hogy ez a tempó (4:40 körül) erős lesz nekem ebben a szembeszélben, és ezt erősítette meg a pulzusmérő órám is, ami kb. 145-öt mutatott itt az elején. Így egy kicsit lassítottam (4:50 és 5:00 közé), ezzel folyamatosan lemaradtam Lacitól és Bélától. Az ötödik helyen haladtam tehát, egyre távolodtak az előttem lévők, végül már Laciékat sem láttam. Amikor tudtam, igyekeztem egy-egy összeverődött csapat (váltófutókból, biciklis kisérőkből) mögé beállni, hogy szélárnyékban fussak, ha lehet.

383550_508472975867791_1647817497_n.jpgNem sokkal a 20. km előtt találkoztam először Tamással, hozta a frissítőt. Magamban már kezdtem elbizonytalanodni, vajon jó ötlet-e már az elején így lemaradni a nálam papíron nem gyorsabb versenyzőktől is? De Tamás teljesen megnyugtatott, biztatott, hogy jól csinálom, szépen, lazán, pulzus után fussak, nincs még ideje semmiféle hősködésnek. Haladtunk, telt-múlt az idő, fogyott a táv, elérkezett a 25, majd 30 km is. Túl sok minden nem történt közben, meglehetősen egyhangú, jellegtelen vidéken futottunk, és talán csak egyetlen települést kereszteztünk egészen 30 km-ig. Innen egy gyalogló lány és fiú mögött haladtam egy darabon, egészen gyorsan, 5:10-el haladtak, a szembeszélben teljesen megfelelő volt ez a sebesség. Aztán 36 körül futásra váltottak és 4:30-ra gyorsítottak, ezt már nem volt kedvem követni. Később tudtam meg, hogy a hölgy nem volt más, mint Madarász Viktória sokszoros magyar bajnok és olimpikon gyalogló.

Aztán váratlanul ismerős alak bukkant fel előttem a távolban: mintha Lacit láttam volna tempózni. Lassan közeledett, és felismertem, hogy biztosan ő az. 38-nál utol is értem. Egy-két biztató szó egymáshoz, aztán haladtam tovább, immár a negyedik helyen. Elhagytuk a maratoni távot is (3:32-nél), lassan azért kezdtem érezni a combizmaimat (a pulzusom eddig szinte mindvégig 145 körül mozgott). A nap egyre többször, szinte már folyamatosan sütött, lassan akartak fogyni a km-ek, pedig még a táv első felénél sem jártunk. És ez még csak az első nap.

Az 50. km körül aztán egy kicsit felgyorsultak az események. Tamással váltottunk pár szót az egyik frissítésnél, aztán szólt, hogy kicsit előremegy autóval, mert van valami gubanc. Pár km múlva feltűnt előttem Veress Béla, le volt lassulva, nem volt már olyan lendületes a mozgása, mint még reggel. De azért haladt szívósan. Őt is üdvözöltem, ahogy elmentem mellette, aztán két percen belül elértem Tamásékat, és itt tudtam meg, hogy Ivan megsérült, feladta a versenyt, be is ült az autóba. Ha jól értettem, a dereka táján húzódott meg, valószínűleg az erős kezdés is belejátszott. Ivan ekkorra már Janitól is elfutott, azaz az első helyről szállt ki. Így aztán hirtelen a második helyen találtam magam, már csak Bogár Jani maradt előttem, de ő km-ekkel elhúzott előlem. Az 55. km után jött végre egy kis változatosság a tájban: Mezőhegyesen egy igen szép és hangulatos parkon futottunk keresztül, és innentől kelet, azaz Románia felé fordultunk. Ez azt is jelentette, hogy végre megszabadultunk a szembeszéltől, sőt némileg hátulról támogatott is bennünket. Az idő viszont egyre melegebb lett, sütött a nap.

Egy igen hosszú, monoton egyenes szakasz várt ránk Battonyáig, Tamás elég sűrűn megállt és biztatott. Egyik alkalommal még azt is megjegyezte, hogy "holnap még Janit is megfogjuk, az lesz a csúcs!". Csak elmosolyodtam erre, ennek semmi realitását nem láttam. A meleg ellenére pozitív fordulatként egy kicsit kezdett megnyugodni a szívem: az addigi 145 helyett már csak 142-143-at kalapált percenként, pedig változatlan tempót tartottam: kb. 5:05 körül közeledtem az országhatár felé. Aztán a 65. km körül (továbbra is változatlan sebesség mellett) már 139-140 körül volt a pulzusom. Nagy bajom nem volt, mondtam is Tamásnak, hogy aránylag jól érzem magam, csupán a combjaimat éreztem egyre nehezebbnek, de ez természetes, 5-6 óra magas pulzussal történő futás után.

Megnéztem a 6 órás részidőmet, közel 71 km-nél tartottam ekkor már. A 73. km-nél Tamás váratlanul a következő szavakkal adta oda a frissítőt: "Idd meg, és fogd meg a Janit, csak 9 perccel van előtted!". Valószínűleg bamba képet vághattam hozzá és valamit mondtam is hitetlenkedve, mert Tamás szinte rámripakodott: "Csak hidd el és meg tudod csinálni. Indulj el és fogd meg a Janit!" Csak annyit mondtam: "OK" és elindultam.

Méghozzá elég gyorsan: a következő km 4:30 lett, elképesztő. Örültem, hogy még ennyi erő van bennem, de meg is ijedtem, és kicsit lassítottam. De így is sorban futottam a 4:40-es, 4:45-ös km-eket. Persze a pulzusom is megemelkedett ezzel: 140-ről kicsivel 150 fölé. A 78. km-nél Tamást kérdezem, mennyire van a Jani. Itt van előtted! Jé, tényleg! Ott futott olyan 300 m-rel (másfél perccel) előttem, csak annyira a futásra koncentráltam, hogy addig észre sem vettem. A 80. km-nél léptük át a határt, az útlevélvizsgálattól ezúttal eltekintettek a szigorú határőrök :D. Itt Jani éppen megállt, ránézésre komoly gondjai voltak. Ahogy elfutottam mellette, ráköszöntem, visszanézett rám, szegénynek igencsak el volt torzulva az arca a fájdalomtól.

Nyomtam neki tovább, továbbra is 4:40-ben és 150-es pulzussal. Azt tudtam, hogy ezt nem bírhatom végig (még mindig visszavan 27 km), de Janit most kell leszakítanom, Tamás is erre biztatott. A 85. km-nél meg kellett állnom pisilni (először a verseny alatt), itt visszanéztem, nem láttam Janit, tehát legalább 3-4 perc előnyt összeszedtem már erre. A combjaim viszont ekkorra már nagyon beálltak, olyan erős izomlázam volt, hogy már nagyon fájtak. A 90. km körül már teljesen elnehezedtek a lábaim, kezdtem egyre lassulni, most már 5 percnél valamivel lassabban haladtam. Még mindig kaptam a frissítőket, Tamás folyamatosan biztatott, de egyre rosszabbul voltam.

8:40-nél értem el a 100 km-t, de itt már nagyon nagy fájdalmaim voltak. Haladtam még, de belegondolni sem mertem, hogy még 8 km-t le kell futnom, olyan lassan vánszorogtak már a 100 m-ek is. Semmi másra nem bírtam már gondolni, csak hogy mikor lesz már vége. Amíg még jól van az ember, mentálisan sok mindent tud kontrollálni a verseny közben: a sebességét, a pulzusát, a mozgását, a verseny alakulását, az időeredményét, az ellenfeleket, a helyezést. De a 100. km után már egyikre sem gondoltam, az agyam már csak a túlélésre volt bekapcsolva, csak azt néztem, mennyi van még hátra, és próbáltam túlélni a hátralévő perceket. Közben beértünk Aradra, a külvárosban (olyan 103 km-nél) megtámadott egy fekete kutya, odafutott hozzám és a lábamat is átfogta a szájával, de nem harapott meg. Jó mérgesen rákiabáltam, és visszament a helyére szerencsére. Legalább kizökkentem kicsit mentálisan a monoton fájdalomból. Az utolsó 3-4 km-re pedig beállt mögém a versenyautó, hangos zene és szpíker kísért be innen egészen a célig.

Arad egy hatalmas város, a fő utcája volt a befutó, nagy házak között és villamosok mellett. Az összes kereszteződésben sok rendőr vigyázott rá, hogy még véletlenül se zavarhassa meg autó a befutónkat. A szpíker főleg románul beszélt, de azért a lényeget értettem (Békéscsaba-Arad Supermaratona ... primer pozicijona ... masculina ... Roland Lakatos ... din Ungheria). A célhoz közeledve egyre többen voltak, tapsoltak, a végén már kordonok között futottam, nagyon lelkesítő volt. De az igazán lelkesítő az volt, amikor 300 m-el előttem feltűnt a célkapu. Egy utolsó hajrá, és vége! 9:31 alatt teljesítettem az első napot, első helyezettként köszöntöttek!
14.jpg

Kaptam egy gyors masszírozást, Tamás egy perccel a beérkezés után a kezembe nyomott inni-ennivalót és olyan határozottan rámparancsolt, hogy egyek-igyak, hogy nem is mertem ellenkezni. Meglepő módon viszont kiváló étvággyal ettem, az emésztésem kitűnően vizsgázott a mai napon. Közben Vozár Attilával, korábbi sokszoros győztessel is találkoztam, gratulált az első naphoz. Elég hosszú időt kellett várni, mire feltűnt a második: Laci érkezett meg 38 perccel utánam, aztán 4 perccel utána Béla. Azt mondták, 100-nál előzték meg Janit, ő viszont sokáig nem jött, nem tudtuk, mi lett vele.

Amikor beértem a célba, annyira fáradtnak éreztem magamat, ha még 1 km-t kellett volna futnom, szerintem elsírom magam. Egy negyed óra elteltével viszont egészen jó lett a közérzetem, tulajdonképpen fáradtságot alig éreztem, csak a combizmaim égtek, de valami rettenetesen. Megpróbáltam leguggolni, de 20 foknál jobban nem hajlott a lábam, és már az is elviselhetetlen fájdalommal járt. Ajjaj, hogy lesz ebből holnap 97 km? Tamás erre csak annyit jegyzett meg, hogy senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Teljesen igazad van, köszi szépen! :)

Aradon (is) igen színvonalas szállodában aludtunk. Helyesebben szólva igen színvonalas szállodában voltunk elszállásolva. Merthogy aludni azt nem igen tudtunk Lacival, bármennyire is kimerültek voltunk. Egyrészt a combom annyira égett, hogy nem tudtam elaludni a fájdalomtól, másrészt agyilag is fel van pörögve az ember 10 óra futás után. Megnéztük a Bajnokok Ligája döntőjét (külön élmény volt román nyelven, ajánlom mindenkinek, de komolyan), aztán lekapcsoltuk a tévét, de utána is csak forgolódtunk. Nekem végül talán két órát sikerült aludnom, Lacinak másfelet.

A második napról: Arad-Békéscsaba 97 km

Ébresztő fél hatkor, első dolgom a combjaim ellenőrzése: hát nem sokat javult a helyzet. A guggolásnál 20 helyett már 30 foknyira hajlik a lábam, de égető, szinte elviselhetetlen izomláz! Hogy egy kicsit érzékeltessem: ha valaki futott már mondjuk félmaratont versenyen (tehát maximumra futva), akkor tudja, hogy másnap kicsit nehézkes a mozgás, alig hajlanak a lábak az izomláz miatt. Ha mondjuk félmaraton helyett viszont maratont futsz, akkor ugyanez a helyzet, csak a fájdalmat szorozd meg kb. 3-al. És ha maraton helyett 100 km-t futsz, akkor a fájdalmat szorozd meg még 3-al. Persze ez biztos egyéntől és edzettségtől is függ, de nekem eddig kb. ez a személyes tapasztalatom (most már 80 darab maratoni táv, és 8 darab 100 km-es táv teljesítése után).

Reggeli után mentünk a rajthoz, kedves gesztusként ajándékot kaptam az első nap megnyeréséért. Egy utolsó aggódó tekintet Tamásra, egy utolsó biztatás tőle ("Csak menj, meglátod, menni fog"), aztán rajt. Te jó ég, hogy fáj minden lépés! Mintha gombostűvel szurkálná valaki a combomat. Rögtön a rajt után mesélte valaki a hírt, hogy Jani tegnap igen rosszul lett 100 km-nél, mentő vitte el és kapott infúziót. Úgy hallottam gyorsan jobban lett (az emésztése borult fel egyébként, könnyen lehet, hogy belejátszott az első 50 km-es meccselése Ivan-nal), de a versenyt fel kellett adnia. Ettől függetlenül ő számomra továbbra is példakép, és egyszer szeretném majd úgy is megelőzni őt, hogy be tudja fejezni a versenyt.

21.jpg

Mivel a román fiú is feladni kényszerült a szupermaratont még az első napon, így a fiúk versenyében maradtunk négyen: Laci és Béla kb. 40 perccel, Zahorán Jani közel másfél órával mögöttem. A nőknél pedig Évi maradt versenyben a második napra. A második napot pedig szinte teljesen együtt kezdtük, a tempó kb. 5:30 volt, mellettem futott Laci, Béla és Jani is.

Bármilyen lassú volt is a sebesség, és bármilyen alacsony a hozzá tartozó pulzus (120 körül vert a szívem), egyszerűen képtelen lettem volna gyorsabban futni. Ha nagyobbakat próbáltam lépni, azonnal elviselhetetlenül fájtak a combjaim. Így is, de még éppen az elviselhetőség határán. A 10. km körül, ahogy kiértünk Aradról, kezdtem leszakadni a többiektől. Elment tőlem Béla, Laci és Jani is. Sőt, egyre távolodtak a 15. km után már nem is láttam őket, az egyik frissítőnél pedig Tamás azt is elárulta, hogy Gyebnár Évi is itt fut mögöttem (én soha nem néztem hátrafelé, így ezt nem láttam). Nem volt túl lelkesítő, hogy az első napi nagy előny után most ennyire a mezőny végén haladok (ráadásul most nem taktikából szakadtam le, mint tegnap, egyszerűen nem tudtam gyorsabban haladni), de csak az volt a fejemben, hogy végig kell menni, ha ilyen lassan, akkor ilyen lassan. A combom folyamatosan égett, de a 20. km környékén azért már meg lehetett állapítani, hogy legalább nem rosszabbodik a helyzet (igaz, nem is javul).

Pontosan az következett be tehát, amit Tamás jó előre megmondott: a második napra izomfájdalmaim lesznek, nagy mentális erőpróba elé nézek, lássuk, hogy tudok rajta helytállni. A mentális erőpróba azt jelenti, hogy a nehézségek ellenére meg kell próbálni valahogyan pozitívan fogni fel az egész szituációt. Ha mondjuk a 7. km-nél arra gondoltam volna, hogy úristen, hátra van még 90 km, és elkezdem sajnálni magam a fájdalom miatt, hát biztos abban a másodpercben feladom a versenyt. De ilyen meg sem fordulhat a fejünkben, haladni kell tovább. Erre koncentráltam.

Csigalassúsággal teltek a km-ek, túl sok minden nem történt, aztán nem sokkal a határ előtt utolértem és elmentem Béla mellett, elég lassan haladt már. Ha itt valaki megkérdez, nem sokat tettem volna rá, hogy beér Békéscsabára a megadott szintidőn, 12 órán belül. Egyébként ma sokkal hűvösebb időjárást fogtunk ki: a napot nem is láttuk, a szél alig fújt, az eső el-eleredt. A futáshoz sokkal kedvezőbb ez az idő, nekem pedig kifejezetten kedvencem.

Továbbra is alig akartak vánszorogni a km-ek, nem is mertem belegondolni, mennyi van még vissza, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ne menjek végig. Tamás szorgalmasan adta a frissítőket a megbeszéltek szerint. Tegnap meg-megálltam néhány másodpercre a kényelmesebb frissítés kedvéért, de ma az első ilyen megállás után olyan nehéz volt elindulni (már néhány másodperc leállástól is annyira lemerevednek az izmok), hogy szóltam Tamásnak, legközelebb Békéscsabán fogok megállni, inkább menet közben, futva ennék-innák a továbbiakban. Talán kívülállóként nehéz megérteni, amit most írni fogok, de olyannyira fájdalmas volt az elindulás, hogy amikor egyszer ma is rámjött a pisilhetnék (lány olvasók most fogják be a szemüket :D ) úgy a 40. km körül, inkább nem álltam meg, hanem egy olyan szakaszon, ahol nem volt senki messze se előttem, se utánam, letoltam egy kicsit az alsónadrágot, az árokra céloztam és megöntöztem az útpadkát futva, menet közben. Elnézést a kicsit közönséges részért, de talán ezzel tudnám érzékeltetni leginkább, milyen fájdalmat éltem át. Pedig minden porcikám azért kiáltott, hogy álljak már meg, de nem álltam meg még pisilni sem, mert tudtam, utána még fájdalmasabb elindulni.

Nagyon sokáig semmi nem történt, csak futottam, és futottam, és futottam a végeláthatatlan alföldi mezőkön keresztül. Tudtam, hogy Vránics Laci és Zahorán Jani valahol előttem járnak, de egyszer sem kérdeztem Tamást mennyivel. Tudtam, ha végigmegyek, nem tudják ledolgozni a tegnap összeszedett hátrányt. A 45. km körül aztán egyszer csak váratlan futótárs csatlakozott hozzám és bontotta meg az addigi magányomat: Ivan Ramirez addig autóból kísérte a mezőnyt, de beszállt hozzám, azt mondta kocog velem 4-5 km-t, megnézi, mennyire súlyos a tegnapi húzódása. Kicsit spanyolul, kicsit angolul dumálgattam közben Ivan-nal, mentálisan jót tett, hogy nem magányosan szenvedek, kicsit talán gyorsabban teltek a percek. 4-5 km után Ivan azt mondta, rendben van a sérülése, tud vele futni, azt mondta, ha van kedvem, elkísér egészen a célig. Megköszöntem neki előre is.

Nem sokkal később, az 50. km után feltűnt Laci. Ivan megkérdezte, meg akarom-e előzni. Azt válaszoltam, a célom az hogy végigfussam a saját tempómban a 97 km-t, de azért szép lenne, ha ma is én érnék be elsőként. Azt válaszolta, ok, segíteni fog benne. Laci csak nagyon lassan közeledett, le volt már lassulva, de nagyon szívósan küzdött. A végén azért mégiscsak utolértük. Most sem maradt el a biztató szó, érdeklődtünk egymás állapotáról, de szerintem most már ismerjük egymást annyira, hogy biztosak voltunk benne mindketten, hogy mind a ketten végigfutjuk a teljes távot. Laci elhagyása után Tamás csak annyit mondott, 6 perccel van előttem Zahorán Jani. Ivan-nal is közöltem a differenciát, majd határozottan hozzátettem: "I will take him", azaz meg fogom előzni. Csak bólintott.

Haladtunk tovább. Hol kicsit jobban, hol kicsit kevésbé fájt a combom, de nagyjából mindvégig 6 perc körüli tempóban tudtunk haladni (vagyis tudtam, Ivan tudott volna sokkal gyorsabban, természetesen). A 60. km körül nagyon messziről észrevettük Janiékat, bicikli és autó is kísérte, az autóból bömbölt a zene. Ekkor már biztos voltam benne, hogy tényleg befogjuk őket, csak idő kérdése. Teltek a km-ek, igen lassan akartak csak közeledni. "Lassan már rutinom lesz benne, hogy egy Janit kell üldöznöm az első helyért" - gondoltam magamban az előző napi Bogár Jani előzésre gondolva. Végül a 65. km környékén értünk egymás mellé. Nem maradt el most sem egymás biztatása, de haladnom kellett tovább, nem állhattam meg. Ivan is biztatott folyamatosan, a 70. km-re sikerült is 300-400 m előnyre szert tenni, ezt csak Ivan-tól tudom, magától mondta, én egyszer sem kérdeztem, és egyszer sem néztem hátra. Csak a Janiék kocsijából szóló zene hangerejéből érzékeltem, milyen messze lehetünk, hát hallótávolságon belül ragadtunk.

A 75. km körül egy elég nagy holtpontba keveredtem, a combjaim már annyira fájtak, hogy alig bírtam kontrollálni a mozgásomat. Ivan szinte kétpercenként rámparancsolt, hogy a föld bámulása helyett előre nézzek "up your head", és hogy mozgassam a karjaimat is "move your arms". Ilyenkor néhány másodpercig megpróbáltam koncentrálni, de mindig újra és újra magamba zuhantam. Igazából már kezdtem olyan állapotba kerülni, hogy nagyon nem érdekelt, Janiék megfognak-e vagy sem, csak érjek be élve a célba. De azért akarva-akaratlanul is ott duruzsolt a fülemben a bömbölő rockzene, Ivan szerint 600-700 m távolságból. És nem nagyon akart halkulni.

27.jpgNagy gödörben lehettem, nem is nagyon tudok visszaemlékezni ezekre a km-ekre. Az rémlik, hogy Ivan folyamatosan biztatott, irányította a forgalmat, leállította az autókat, hátra-hátra nézegetett, Janiék zenéje pedig erősödött (Ivan jelenti: four hundred meters second place). Még korábban, az 50. km körül megbeszéltük, hogy az utolsó 10 km-t megpróbálom megnyomni egy kicsit gyorsabban. Akkor beleegyeztem, de amikor a 84. km-nél (azért emlékszem rá, mert az órámon éppen akkor állapítottam meg, hogy dupla maratonnál tartok) újra szóba hozta ezt (szinte már vártam), határozottan, kézzel-lábbal, angolul-spanyolul tiltakoztam ellene, hogy szó sem lehet róla :-) Úgy tűnt, beletörődött, de valójában csak ravaszul taktikát változtatott. A 85. km-hez érve arra kért, fussunk meg erősebben 3 km-t. Csak hármat. Az ő kedvéért. És aztán utána visszavehetünk, pihenhetünk. Csak hármat. Az ő kedvéért ("for me, please"). Hát ki tudott volna ellenállni ilyen könyörgésnek? Gondoltam, előbb békén hagy, ha tényleg elindulok. A Békéscsabáig visszaszámláló 12-es km kőnél felemeltem a fejem, megráztam magam és megpróbáltam mozgatni kezem-lábam amennyire csak bírtam. Csak 3 km, ez volt a fejemben. Éppenséggel nem esett kellemesen a mozgás, de legalább haladtunk. Valahogy elértük a 9-es km-t jelző oszlopot, itt lelassítottam kicsit. Ivan nem nagyon örült neki, mondta, próbáljam tovább.

Itt valahogy bekattant a fejembe, hogy ha itt azonnal megelőzne akár Jani, akár Laci, akár bárki más, már sétálva is beérnék úgy, hogy megtartsam az előző napi előnyömet. Ez pedig azt jelenti, ha nem esek össze, akkor megnyertem a Békéscsaba-Arad Szupermaratont! És miért esnék össze, a rettenetes izomfájdalmat leszámítva magamnál vagyok, és most már lelkesítően közel van a cél. És egyre közelebb!

Az utolsó 6-7 km-re ma is beállt mögém a verseny hivatalos kísérőautója, benne a zenével és a szpíkerrel. Ekkor még kint voltunk a pusztán, de kb. 4 km-el a cél előtt beértünk a városba. A szpíker folyamatosan az én nevemet mondta, hogy emberek, figyelem, itt jön Lakatos Roland, aki 200 km-t futott két nap alatt, és nemsokára eléri a célt, semmi nem állíthatja meg, stb, stb... Az itt még szórványos járókelők némelyike tapsolni kezdett. Ivan néhány métert előre futott és az arcomba nézett, nem tudtam, mit akarhat. Valamit mondott, de nem értettem a zajtól. Visszakérdeztem, akkor sem értettem. Másodszor is visszakérdeztem, most már értettem: "Smile, try to smile." azaz próbálj mosolyogni. Hát erre akkorát kellett hirtelen nevetnem! Ennél jobb viccet régen hallottam, megőrülök a fájdalomtól, és próbáljak mosolyogni???!!! De aztán a nevetés után az arcomon maradt a mosoly, és átgondoltam, hogy ha savanyú képet vágok, akkor sem fog kevésbé égni a lábam. Innentől fogva próbáltam végig mosolyogni, az integető és tapsoló embereknek visszaintegetni.

Az utolsó 4 km-t (kb. 25 percet), amit a városban futottam, soha nem fogom elfelejteni, életem egyik legnagyobb élménye! A szemerkélő eső ellenére a járókelők engem figyelnek, integetnek, tapsolnak, a kereszteződésekben rendőrök parancsolják megállásra az autókat, Ivan ott fut mellettem, folyamatosan intézkedik, tapsra biztatja az embereket. A zene szól a mögöttem néhány méterre haladó autóból, és a szpíker megállás nélkül hozzám beszél. Nem pontosan idézem, de ilyesmiket mondott: "Lakatos Roland, az Aszfaltszaggató Egyesület tagja ... első helyen a Békéscsaba-Arad Szupermaratonon ... a klubjához méltóan szaggatta az aszfaltot, több mint 200 km-t két nap alatt ... eltökélte, hogy végigfutja, és semmi nem tudja őt megállítani ... már csak néhány perc és Arad után a békéscsabai célba is Roland ér be elsőnek, ő lesz a szupermaraton következő győztese ... kitartás Roland, egyre közelebb a cél, és nagyon jól mozogsz" stb...

Az utolsó 400 m-en fordultunk rá a célegyenesre, ekkor láttam meg a célkaput. Rákapcsoltam még egy fokozattal, a szpíker meg is jegyezte, hogy de sietős lett hirtelen. Már csak 200 m, már csak 100. Ivan háton veregetett, és itt megállt, az utolsó 100 m-t fussam le egyedül.

Fejet fel, nagy mosoly, kezek a magasba... és átfutottam a célkapun!!! Megvan, megcsináltam, lefutottam sőt megnyertem a Békéscsaba-Arad Szupermaratont!!!

32.jpg
Ha jól emlékszem, Tamás volt az első, aki előttem termett, megölelgettük egymást, aztán Ivan-nal is. Aztán a nyakamba akasztották a győztesnek járó babérkoszorút, és vagy 8-10 fotós fényképezett hosszasan. De az is lehet, hogy fordított időrendben, nem emlékszem tisztán ezekre a percekre. 3-4 riporter is kérte, hogy most azonnal nyilatkozzak, szépen válaszolgattam is a kérdésekre, de aztán Tamás "kimenekített" és a néhány méterre lévő étterem felé irányított, ahol várt rám a vacsora. Jól esett a víz és a finom falatok, itt is még jött egy-két riporter, de azért volt egy kis időm megnyugodni. Közben beérkeztek a többiek: Jani kb. 10 perccel, Laci kb. 40 perccel utánam (amúgy az én mai időm 9:56 körül volt). A rendezők megadták a módját az eredményhirdetésnek is: egy nagy színházszerű teremben tartották, ami szinte tele volt. Szóval volt nagy ünnepség, de nem is tudok mindenre visszaemlékezni, olyan sokakkal beszéltem, olyan sokan gratuláltak. Azt csak később tudtam meg, hogy szintidőn belül beért Évi és Béla is. Nagyon-nagyon örültem neki, ezúton is gratulálok a teljesítményükhöz!!!

A szálláson lezuhanyoztam, és hamar ágyba kerültem, de aludni egyáltalán nem tudtam. Nemcsak az égő combjaim miatt, hanem mert annyira pörgött még az agyam. Hát nem egyszerű feladat feldolgozni egy ekkora élményt, na! :-)

Értékelés

Kicsit még frissek az érzések és a gondolatok, de bátran kijelenthetem, hogy messze eddigi legnagyobb futósikeremet értem el. Önmagában a teljesítésre is nagyon-nagyon büszke vagyok, de az, hogy sikerült győzni, csak fokozza az örömöt és a büszkeséget, amit most érzek.

Ezzel együtt igyekszem a helyén kezelni ezt az eredményt. Ugyan tény, hogy Vozár Attila, Anatolij Kruglikov, Yiannis Kouros, Bogár János, Balogh István és Steib Péter után én vagyok a hetedik, aki feliratkozik a Békéscsaba-Arad Nemzetközi Szupermaraton férfi győzteseinek listájára, de tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a felsorolt urak több polccal fölöttem helyezkednek el az ultrafutók rangsorában. Futótudásban és eredményességben is. Talán eljön majd a nap, amikor azt mondhatom, egy lapon emlegethetnek engem velük, de addig még nagyon-nagyon sokat kell dolgoznom és fejlődnöm. Mindenesetre ez a siker lelkiekben egy nagy lökést és tartást ad ehhez, egy jelzés arra, hogy jó úton haladok.

Kicsit a "szakmai" részletekbe is belemélyedve: örömteli, hogy ennyire kiválóan vizsgázott az emésztésem, a legkisebb gond sem volt vele a két nap során. Sárvár után kicsit megijedtem, de most kiderült, hogy bírja az én gyomrom a strapát, csak a frissítést kell hozzá jól eltalálni. Fizikailag pontosan úgy bírtam, ahogy várható volt: nagyjából az első nap 85. km-ig tudtam futni rendesen. Onnantól nyekk, a combom bedurrant, futás helyett innentől már csak szenvedtem. Nincs mese, itt tartok, jelenleg ennyire vagyok felkészülve. Fejet hajtok a Békéscsaba-Arad kihívás előtt: még erősebb nálam.

És végül ami a fejemet, vagyis a mentális állapotomat illeti. Nem akarom agyondicsérni magamat, de elképesztően büszke vagyok arra, ahogy mentálisan helytálltam! Már a verseny előtt eltökéltem, hogy lesz, ami lesz, én végigfutom a teljes távot. Az első napon 108, majd másnap 97 km-t. És aztán szépen lefutottam az első napon 108, majd másnap 97 km-t. És ezt így, ilyen magától értetődően, a legkisebb megingás és elbizonytalanodás nélkül. Pedig a második napon (97 km alatt nagyjából 100 ezer lépést tettem meg) kis túlzással csillagokat láttam a combizmomban dúló láztól, a legelső lépéstől a legutolsóig. És mégis, 9 óra 56 percet végigcsináltam úgy, hogy egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejemben, hogy tényleg végig akarom-e futni ezt az egészet. Nem tudom szavakkal visszaadni, ez mekkora mentális erőt ad az embernek. Ha ezt kibírtam, mindent kibírok! Ha ezt végigcsináltam, semmi nem tud megállítani!!!

Végezetül szeretnék köszönetet mondani azért a sok-sok biztatásért, szeretetért, segítségért, gratulációért, amit kaptam sokaktól a versenyt megelőzően, alatta és utána. Nem tudok mindenkit felsorolni, de szeretném kiemelni név szerint azokat, akikkel a legszorosabb kapcsolatban voltam ezekben a napokban, akik nélkül nemhogy győzni, de célba érni sem tudtam volna. Köszönetet mondok a szüleimnek, a menyasszonyomnak Sipos Timinek, a csapattársamnak Vránics Lacinak, a segítőtársamnak Ivan Ramirez Batornak, a kísérőnknek Benedek Tibornak, és az edzőmnek Molnár Tamásnak.

Egyebek:

 
 
A versenyem története képekben, feliratokkal:
kepek.JPG

Sajtómegjelenések:
sajto1.JPG

Békés Megyei Hírlap (szerző: Gajdács Pál, Verasztó Lajos)

Lakatos Roland nyerte a szupermaratont

sajto2.JPG

Zalai Hírlap (szerző: Kerkai Attila)

Kettős zalai befutó a Békéscsaba-Arad viadalon

sajto3.JPG

Csaba Rádió (riporter: Fábián Tamás)

Célba ért a 16.Szupermaraton mezőnye

sajto4.JPG

Hír6.hu (írta: Such Tamás)

Szupermaraton az eső felett

sajto5.JPG

Podiart (szerző: Benedek Tibor)

Szupermaraton 2013 május 25-26.

Egy nagyszerű videó a verseny hangulatáról:

Semmiképpen sem szerettem volna idén kihagyni az egyik legszínvonalasabb futóversenyt a környéken, viszont egy elég kemény edzésprogram kellős közepén vagyok, különösebben nem pihentem rá a dologra, ráadásul néhány nap múlva egy igen kemény kihívás elé nézek (Békéscsaba-Arad 205 km két nap alatt). Így végül úgy döntöttem, elindulok a Keszthelyi Kilométerek maratoni versenyszámában, de csak edzésképpen, semmiképpen sem a maximumon futva, inkább csak lendületesen versenyezve.

krajt.JPG

A pálya 4 darab teljesen egyforma, értelemszerűen nagyjából 10 és fél km hosszú körből áll. Nincs túl sok emelkedő, csupán minden kör elején, közepén és végén kellett megmászni egy-egy 10-15 m-es dombocskát, de ezek összeadva és 4-el szorozva azért csak kiadnak 180 m-t, legalábbis a gps órám ennyi szintet mért a teljes távra. Ami miatt viszont kifejezetten nem tartozik a gyors pályák közé a keszthelyi, az a már megszokott kánikula. Amint (jó néhány hónappal az esemény előtt) kihirdetik a verseny pontos időpontját, egészen bátran lehet családi programot tervezni az adott hétvégére, a strandidő garantált lesz hozzá. Legalábbis így volt eddig minden évben, és így volt idén is. A futáshoz nem éppen ideális forróság miatt azonban bőven kárpótolja a futókat a szép pálya és a pazar, európai színvonalú rendezés!

kk.JPG

Az volt a tervem, a táv első felét 4:30-as tempóban teljesítem, aztán a második felében ráteszek még egy lapáttal. Az eleje kicsit gyorsabb is lett, így aztán később egy kicsit lassítanom kellett, de végül ráálltam a 4:30-as tempóra. Két km-ként jöttek a frissítőállomások, mindenhol locsoltam magamat és ittam egy-két kortyot, de kellett is a hőség elviseléséhez. Bár a combjaim nem voltak éppen frissek (nincs három napja a legutóbbi igen kemény résztávos edzésnek), de mégis viszonylag könnyedén esett a futás. Nagyjából ugyanígy telt a második kör is, a pulzusom 145-150 között mozgott, bár szép lassan azért emelkedett. 

1:36-nál fejeztem be a második körömet, innentől egy kicsit rákapcsoltam, gondoltam a végére beférhetek 3:10 alá. A tempóm 4:20-nál stabilizálódott, és ezt tartottam egészen a verseny végéig. Mivel a legtöbb futó (mint általában a maratoni versenyeken) éppen fordítva, azaz a táv első felében halad gyorsabban, így nagyon sokakat megelőztem a második szakaszon. Jó érzés volt ilyen lendületesen haladni, bár a végére azért már cseppet sem volt könnyed a dolog, a pulzusom is folyamatosan emelkedett, a végére már bőven 165 fölé. A vége előtt az egyik leggyorsabb magyar női maratonistát, Földingné Nagy Juditot is utolértem (éppen a keszthelyi mólónál), és mintegy fél perccel előtte értem be a célba. Az időm 3:08:53 lett.

questar.JPG

Az edzésen túl taktikai próbálgatásra is hasznos volt a futás, felavattam új futócipőmet (először próbáltam ki az Adidas-t, eddig bevált), illetve a frissítést is próbálgattam a jövő hétvégi ultrára.

kdobogo.JPGMeglepetésemre ezzel az edzésként futott idővel az abszolút 8. helyen végeztem (183 indulóból), és még a korosztályos dobogóra is felfértem. Talán jövőre (ha nem ütközik más versennyel) rápihenek kicsit Keszthelyre, és megpróbálok küzdeni egy minél szebb helyezésért. Összességében elégedett lehetek, kiváló verseny, kiváló edzés volt a Keszthelyi Kilométerek. Jöhet Békéscsaba!

Körbefutottam a Földet!

2013.05.06. 18:13

Mióta elkezdtem a futást, 2002 nyara óta vezetem az edzésnaplómat (még papíron kezdtem, de jó pár éve már online), így km-re pontosan tudom mindig, mekkora távot futottam le azóta.

Észre sem vettem, csak utólag tűnt fel, hogy éppen a sárvári verseny közepén (egészen pontosan a 61. km-nél) értem el a 40.070 km-t, azaz léptem át szimbolikusan az Egyenlítő hosszát.

Csak érdekességképpen: autóval 80 km/h-val számolva, folyamatosan haladva közel 21 napig tartana teljesíteni ezt a távolságot, közben mintegy 1 millió 200 ezer Ft benzint elégetve. Jól látszik, milyen sok pénzt spóroltam meg 11 év alatt! :)

verne.JPG

Avagy: hogyan fogyjunk 4 kg-ot 12 óra alatt?

sarvar03.JPGKisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódtam az év első hónapjaiban, így messze nem tudtam teljes értékű edzésmunkát végezni. Sokáig hezitáltam is a sárvári indulással, de aztán március közepe óta már végig gond nélkül mentek az edzések, így gondoltam, elindulok, lesz ami lesz.

A korábbi évek (például a tavalyi) tapasztalataiból okulva próbáltam másképp felépíteni a frissítést, ehhez még anyut is segítségül hívtam, végül mégis (mint hamarosan kiderül) úgy jártam, mint tavaly.

Konkrét célom a versennyel kapcsolatban csupán az volt, hogy viszonylag egyenletes tempóban, a végén is lendületes futómozgással haladva fejezzem be a 12 órát.

Az első órákban nem is volt különösebb probléma, minden a terv szerint haladt, óvatosan kezdtem, a pulzus sem volt túlzottan magas, az időjárás is lehetett volna sokkal rosszabb (meleg volt, de gyakran bújt felhők mögé a nap, illetve folyamatosan fújt a szél, mozgott a levegő). Jól voltam, még a negyedik óra végén is frissnek éreztem magam fizikailag és mentálisan is. Éppen ekkortájt kezdett el egy kicsit hűlni a levegő, ami által a pulzusom is 140-re, majd még lejjebb esett, ez további biztató fejleménynek tűnt. Apróbb nehzéségek adódtak csak, de egyik sem bizonyult komolynak. Például a jobb lábamon a cipőfűzőbe túl szorosan kötöttem be a chip-et, és egy idő után nagyon szorította az egyik csontot a lábfejemen, pont azt, amelyikkel volt egy kis probléma néhány hete. Megálltam meglazítani, idővel szerencsére elmúlt. A másik lábamon a nagy lábujjamon a köröm fájdult meg, nem is értem miért, hiszen a cipő már rég kilyukadt ott, de aztán ez is elmúlt magától.

Az ötödik órában viszont egy olyan nehézség is előbukkant, ami később sokkal nagyobb galibát okozott. Először csak azt vettem észre, hogy nem nagyon kívánok enni semmit. Szomjas voltam folyamatosan, de csak vizet kívántam. Megpróbáltam magamba erőltetni némi szilárd táplálékot is, de rosszul esett, jött volna kifele, valószínűleg nem szívódott fel belőle semmi. Innentől (az ötödik órától) kezdve hosszú órákon át a vizen kivül a világon semmit nem fogyasztottam, márpedig ez messze nem kielégítő frissítő, hiszen az energiatartalma 0. Futás közben (még ha lassan futunk, akkor is) folyamatosan energiát égetünk (én ezen a versenyen az órám mérése szerint egészen pontosan 7200 kalóriát égettem el), ezt pótolni kell valahonnan, mert ha elmulasztjuk, előbb-utóbb baj lesz. És nemcsak az energiapótlás a gond, hanem például az izzadással távozó elektrolitok, ásványi anyagok folyamatos pótlása is.

sarvar01.JPG
A hatodik és hetedik órában már egyre rosszabbul voltam, ment még ugyan a futás, de egyre keservesebben. A nyolcadik órában már egyre többször meg kellett állnom, fejben is kezdtem összeomlani, és még nagyon hosszú idő volt hátra. Valahol a 80 és 85 km között már csak egy-egy köröket bírtam lefutni, azt is lassan, és egyre nehezebb volt mindig elindulni. Ekkor sétára váltottam, Timi elkísért egy körre. Csupán egy fél kört sikerült sétálni, olyan rosszul esett, hogy le kellett feküdnöm egy padra. Közben nagyon fáztam is már. Talán húsz percet lehettünk itt, közben anyuék is idetaláltak, hoztak némi frissítőt, amiből egy kicsit elfogadtam, sok folyadékkal sikerült valahogy lenyelnem.

sarvar02.JPG

Egerszegi Aszfaltszaggatók szaggatják a sárvári aszfaltot:

Bálint, Roli, Rudi, Endre

Nagy nehezen feltápászkodtam és megpróbáltam sétálva befejezni ezt a kört. Mivel határozottan jobban ment, a következő kört futva teljesítettem. Aztán a következőt is, meg a következőt is. Már nem fáztam, sőt egy kicsit ki is melegedtem a futásban, pedig közben még az eső is szemerkélt. Hátra volt még nagyjából két és fél óra, és sikerült annyira feltámadnom, hogy ezt a maradék időt lényegében végigfussam. Négy-öt körönként kellett megállnom néhány percre, itt mindig kaptam egy kis szilárd táplálékot és folyadékot, amivel be tudtam fejezni a versenyt. Különösen a 11. órában ment jól a dolog, itt sorban futottam az 5:30-as kilométereket, és időnként a mozgásom is egészen rendezettnek, frissnek tűnt, meg is dícsértek érte többen a pálya széléről. Az utolsó órára azért a combom már eléggé elnehezedett, így némileg lelassultam, fejben igencsak erősnek kellett maradnom, hogy végig fussak, de ekkor már nem váltottam sehol sétára.

A sok kiesett idő miatt a végső eredményem 110 és fél km lett, ennél lényegesen többet vártam előzetesen. Hogy nem sikerült, nem foghatom sem az időjárásra, sem egyéb körülményekre, egyszerűen az emésztőrendszerem felmondta a szolgálatot, és így ennél több nem jöhetett ma össze. Egyelőre nyomozom az okát, és hogy hogyan lehetne legközelebb megoldani, vannak sejtéseim, de ezek még tisztázásra várnak. Most ennyi sikerült.

Rengetegen voltunk egyébként Zalaegerszegről (összesen 30-an, főleg váltósok), jó érzés volt, hogy szinte mindig biztatott valaki vagy mellettem futva vagy a pálya széléről.

Két nap eltelt a futás óta, így már "fel lehet mérni a károkat" is. Sérülést szerencsére nem szedtem össze. Közvetlenül a futás után igen rosszul voltam, a combizmom görcsölt, a hasam fájt, alig bírtam valamit aludni éjjel. Másnap viszont meglepően gyorsan rendeződött minden, egészen jó étvággyal ettem (volt is mit pótolni, hiszen 62-ről 58 kg-ra fogytam a futás közben), és egy kis kocogás után az izomlázam is elmúlt, sokkal gyorsabban, mint például egy maratoni verseny után szokott. Ez is azt mutatja, hogy izomzatilag nem futottam ki magam teljesen.
Egyelőre nem tudom, mi lesz a következő cél, de hamarosan kitalálom, és folytatom tovább az edzéseket!

Táv, tempó és pulzus óránkénti bontásban (a nyolcadik órában levettem a pulzusmérőt):

óra össz.km km perc/km pulzus
1 11,64 11,64 5:09 137
2 23,06 11,42 5:15 139
3 34,11 11,05 5:26 142
4 44,84 10,72 5:36 145
5 55,26 10,42 5:45 144
6 65,52 10,26 5:51 142
7 75,24 9,72 6:10 135
8 83,77 8,53 7:02 -
9 88,06 4,29 13:59 -
10 94,07 6,01 9:59 -
11 101,85 7,78 7:43 -
12 111,02 9,18 6:32 -

Itt a Maratoni ABC 3. leckéje

2013.04.10. 20:36

Itt a friss lecke, amely egy rövid összefoglaló arról, én miért is szeretem, és mi futók, általában miért is szeretjük a futást. Órákig tudnék róla beszélni, szóval rendesen vissza kellett fognom magam... :)

Itt érhetők el a leckék (videók) egy helyen: Maratoni ABC
 
A harmadik rész itt is megnézhető:

Elindult a Maratoni ABC !

2013.03.03. 16:37

Régóta tervezgetett ötletem lépett ma a megvalósítás útjára: elkészült az első videó, közzétételével útjára indul a hosszútávfutás sportágának alapfogásait bemutató sorozat, a Maratoni ABC.

Mivel az elmúlt évek során egyre többen fordultak hozzám tanácsokért a futással kapcsolatban, arra gondoltam, milyen jó lenne összefoglalni egy helyen a legfontosabb tudnivalókat, amik segíthetnek a kezdőknek eligazodni a különböző kérdések között. A haladóknak szóló részben pedig talán még a rutinos rókák, tapasztalt versenyzők is találhatnak hasznos szempontokat, de legalábbis ismétlésképpen szolgálhat a versenyekre való felkészülésben.

Itt érhetők el a leckék (videók) egy helyen: Maratoni ABC

Az első rész (ami egy rövid ismertető) pedig itt is megnézhető:

roli1.JPGPontosan tudtam, hogy a bombaerős ellenfelek miatt az eddigi legnehezebb feladat vár rám. De azt is tudtam, hogy jól felkészültem, önbizalommal várhatom tehát a futást. Lássuk, mit sikerült kihozni mindebből!

Az előzményekről még annyit, hogy kicsit felborult az előzetes decemberi edzéstervem, a tervezettnél egy héttel később tudtam csak megcsinálni a legkeményebb hetemet (214 km, tele gyors és dombos edzésekkel), december 22-én még maratoni távot futottam, és reméltem, hogy a hátralévő idő elég lesz a teljes regenerálódásra. Nos, majdnem elég lett, talán két nap hiányzott volna még, a december 30-i utolsó edzésen már igencsak laza volt minden izmom, kivéve a jobb combomat, ami egy kis óvatosságra intett.

Már a rajtvonalon egymás mellé helyezkedtünk el hárman (Rudolf Tomi (Csika), Korpics Attila (Korpa) és én) nehogy a nagy tülekedésben szem elől tévesszük egymást. Közben Sólyom (nevető negyedikként) mégis meglépett, de a TV-torony felé tartó emelkedő közepe előtt utolértük, és nagyjából egyszerre értünk fel négyen a tetőre (a toronynál 14:58-at mutatott az órám). Lefelé aztán Korpa és én diktáltuk a tempót, de jöttek mögöttünk a többiek is. Az alsóerdei biciklisúton hirtelen berobbant Csika, de tudtunk rá reagálni és felvettük a tempót. Hamarosan következett az újabb emelkedő (Jánkahegy), ami nekem kedvezett: tulajdonképpen viszonylag könnyedén tudtam kicsit elszakadni a többiektől. Ha akartam volna, ment volna jobban is, de éppen csak annyit futottam felfelé, hogy pár méter előnyt szerezzek és ezzel is jelezzem: az emelkedőn én vagyok a jobb. Tudtam persze, hogy a lejtőn és a síkon viszont Korpa és Csika gyorsabbak, és mivel a pálya végig az emelkedős, lejtős és sík részek váltakozásából áll, nagyon érdekes taktikai csatának néztünk elébe. A Jánkahegyen különben ők ketten beragadtak valami kukásautó mögé, így viszonylag későn, csak a Zrínyi úton tudtak felzárkózni rám, már előbb számítottam rá. Innentől egymás mellett futottunk egészen Botfáig, Csika nyomta a tempót (3:50 és 4:00 között), de itt még tudtunk vele haladni.

A botfai hegy mindig egy vízválasztó, most is annak bizonyult, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé! Történt ugyanis, hogy az addig a tempót diktáló Csika egy pillanatra megállt frissíteni az emelkedő előtt, így Korpával ketten vághattunk neki a meredek falnak. Ami persze nem nagy meglepetésre nekem ment jobban, de csak egészen minimális előnyt szereztem, lényegében egyszerre értünk fel a toronyhoz. Mire aztán vettünk volna egy nagyobb levegőt, Csika máris ott termett és elhúzott mellettünk, szédületes iramban. Igencsak megsértődhetett, hogy otthagytuk az emelkedő alján, mert pillanatok alatt faképnél hagyott mindkettőnket! :-) Próbáltunk utána iramodni, de Attila (bölcsen, mint utólag kiderült) leszakadt egy kicsit, én meg szedtem a lábamat, hogy minél kisebb hátrányt szedjek össze a Csácsi emelkedőkig. A lejtőn (kb 2 és fél km) 3:20-as átlagban futottam lefelé (volt olyan, amikor a pillanatnyi sebességem 2:50 és 3:00 között volt!), és mégis egyre távolodott tőlem Csika!

roli2.JPG

Itt éppen a Posta úton "gyilkoljuk" egymást olyan 3:50-es tempóban: Csika, Korpa, Roli

Féltávnál egészen eszelős időt, 1:24:04-et mutatott a stopperem, mégis mintegy 100 m-el járt előttem Csika, akinek fantasztikus éve volt idén: rengeteget edzett és kimagaslóan szerepelt, főleg az ultraversenyeken. Korpa pár lépéssel jött mögöttem, így vágtunk neki Csácsnak. Az emelkedőkön egy kicsit mindig közelebb kerültem hozzá, de aztán a sík részeken mindig újra elszakadt: összességében nem sikerült nemhogy megelőznöm, de még csak igazán közelebb kerülnöm sem. Márpedig tudtam, hogy a végső győzelemre csak akkor lehet esélyem, ha a hosszú sík átmenetnek némi előnnyel vágok neki, különben túl nagy fórt adok neki, amit már nem tudok ledolgozni a Gógánhegyen. Mivel a botfai emelkedő óta egyre jobban éreztem a combomat, ezért tudtam, hogy nem bírhatom végig ezt az őrült tempót. Ugyanakkor úgy voltam vele, megpróbálok vele menni, amíg csak bírok, hátha őt is megrogyasztja egy kicsit a saját tempója (tudtam, hogy erre minimális esély van, hiszen szigorú pulzuskontrollal fut, mindig tudja, hogy mit csinál). Az sem tévesztett meg, hogy Korpa leszakadt olyan 50 m-rel: biztos voltam benne, hogy van még benne tartalék, és a síkon fel fog zárkózni rám. Közben 24,2 km-nél (vagyis a verseny közepes távjának hosszánál) ránéztem a stopperre: kereken 1:42:00-t mutatott. 1:42, atyaég! Ez pont annyi, mint a középső táv hivatalos pályacsúcsa (azt nem tudhattam, csak sejthettem, hogy Garami Árpi mintegy 4 perce már átadta a múltnak), és mi már közben túl vagyunk a csácsi emelkedők javán is! Aztán teljesen váratlanul, a kápolna után (anélkül, hogy gyorsítottam volna) mégiscsak közelebb kerültem Csikához: az utolsó előtti emelkedő tetején már csak három lépéssel volt előttem. Itt azonban újra belegyorsított, és megelőzni már nem tudtam.

A lejtőn aztán már nem volt esélyem, a Parkerdőbe már 100 m előnnyel ért, és hiába küzdöttem, egyre csak nőtt a hátrányom. Attila viszont lassan közeledett, tudtam, hogy csak idő kérdése, és utolér. Így is történt, a kaszaházi emelkedőnek már együtt vágtunk neki (31 km-nél jártunk ekkor). Innen egészen a Gógánhegy aljáig együtt futottunk, közben beszélgettünk, egyetértettünk abban, hogy ma Csika a legjobb közülünk, teljesen megérdemelten nyer. Láttuk, hogy még a mi részidőnk is olyan erős, hogy akár 2:55 alatt beérhetünk.

Kattints a képre eddigi legizgalmasabb 
versenyem beszámolójához!
Szilveszteri Hegyimaraton (2008)
A Hock János úton eszembe jutott egy régi emlék: 2008-ban itt előztem meg az addig második helyen álló Johnny-t (Janota Zoltánt Nagyatádról), és már látótávolságon belül volt az első is. Attila akkor bringán kísért és drukkolt nekem. Azt a versenyt végül megnyertem, és azóta sem találtam legyőzőre a Szilveszteri Hegyimaratonon (igaz, 2010-ben nem indultam sérülés miatt). Most viszont az egyre nehezedő combjaim miatt már tudtam, hogy a mai napon nemcsak Csika, hanem egykori bringás kísérőm előtt is fejet fogok hajtani. Olcsón azért nem adtam a bőrömet: a gógánhegyi falon felfelé próbáltam menni, de egyre nehezebbek voltak a lábaim, Attila csak néhány lépéssel maradt le, amit aztán a tetőn könnyedén behozott, és erőlködés nélkül ment el mellettem. Teljesen beálltak a combjaim: az ebergényi emelkedőre már csak csigatempóban tudtam felkapaszkodni, és hiába jött a lejtmenet, már képtelen voltam pörögni (a pillanatnyi pulzusom itt 140-re esett vissza az addigi 160-165 közötti átlagról). Láttam, hogy egy minimális esélyem van még Prauda Peti egykori idejét (2:56:25) megcsípni, már csak erre hajtottam, végül sikerült is, 2:56:09 lett a hivatalos végeredményem.

roli4.JPG
Itt már Fehér Feri barátommal az eredményhirdetésen

A célban tudtam meg, hogy Csika (2:52:03) és Korpa (2:53:54) is belül futottak addigi pályacsúcsomon (2:54:20). Gratuláltam nekik, szenzációsan mentek ma mind a ketten! Kisvártatva beérkezett Csabi is (3:03:31), Sólyom viszont 30 km-nél feladta, és tanítványát, Tarsoly Robit bevárva és kísérve ért be végül a célba.

Visszaolvasva a verseny előtti esélylatolgatásomat, tulajdonképpen azt mondhatom, így legyen ötösöm a lottón, szinte szóról szóra beigazolódott, amire számítottam. Sorban:

  • Csikától ugyan egy pár perccel gyengébb időt vártam, de jeleztem, hogy benne van a pakliban az ettől való eltérés. Nem is vagyok meglepve: példamutató szorgalommal, szakértő irányítással dolgozott egész évben, és kétséget sem hagyott afelől, hogy jelenleg ő a legjobb (ultrafutásban nemhogy a megyében, de talán lassan az egész országban). Gratulálok neki, és sok sikert kívánok a továbbiakhoz! Büszke vagyok rá, hogy egy darabig mögötte tudtam botorkálni, de innen üzenem, jövőre jobban meg fogom szorongatni! :)
  • Tulajdonképpen Korpa az egyetlen, aki (igaz, csak egy perccel) borította, amit leírtam, hiszen 2:55 és 3:00 közé vártam ténylegesen, bizonytalanság nélkül. Az igazat megvallva, el kell ismernem, hogy már minimum másfél-két éve jobb nálam, a hegyimaraton volt az utolsó, ahol még nem győzött le, hiszen ez a terep az én alkatomnak kedvez inkább. Most, hogy ez is megtörtént, el kell ismernem, hogy mindenféle tekintetben utolért, és meg is előzött. Motiváltnak érzem azonban magam a visszavágásra, méghozzá nemcsak a hegyi terepen, hanem az ő pályájának számító síkmaratonon és félmaratonon is. Sok jó versenynek nézünk még elébe közösen, reméljük! Korpa beszámolója itt olvasható, ajánlom!
  • Vojnovits Csabiért a tűzbe tettem volna a kezemet, hogy képes 3:05-ön belül futni, és hogy fejben is erős ahhoz, hogy meg is csinálja. Hát sikerült is, gratulálok! Csabi óriási balszerencséje, hogy hosszú évekig ezzel az idővel fölényesen nyerte volna a számot, most pedig még csak a korosztályos dobogóra sem állhatott fel. De ez semmit nem von le az eredményéből: én pontosan tudom, mennyit kell melózni egy ilyen időért, és hogy milyen kevesen képesek ezt a munkát végigcsinálni. Csabi még fejlődőképes szakaszban van, hiszen csak pár éve fut: nála csak az a kérdés, mekkora hangsúlyt helyez a futóedzésekre a bringázás és úszás mellett. Ha sokat, akkor nem kétséges: még meggyűlik vele a bajunk a következő években.
  • Sólyom sokáig a negyedik helyen futott, a stadionnál (30 km) érte be Csabi, ha végig küzdött volna, valószínűleg 3:05 körül lett volna a végeredménye. Az írásomban utaltam is rá, hogy nála előfordulhat olyan szituáció, amikor fejben nem csinálja végig, amire egyébként fizikálisan képes lenne, most ez a verzió következett be. Sólyommal kapcsolatban azt gondolom, hogy egész évben nagyon következetes, céltudatos munkával 3 óra alá tudna kerülni, de ezt neki kell eldöntenie, a tájfutás és a család mellett tud-e szánni rá ennyi időt. Reméljük, igen, és akkor jövőre minimum öten leszünk, akiket már a tornateremben ér a déli harangszó! :)
  • A saját eredményemet is eltaláltam. Igazából ha azt nézem, hogy egy kicsit túledzettem magam december 20 körül, és még a versenyen is elvállaltam a Csika által diktált számomra öngyilkos tempót a győzelem halvány reménye érdekében, akkor talán egy kicsi még bennem is maradt. Ennek fényében nagyon-nagyon elégedett vagyok a 2:56-al! Elég zaklatott évem volt: hosszú pihenőidőszakkal, kevés versennyel, kicsit összevissza edzésekkel. Jövőre úgy néz ki, több időm lesz edzeni, így elszántan az urak nyomába eredek, nehogy már nyugodtan legyenek! :)

A többiek is nagyszerűen futottak, sorra dőltek meg az egyéni csúcsok, gratulálok mindenkinek! A rövidebb távokról nem is beszélve, ahol egyetlen érvényben lévő pályacsúcs sem élte túl a mai napot, szinte hihetetlen!

Egy pillanatra még visszatérve ötünkre, íme ki mennyi km-t edzett 2012-ben:
Csika kb 7500 km
Korpa kb 5700 km
Roli kb 5200 km
Csabi kb 3700 km (+ rengeteg bringa)
Sólyom kb 4000 km

Mivel nagyjából egyidősek vagyunk (egy-két év van csak köztünk), jól látható, hogy az eredményesség milyen szorosan összefügg az elvégzett munkával, már-már mérnöki pontossággal kimutatható a kapcsolat. Most mondja valaki, hogy nem igazságos sport a futás!

Ezekkel az eredményekkel így módosult a Top 10, azaz a verseny 18 éves történetének legjobb eredményeit bemutató táblázat:

top10_1.JPG


Minden információ a versenyről: Szilveszteri Hegyimaraton Zalaegerszeg

A közeljövőben kicsivel több szabadidőm lesz, így régi tervemnek megfelelően (és mert sokan kérték az elmúlt időszakban) sokat fogok írni a futás alapismereteiről, amolyan Maratoni ABC-t fogok vezetni itt a Maratonfutó kalandjai blog-on. Akit érdekel, lájkolja az oldalt, hogy ne maradjon le semmiről!

Fotók: Bálizs Zsuzsa, Németh Ádám, Inkovics Gábor, Bérces Edit, Sipos Tímea

roli3.jpg
Néhány futócimborával a verseny után. Ha egyszer összeállna egy Zala-Vas válogatott...
Fent: Nagy Gábor, Korpics Attila, Lakatos Roland, Rudolf Tamás, Vojnovits Csaba
Lent: Papp László, Gadányi Bálint, Garami Árpád

Éppen tizedszer vágok neki a szilveszteri versenynek egy hét múlva, az eddigi 9 alkalomból egyszer a közepes távon indultam (1:46:25-el nyertem is 2004-ben), a maradék nyolc alkalommal pedig mindig a teljes, maratoni távot futottam. Eddig mindig sikerült az abszolút dobogón végeznem (4 első, 2 második, 2 harmadik helyezéssel), így idén is szeretném folytatni ezt a sorozatot, ami minden korábbi évnél nehezebbnek ígérkezik.

Pedig egészen jó formában várom a rajtot. Az egész évet tekintve voltak kisebb-nagyobb hullámvölgyek az edzésmunkámban, de év végére (mint mindig) azért igyekeztem összekapni magam. 2012-ben nagyon kevés versenyen indultam: még tavasszal futottam a Göcsej Galopp 55 km-es terepfutó számában, március közepén a 4 napos Balaton Szupermaraton (195 km) tókerülésen, aztán április végén a Sárvári 12 órás ultrafutáson (114 km). Ősszel mindössze egy versenyen vettem részt, méghozzá a tekenyei szőlőhegyi futáson. Szóval összesen 4 versenyen indultam, ami nagyon kevés, ráadásul nem is sikerültek túl fényesen. A sárvári szinte tragikusan, a balatoni verseny mondjuk elfogadhatóan, a göcseji és a tekenyei pedig valamivel a várakozásaim alatt. A kevés (és rosszul sikerült) versenyzés ellenére egy hosszabb nyári, lazább időszaktól eltekintve úgy érzem, sokat edzettem az idén, és időnként egészen jó formában voltam. Talán bizonyíték erre az is, hogy versenyen kívül, egy edzésen (már túl a tavaszi csúcsformán) sikerült megjavítanom az addigi legjobb maratoni időmet (az új csúcs 2:57:52). Soha ilyen sok maratoni távot (szám szerint 19-et, a szilveszteri lesz a 20.) nem futottam egy év alatt, mint 2012-ben, összességében már 73 teljesítésnél tartok.
 

Ha jó formában várom a hétfői versenyt, miért vagyok mégis óvatos a dobogós helyezést illetően?

Nos, azért, mert soha ilyen erős mezőny nem gyűlt még össze a férfi maratoni számban. Ha mindenkinek sikerül kihoznia magából a maximumot, akkor nem kevesebb, mint 5 futó képes 3 óra 5 perc alatt célbaérni. Ez pedig olyan erős idő, ami az eddigi 17 verseny során 12-szer nemhogy az ötödik, de egyenesen az első helyre elég lett volna. Emlékeztetőül a verseny történetének eddigi 10 legjobb ideje:


Mivel egyre valószínűbbnek tűnik, hogy viszonylag jó időjárási körülmények között futhatunk majd (talán még a szél kavarhat be, de reméljük, azt is megússzuk), így vállalkoznék némi esélylatolgatásra nemcsak a helyezéseket, hanem az időeredményeket illetően is.

Kezdjük a sort a tavalyi második helyezettel, Korpics Attilával (alias Korpa), akit tavaly is már csak igen nagy csatában, maratonon szinte hajszálnyinak nevezhető, 1 perc 20 másodperces előnnyel sikerült megelőznöm. Attila nagyon szépen, következetesen edzett egész évben, és éppen a maratoni távon két alkalommal is nagyon szép időt (Pozsony és Graz, 2:49) sikerült futnia. Ha síkon versenyeznénk, semmi kétség, hogy ő győzne, de az emelkedőkön talán van még némi előnyöm, így érdekes taktikai csata várható majd közöttünk. Attila várható eredményét 2:55 és 3:00 közé saccolom.

Éppen olyan hajszálnyi különbséggel, amennyivel engem megelőzött, Attila mögött Rudolf Tamás (alias Csika) ért be tavaly a célba. Akkor ez nagy meglepetés volt, azóta viszont olyan sokat edzett (és fejlődött) Tomi, hogy idén az erősödő riválisok ellenére simán benne van a győzelem lehetősége. Lévén becsehelyi (és a kanizsai futóklub tagja) róla egy kicsit kevesebbet tudok, de őt ismerve nem lesz rossz formában, és mégha más típusú edzésmunkában is vesz részt jelenleg, nyilván mindent meg fog tenni a minél jobb eredményért. Őt is 2:55 és 3:00 közé saccolom, de egy kicsit nagyobb bizonytalansággal, hiszen tényleg régen beszéltem vele.

Mézes Tibor Sólyom (alias Sólyom) következik a sorban, aki tavaly nagyon szép egyéni csúcsot futott. Idén egy darabig úgy tűnt, nem fogja megismételni a tavalyi eredményét, még szeptemberben is úgy nyilatkozott, hogy van rajta egy-két plusz kiló, ráadásul nem is érez magában kellő motivációt a kemény edzésekre. Ehhez képest decemberre sikerült leadnia némi plusz súlyt (reméljük, a Karácsony sem tesz neki keresztbe ilyen szempontból), keményen és motiváltan készül Szilveszterre. Szóval őt sem lehet leírni, sőt. Tippem valahol 3:00 és 3:05 közötti idő, bár nála már előfordult, hogy eltaktikázta magát, és nem sikerült kihoznia magából, ami egyébként benne volt. Meglátjuk.

Gimis osztálytársam, Vojnovits Csabi volt tavaly az ötödik helyezett, aki évekig inkább bringázott, majd többször is kiváló eredménnyel teljesítette az Ironman versenyt. Idén (főleg az év második felében) nagyobb hangsúlyt fektetett a futásra, így tőle komoly javulást várok. Hogy pontosan mekkorát, arra nehéz válaszolni, de ősszel egy-két edzésen, amit együtt végeztünk, olyan kiválóan ment, hogy magam is meglepődtem. Ha jó napot fog ki, nagyon-nagyon megszorongathat bennünket. Csabitól is 3:00 és 3:05 közötti időt várok.

Jómagamat 2:55 és 3:00 közé taksálom, de hozzáteszem, elég egyetlen hiba (pl. rossz taktika vagy egy elhibázott frissítés), és máris perceket veszíthet az ember ahhoz képest, amit egyébként tud. És ugye jól látszik, idén egy-két perc is mennyit jelenthet a végső helyezésben. Így a dobogóra csak hibátlan futással lehet esélyem. Hatalmas taktikai küzdelemre számítok a sík részeket, emelkedőket és lejtőket váltogatva hozó pályán. Izgalmas lesz, az már biztos!

A többiektől (akik eddig neveztek és akiket ismerek) nagy meglepetés lenne 3:10 alatti idő, de sohasem lehet tudni. Németh Gabi sötét ló, biciklin nagyon erős, de nem tudom, futásban vajon hogyan fog teljesíteni. Tölli Tomi és Poór Peti sem lesz gyenge, és korosztályukban egészen biztosan kimagasló eredményt fog hozni Szittár Rudi, Keszei Bandi és Tarsoly Robi is.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok mindenkinek, a hátralévő napokra pedig még jó készülést és pihenést!

Találkozunk december 31-én reggel 9 óra előtt!
 

 

Már az előző két évben is szerettem volna kipróbálni magam a söjtöri szervezésű Deák-túrán, de a programjaim mindig úgy alakultak, hogy nem volt rá lehetőség. Idén végre engedte az időm, hogy elinduljak, más kérdés, hogy aztán nem éppen a tervek szerint alakult a kirándulás...

DSCF5989.JPGTöbbféle táv közül lehet választani, az indulási idő pedig rugalmas az ilyen teljesítménytúrákon, viszont tekintettel kell lenni az ellenőrzőpontok nyitvatartására (amiket persze gyaloglás tempóra terveznek, én pedig egy hosszú futóedzésnek szántam inkább a napot). Plusz még szerettem volna mindenképpen egy kicsit pihenni az oltárci ellenőrzőpontnál, lévén Timi menyasszonyom volt itt a pontfelelős. Szóval ezekből a feltételekből nagy nehezen sikerült kimatekoznom, hogy a 70 km-es távot választom, aminek az első 19 km-én (Oltárcig) sétálok, itt lesz egy kis időm Timivel, aztán innen a maradék 50 km-t lassú kocogással teljesítem. Vasárnap reggel háromnegyed 8 körül ezzel a tervvel vágtam neki a túrának. Na meg egy térképpel, amin még a településeket is alig lehetett kivenni, szinte csak annyi információt adott, hogy mikor melyik túristajelzést kell követni.

Már az első szakaszt teljesen másképp teljesítettem, mint a túristaút előírta, de itt még nem volt gond, hiszen ismerős vagyok a környéken, könnyedén megtaláltam a Deák forrást. A söjtöri hegyről leereszkedve aztán már egy számomra is új környéken, Vasvölgyben folytattam az utamat. Szerettem volna minél előbb odaérni Timihez, így az volt a taktikám, hogy a könnyű, lejtős részeken lassú kocogásra váltottam (pedig nem éppen futáshoz voltam öltözve, farmerban jöttem). Igencsak ködös napot fogtunk ki, rosszak voltak a látási viszonyok, de azért később néha meg-megmutatta magát a nap.

DSCF5991.JPGA vasvölgyi ellenőrzőpont (8 km) után egy kis emelkedő következett, aztán a zöld túristajelzést követve egy kicsit keletre kellett haladni, hogy onnan forduljunk dél felé. Itt tévesztettem el először komolyabban az utat: elértem egy hatalmas tisztáshoz (tele hatalmas farakásokkal) ahonnan több kivezető út is volt, de egyiken sem találtam sem túristajelzést, se szalagot. Tanakodtam, hogy akkor tovább keletre vagy délre induljak, végül a déli irányt választottam, mint utóbb kiderült, tévesen. Egy hatalmas völgyben kötöttem ki, amiben tartani tudtam a helyes, déli irányt, csak éppen párhuzamosan a kijelölt úttal. A völgyben helyenként hatalmas sár volt, nehezen tudtam haladni, és csak remélni tudtam, hogy nem sodródok nagyon messze a helyes úttól. Végül futásra váltottam, hogy ne veszítsek túl sok időt. A farmerom már tiszta sár volt, belátom, igen naív voltam, mikor reggel azt gondoltam, az első 19 km laza sétálás lesz csak. A térkép semmit sem segített, annyit láttam csak, hogy dél felé haladva előbb-utóbb ki kell kötnöm valahol Börzönce környékén.

Így is lett, nagy nehezen beértem a faluba, csak éppen pont a másik végébe, mint kellett volna. Innen fel kellett másznom a hegyre, ott volt ugyanis a következő ellenőrző. Szerencsére könnyen megtaláltam a fiút, aki bepecsételte a pontot, és útbaigazított: innentől Oltárcig (kb 6 km) a sárga jelzést kell követnem. A gps szerint idáig nagyjából 2 km-rel tettem meg többet az előírtnál, ami még nem is olyan vészes. Időt viszont sokat elvesztegettem, szóval innen már folyamatosan futottam. Egy darabig könnyű volt követni a sárga jelzést (volt, ahol minden második fára fel volt festve, tök fölöslegesen, mert teljesen egyenesen, leágazás nélkül vitt az út az erdőben), de akadt egy-két olyan elágazó, ahol több felé is lehetett továbbindulni, jel viszont sehol. Nagy nehezen azért elvergődtem Oltárcig, Timi már várt rám.

DSCF5998.JPGItt kb. fél órát időztem, a farmert levéve futófelszerelésbe öltöztem át, és némi frissítőt is sikerült magamhoz vennem (tegnap este óta az égvilágon semmit sem ettem, inni is csak az egyik pontnál sikerült egy fél pohár teát). Itt most fel tudtam tölteni a kulacsomat vízzel, és Timitől egy kis csokit is kaptam.

Továbbindulva egy darabig jól követhető volt a jel, de aztán jöttek olyan elágazók, ahol nem találtam semmi segítséget, és valamelyiknél sikerült is elvétenem az utat. Nem volt kedvem már visszafordulni, mentem tovább az erdőben, amerre az út vitt, gondoltam, előbb-utóbb csak kiérek Bocskára, ami a következő pont. Némi kavargás után el is értem a hegyi pincéket, és innen lefelé ereszkedve be is értem a faluba. Gondoltam, azért jó lenne ellenőrízni, hogy hol vagyok, de egy árva lélek sem volt ott, ez a kép fogadott:
DSCF6001.JPG
A póniló helyett aztán szerencsére jött két biciklis fiú, akiktől meg tudtam kérdezni, hogy ugye Bocskán vagyok? A fejüket csóválták, hogy biztos nem, belekukkantottak a térképükbe, és közölték: a falu neve Homokkomárom! :) Hú, akkor jól elkeveredtem az erdőben! Kiderült, a fiúk meg a Kéktúra útvonalát követik biciklivel, Kőszegről indultak reggel. Sok sikert kívántam nekik, én meg indultam tovább kocogni a kanizsai főút felé, ahonnan már megtalálom Bocskát.

Nagyon sok időt vesztettem, így esélyes volt, hogy már nem érek oda a bocskai pontra időben. Így is lett: jó húsz percet késtem. Mivel úgy számoltam, így már legalább 80 km hosszú lenne a teljes túra (plusz még az ezután következő eltévedések), ezért inkább úgy döntöttem, innen feladom a túrát, és a kanizsai utat követve visszafutok Söjtör magasságáig, és onnan már egy ismerős úton visszakeveredek a célhoz. Végül is a fő célom egy hosszú futóedzés volt a mai nappal, és az kétségkívül össze fog jönni így is.

Egyetlen gondom a frissítő volt (az egész napot egy fél szelet csokival és kb. fél liter vízzel meg egy dl teával csináltam végig), de gondoltam, legalább kipróbálom, gyakorlatilag evés-ivás nélkül mekkora távot tudok lefutni. Szerencsémre hűvös lett az idő délutánra (a nap elbújt, újra köd lepett el mindent), így reménykedhettem, hogy elég lesz a kevés folyadék is.

A kanizsai úton már viszonylag nyugodtan, kb. 5:30-as tempóban futottam végig. Nem esett rosszul, bár azért jól sem, dehát utoljára szeptember közepén volt hosszú edzésem, azóta 20-22 km-nél nem futottam hosszabbat. Az utolsó 5 km-t újra terepen kellett megtennem, tele kisebb-nagyobb emelkedőkkel. Itt bizony már elfogyott az erőm: néha meg kellett állnom, és innen már gyaloglás-futás kombóval haladtam tovább. Érdekes módon mintha a futás esett volna jobban, gyaloglás közben jobban szédültem és gyengébbnek is éreztem magam. Egy helyen egy kicsit el is tévedtem (a mai nap már csak ilyen volt), le is kellett ülnöm pár percre, hogy nyugodtan végiggondoljam és kitaláljam a jó irányt. Végre elértem a magaslest, ahonnan már csak két km Timiék háza, itt újra pihentem egy kicsit.

DSCF6009.JPGMegpróbáltam újra futni, a sík részen ez szépen ment is, a nap újra kisütött. Mivel már a sétánál is szédültem, komolyan felvetődött bennem, hogy nem érek el hazáig, hanem összeesek előtte, de itt a füves részen nem is tudom olyan nagyon megütni magam, és talán nem is fáznék meg, mert süt a nap. Szóval ilyen gondolatok kavarogtak bennem, mire elértem a kanyart, ahonnan már csak egy km volt hátra. Itt újra le kellett feküdnöm a kukoricatábla szélére pár percet. Ismerős hangokra tértem magamhoz: Timi tesója és párja, Zsófi és Laci sétáltak errefelé, na meg Alex kutyus. Örültem az ismerősöknek, innen már hazasétáltam velük, és közben elmeséltem az élményeimet.

Legalább kiderült (ez is volt a cél), hogy mennyit tudok futni frissítés nélkül: hát ennyit és semmi többet! Utólag visszagondolva még az is csoda, hogy idáig el tudtam jönni, hiszen közel 4000 kalóriát égettem el a teljes úton, pótlás nélkül. Az egyetlen magyarázat az lehet, hogy a lassú tempó mellett inkább zsírt égettem, amiből még nekem is van bőven tartalék, ha csak kicsivel is gyorsabban jöttem volna, akkor a szénhidrát raktárak kimerülése miatt valószínűleg már jóval korábban elfogy minden erőm. A teljes túra 64 km és 8 óra volt, ebből a gps mérése szerint 55,4 km-t tettem meg futva nagyjából nettó 5 és fél óra alatt. Otthon egy zuhany és vacsi után azért hamar magamhoz tértem, és egy nagy alvás után a másnapi edzésen (14 km) semmi komolyabb bajom nem volt, még izomláz sem.

Jövőre alaposabban felkészülök térképekkel a túrára, és csak azért is megcsinálom a Deák 70-et! :-)

Facebook album további képekkel, feliratokkal: Deák-túra

Szerencsére évről évre egyre népszerűbb a futás, jól jelzi ezt az egyre több, kisebb-nagyobb futóverseny. Azért ez azzal a kellemes gonddal is jár a szervezőknek, hogy egyre nehezebb olyan időpontot találni, ami nem ütközik több más, hasonló eseménnyel. Így jártunk idén az 5. Szaggasd az aszfaltot! verseny rendezésével is, sok érdeklődő a más versennyel ütköző időpont miatt nem tudott eljönni.

szaggasd5ev.jpgRáadásul a hűvös, borongós idő sem volt éppen csalogató. És mégis, mindezek ellenére újra rekordlétszámot regisztrálhattunk a bagodi versenyközpontban vasárnap délelőtt!

A szokásos vidám hangulatban, szép környezetben (a kezdetek óta a Bagod-Zalalövő közötti kerékpárút a futás helyszíne) került sor magára a versenyre, amelyen szinte mindenki, kezdő futótól a profiig, minden korosztály megtalálhatta a neki való kihívást (az óvodásoknak rendezett 500 m-es számon kívül 3, 10 és 21 km között válogathattak az indulók). A programot ugrálóvár, zene, hangulatmester és gulyásparty színesítette, így a versengés mellett jó alkalom kínálkozott az ismerkedésre, sportbarátságok kötésére is.

Több számban is komoly, de sportszerű küzdelem folyt az elsőségért. Az abszolút dobogósok:

500m (óvodás futam):
1. Molnár Amina és Garai Dávid
2. Kaszás Viktória és Bakonyi Gergő
3. Kósa Sára és László Péter

3 km:
1. Szabó Zsófia (11:52) és Szőke Renátó (11:40)
2. Horváth Loretta (12:27) és Csapó Balázs (12:20)
3. Losonczi Mária (12:32) és Gróf Olivér (12:28)

10 km:
1. Novák Nóra (46:32) és Gorza István (37:50)
2. Sulyok Réka (49:37) és Fonódi Tamás (38:43)
3. Szabóné Virág Viktória (49:40) és Utbert Tibor (39:25)

21,1 km:
1. Sifterné Doszpot Andrea (1:36:02) és Németh Gábor (1:18:24)
2. Kondákorné Vági Katalin (1:37:15) és Garami Árpád (1:18:29)
3. Hadnagy Ágnes (1:42:58) és Devecseri Bálint (1:22:07)

Az áprilisi sárvári versenyem után májusban még futottam egy egyéni maratoni csúcsot (edzésen), aztán nyárra jócskán visszavettem az edzésekből, a máskor megszokott terhelésnek csak mintegy a felét teljesítettem egészen augusztus végéig.

Aztán egy hónapja nekiláttam újra a komoly edzésmunkának, és úgy tűnt, a hosszú pihenő még jót is tett, hiszen elég hamar sikerült jó formába lendülnöm. Ideje volt ezt egy versenyen is megméretni, erre jobb apropót keresve sem találhattam volna Tekenyénél, ahova minden évben szívesen megyek a szép szőlőhegyi táj, a szimpatikus rendezés és a remek szüreti hangulat miatt.

Ráadásul most még nagyszerű futóidőt is kifogtunk, reggel még felhős volt ugyan az ég, de aztán kisütött a nap, és mindvégig kellemes őszi időben versenyezhettünk a 17,3 km-es távon. Több erős ellenfél is összegyűlt a rajtra, elég csak Korpára és Sólyomra utalni, Koló viszont nem jött el Kanizsáról, pedig jó lett volna meccselni vele is egyet. Őszintén szólva a formám alapján a győzelem volt a célom, az ehhez vezető taktika pedig az lett volna, hogy a nagy emelkedők előtt tartom a ritmust a többiekkel (elsősorban Korpára gondoltam, mint legerősebb ellenfélre), hogy aztán a számomra kedvező dombokon meglépjek tőlük, és az így megszerzett kis előnyt megtartsam egészen a célig. Korpa éppen fordítva gondolkodott, ő szeretett volna lerázni már a sík részen. Lássuk, hogy alakult ehhez képest maga a futás!

Rögtön szokatlanul gyorsan kezdtünk, az első 400 m-t 3:18-as tempóban tettük meg, nem sokat óvatoskodtunk tehát. Sólyom állt az élre, ő diktálta a tempót, de ott voltunk Korpa és én is szorosan a nyomában. No és még 3-4 sporttárs, velük azonban nem számoltunk komolyan, gondoltuk lehet hogy a rövidebb távon indulnak, vagy ha nem, akkor majd csak lemaradnak előbb-utóbb. Aztán így is lett, amikor 3-4 km-nél kezdődtek a kisebb emelkedők, szépen sorban lemaradtak a többiek. Egy kivételével, aki néhány méter hátránnyal, de jött mögöttünk. A tempó változatlanul gyors volt, a terepes, néhol nem éppen könnyen futható talaj és az emelkedők ellenére 3:50 körül volt az átlag. Sajnos az öt hónap nem hozott változást a versenydrukk tekintetében: már itt az elején láttam, hogy a pulzusom jóval (10-15 ütéssel) magasabb az edzésen mértnél, félő volt, hogy ha ilyen gyors marad végig a tempó, akkor idő előtt el fogok savasodni.

5 km után egy hosszabb lejtős-sík szakasz következett, és Korpa itt olyan erős tempót nyomott (néhol 3:30 alattit), hogy megértünk kapaszkodni utána. De egyelőre tartottuk a lépést, mind a hárman (Sólyom, Gergő Balatonalmádiból és én). Közeledtek a hegyek (még nagyjából 1 km volt vissza az első komolyabb emelkedőig), és még mindig együtt voltunk négyen, úgy tűnt tehát, nehezen, de tartani tudom az előzetes taktikát. Sajnos ekkor sajnálatos módon leszakadt a pólómra tűzött rajtszámom (két tűnél elszakadt a papír), és egy kicsit le kellett lassítanom, hogy újra feltűzzem. Mire végeztem, a többiek mintegy 50-60 m-rel megléptek. Sebaj, gondoltam, ez még nem ledolgozhatatlan hátrány, és legalább páholyból figyelhetem, mire mennek egymással. Az emelkedő aljáig egy kicsit nőtt is a különbség, úgy 80 m lehetett.

Ahogy kapaszkodtunk felfelé, csak olyan 80 %-os erőbedobással araszoltam, egyrészt mert a magas pulzus miatt azért nem voltam friss, másrészt még tartalékolni akartam, hiszen úgy számoltam, lesz még egy nagy emelkedő ezen kívül. A távolság pedig nagyjából változatlan maradt, illetve nagyon-nagyon lassan azért elkezdett apadni. Az emelkedő kétharmadáig együtt mentek elöl hárman, de aztán Korpa meglépett a másik kettőtől, akik aztán olyannyira lelassultak, hogy az emelkedő tetejére gyakorlatilag utol is értem őket, ott voltam a sarkukban. Itt azonban, ahelyett, hogy megelőztem volna őket, újra leszakadt a rajtszámom. Most már nem vacakoltam vele annyit, letéptem és a kezemben hoztam tovább, de ezt a pillanatnyi bizonytalanságomat és a kezdődő lejtőt kihasználva Sólyom és Gergő megléptek előlem 10-15 másodpercre. Korpát pedig már nem is láttam. Szedtem a lábam, ahogy tudtam, de a lejtőn nem tudtam közelebb zárkózni hozzájuk.

Az útvonal egy ponton teljesen másfelé vitt, mint tavaly, így lényegében ismeretlen helyen futottunk, nem is tudtuk felmérni, mennyi emelkedő lesz még, hogy osszuk be az erőnket. Mindenesetre hamarosan következett az újabb (egyben utolsó) kaptató: a toronyhoz kellett felkapaszkodnunk egy nem túl hosszú, ám annál meredekebb parton. Itt újra láttam Korpát is: olyan 100 m-rel járhatott előttem, Gergő és Sólyom pedig 40-50 m-rel. Sólyom igencsak visszavett a sebességből: már az emelkedő felénél utolértem, és a toronynál Gergőt is befogtam, két lépésre voltam már csak mögötte. Itt kezdődött azonban a lejtő, és itt újra kihasználta gyorsaságát, újra meglépett tőlem. 20-30 mp-es előnyét már megtartotta az utolsó km-eken, pedig én sem jöttem túl lassan: a terepen ilyen nehéz előzmények után 3:59-es átlagtempóval futottam le az utolsó 4 km-t.

tekenye.JPGÍgy az alábbi sorrend alakult ki a végső helyezéseket illetően négyünk között:

1. Korpics Attila 1:08:34
2. László Gergely 1:09:27
3. Lakatos Roland 1:10:11
4. Mézes Tibor Sólyom 1:11:23

Izgalmas kis meccs volt, jó volt egyet újra versenyezni! A klubból mások is indultak (vagy más távon, vagy ezen a távon, de eltévedtek), születtek is még szép eredmények, gratulálok mindenkinek! A napot egy jó hangulatú szüreti ebéddel és végül az eredményhirdetéssel zártuk.
"Szakmai" szempontból értékelve a visszatérést: van bennem némi hiányérzet, hiszen az edzésformám alapján győzelemre számítottam, hogy nem sikerült, az egyértelműen az igencsak magas pulzusnak tudható be. A második helyre talán lett volna sanszom, de Gergő jobban megérdemelte, hiszen nem tudtam kihasználni a lélektanilag kedvező pillanatokat az előzésre, pedig adódott volna több is. Ezzel együtt nincs miért szégyenkeznem: Korpa nagyon erős futással előzött meg, még az én tempóm is 4:03, ami kiválónak mondható egy ilyen kemény pályán. Biztató, hogy azért a szaporán verő szívem ellenére nagyjából végig bírtam pörögni, hiszen még az utolsó km-eken sem lassultam le számottevően. Szóval a harmadik hely nem vette el a kedvemet, dolgozok tovább, a fő cél most már a szilveszteri hegyimaraton! Ahol is ugye címvédőként állok rajthoz, és duplán is motivált vagyok az ismétlésben: a szilveszteri verseny az egyetlen, ahol sikerült megvernem Korpát az utóbbi években, minden más versenyen megvert, minden más távon megdöntötte a korábbi csúcsaimat. Úgy is fogalmazhatnék, az utolsó bástyát védem, és tavaly is már csak egy hajszállal sikerült felülkerekednem, idén még nehezebb dolgom lesz. És akkor Csikáról (Rudolf Tomiról) még nem is beszéltem, neki azonban előbb van még egy nagyobb fellépése Görögországban... A Spartathlon-on pénteken szurkoljunk a zalai indulóknak: hajrá Szilvi, hajrá Keszi, hajrá Csika, hajrá Béla!!!

balveltour.JPG

Valami számomra is megmagyarázhatatlan vakmerőséggel korábban már háromszor is vállalkoztam hosszú bringatúrákra: ezek más-más okból ugyan, de igencsak próbára tették a képességeimet (MegyeTekerés 263 km, Első Balaton köröm 305 km, Második tekerés a Balaton körül 290 km). Különösen a legutóbbi alkalom hagyott mély nyomokat: a táv második felét szinte teljesen elsavasodva tekertem, a vége már csak a túlélésről szólt, alig vártam, hogy vége legyen, el nem tudtam akkor képzelni, hogy egyszer nekivágok egy ennél is hosszabb távnak. Csakhogy azóta eltelt több, mint két hónap, az emlék kezdett halványodni, így amikor megkaptam a meghívást a 400 km-es BalVelTour-ra, viszonylag hamar elgyengültem és beadtam a derekam.

Lajos tanácsára lecseréltem a gumikat vékonyabbakra a kisebb tapadás végett, és ez nagyon hasznos húzásnak bizonyult: csütörtökön elmentem egy tesztkörre a Vadása tóig és vissza, igencsak észrevehető volt a könnyebb tekerés. Ez volt az össz készülésem a túrára, tehát kis túlzással azt lehet mondani, hogy a korábbi alkalmakhoz hasonlóan most is csak futóedzésekkel a lábamban, a biciklire szinte csak a túra napján felülve  vágtam neki a kihívásnak. A Balaton és a Velencei-tó együttes megkerülése Zalaegerszegről nagyjából kereken 400 km-t jelent, és mivel éjfélkor indulunk, az álmosság elleni küzdelem is egy olyan plusz nehézségi faktort jelent, amivel a korábbi túrákon nem kellett szembenéznem.

Mindenesetre túl sok pihenéssel nem tudtam rákészülni az eseményre: csütörtökről péntekre virradóra 3, míg péntek este újabb 1,5 órát sikerült aludnom. Aztán 23:49-kor nyeregbe pattantam, és a Dísz tér felé indultam, ahol már vártak a többiek: Jáger Lajos, Szittár Rudi, Fonódi Tomi és Szakony Pisti. Lajos és Rudi korábban már teljesítették a BalVelTour-t, Pisti és Tomi viszont velem együtt még nem tekertek ekkora távon. Egymás üdvözlése és egy gyors fénykép után indultunk is.

A városból kiérve szinte koromsötétben haladtunk, mivel a lámpámnak alig volt fénye, inkább mentem a többiek után (figyelni kellett, mert a 76-os úton most is építkeznek, tele van akadályokkal és szakadékokkal az út széle). Ez különösen lefelé volt nehéz és veszélyes, amikor akár 45-50 km/h sebességgel száguldottunk, és egyetlen támpontom egy előttem haladó bicikli hátsó piros lámpája volt, azon kívül a világon semmit nem láttam. Egészen Zalacsány utánig meg sem álltunk, itt is csak egy két perces pihenőre. Innen Balatonmáriafürdő volt a következő megálló, ahol egy rövid reggeli szünetet tartottunk, na meg kicseréltük az elemeket az első lámpámban, mert teljesen lemerültek. Egy rövid ideig a belső utakon (a balatoni kerékpárút mentén) gurultunk, helyenként még élénk éjszakai életbe is ütköztünk, aztán Keresztúrnál kimentünk a 7-es főútra, és innen ezen haladtunk egészen Siófokig. Mivel forgalom alig volt, és kellemes hűvös volt az idő, nagyon jól tudtunk haladni, a sík részeken általában 28-30 km/h között. Siófok körül még az addigi átlagsebesség is 25,8 km/h volt, pedig túl voltunk már jó sok emelkedőn és lassító kanyaron.

Igencsak korán, fél hat körül értünk fel a világosi magaspartra, stílszerűen itt kezdett el világosodni. Itt tartottuk az első hosszabb (20-25 perces) szünetünket, ami alatt már másodszor reggeliztünk (pedig még hat óra sem volt, ugye). A pulzusmérő is rajtam volt: 115 körüli átlagpulzust jelzett az első 130 km-re, ami igazán kedvezőnek mondható a nem éppen lassú tempóra való tekintettel. Már ekkor sejtettem, hogy jól fogom bírni az egész napot. Mire indultunk tovább, szinte már teljesen kivilágosodott. A balatoni körről Balatonfőkajárnál kanyarodtunk le, Fülénél tartottunk is egy pihenőt. Innen Polgárdin keresztül újra a 7-es úton találtuk magunkat, amit követve hamarosan (már nyolc óra előtt) Székesfehérváron voltunk. Itt a sok lámpa miatt egy kicsit nehézkesen keveredtünk át a belvároson, de aztán jó tempóban értük el a Velencei-tavat, amit aztán délről kezdtünk el megkerülni. Az agárdi strandon újabb pihenő következett, itt már 187 km-nél tartottunk (és már csak alig pár km-re voltunk a félutat jelentő Velencétől). A büfés lány látva a komoly felszereléseket, meg is kérdezte tőlünk: "Az egész tavat megkerülitek?" :-D  Hát, mondhatjuk így is... (a Velencei-tó kör 28 km)

Az volt a tervünk, hogy este 22 órára hazaérjünk Egerszegre, és itt még igencsak jó esély mutatkozott arra, hogy ez sikerülhet. Nemcsak azért, mert időben igen jól álltunk, hanem azért is, mert mind az öten jól bírtuk a menetet, senki nem maradozott le, jól bírta mindenki erővel. Felváltva történt a vezetés, én mondjuk nagyon ritkán keveredtem a menet elejére (nem feltétlenül azért, mert erővel nem bírnám, hanem messze nekem van a legkevésbé gyors járgányom a többiek országútijához képest, és technikailag is nyilván én vagyok a legkevésbé  rutinos, a tájékozódás is nehezen menne több helyen, stb.). A hangulatfelelős Pisti volt, aki mintha egy futballriporter lenne, végig "közvetítette" az eseményeket, folyamatosan kommentálta a tárgyakat és a történéseket, amiket láttunk az út mentén. Poénokból sem volt hiány: rengeteg apropó is volt rá, elég ha csak valamelyik község "Kula tér" névre keresztelt főterét említjük. Aránylag gyorsan sikerült megkerülnünk a tavat, aztán gyorsan vissza is értünk Fehérvárra. Ekkor már délelőtt 10 óra körül volt, a nagy forgalomban visszafelé is lassan sikerült átjönni a városon. Sárszentmihály volt a következő megálló, ahol egy étteremben ebédet terveztünk, és háromnegyed órát szántunk rá. Sajnos igen lassan hozták ki a megrendelt gyros tálakat, amivel nemcsak az a baj, hogy másfél órát vesztegettünk el, hanem az is, hogy egy ilyen hosszú pihenő már túl sok, nehezebb utána elindulni, mintha csak egy rövidebb szünetet tartottunk volna.

Igencsak szép helyen haladtunk tovább (Berhidán keresztül Balatonfűzfő irányába), ahol még soha nem jártam korábban, szép kilátásunk nyílt sokáig a várpalotai völgyre. Sajnos újabb lassító körülmény következett be: Lajos hátsó kerekén a gumi többször leeresztett, többször meg kellett állnunk felpumpálni, végül aztán kicserélni a belsőt. Berhidán újabb vicces eset: az elöl haladó Rudi megkérdezett két járókelőt, jó irányba megyünk-e Papkeszi és Fűzfő irányába (kb 7-8 km-re voltunk tőlük). A hátul haladó még hallotta, ahogy a kislány mondja az anyukájának: "Azta, ezek olyan messze elbicikliznek!".

A Balcsi északi partját elérve hamarosan szembesültünk vele, hogy őrült forgalom van az utakon, az autóúton és a biciklisúton egyaránt. Így sajnos csak nagyon lassan tudtunk haladni, pedig a meleg ellenére jól bírta mindenki a kiképzést: ahol adódott rá lehetőség, közel 30 km/h-val tekertünk. Többnyire kénytelenek voltunk a bicikliútra húzódni. Sajnos most már sokadszor kellett megállapítanunk, hogy a kerékpárútnak kinevezett valami gyakorlatilag alkalmatlan kerékpározásra. Rengeteg helyen túl szűk, alig fér el egymás mellett két járgány, nem lehet előzni, életveszélyes, ha jön szembe valaki, figyelmetlenek a gyalogosok, tele van buktatókkal, gödrökkel, stb... Az autók közé viszont megint csak veszélyes volt kimennünk: a sofőrök egyből dudálni kezdtek (némi joggal), miért nem megyünk a bicikliútra, sokszor veszélyesen közel húztak el mellettünk (egy teherautó után Pisti meg is jegyezte, majdnem át kellett keresztelnünk a BalVelTour elnevezést Szittár Emléktúrára), és még a rendőröktől is tarthattunk, hogy joggal visszaparancsolnak bennünk a kerékpárútra. Így hiába mentünk folyamatosan, a badacsonyi megállónknál már láttuk, hogy nem fogunk visszaérni a tervezett 22 órára. Az utolsó hosszabb pihenőnket a gyenesi fagyizóban tartottuk, itt sötétedett ránk, felvettük a jelzőmellényeket, bekapcsoltuk a lámpákat, és indultunk egy utolsó hajrára.

Hirtelen a napközbeni kánikulából 20 fok lett, kicsit fáztam is, ahogy a bringaúton vaksötétben Keszthely felé araszoltunk. A többiektől eltérően nem hoztam magammal hosszúujjú felsőt, így aggódtam egy kicsit, hogy a végére egyre jobban fázok majd, de aztán a mozgástól helyreállt a hőérzetem, és nem volt ezzel semmi gond (ez is jelzi, hogy stabil maradt egész végig a keringésem). Keszthely után a legrövidebb, ámde kemény emelkedőkkel megspékelt Hévíz-Zalacsány-Nagykapornak útvonalat választottuk. Az emelkedőkön meglepően tapasztaltam, hogy tele vagyok még erővel: könnyedén és tempósan tekertem fel akár a páhoki, akár a kapornaki és a többi emelkedőre is. Negyed 12-kor értünk vissza a Dísz térre. Elbúcsúztunk egymástól és elindultam hazatekerni. Nagyjából felmértem az állapotomat: egy kicsit törte a fenekem az ülés, egy kicsit éreztem a csuklómat, a combomat, de egyik sem volt vészes, és más bajom egyáltalán nem volt, még álmos sem voltam. Hazaérve 393 km-t mutatott a km-óra (a gps alapján állítottam be, tehát teljesen pontos volt), a fáradtságomról mindent elmond, hogy azzal a lendülettel indultam még egy 7 km-es körre a városban, nehogy már megálljon a táv 400 km alatt! Végül kereken 400 km megtétele után ugyanabban a percben állítottam meg a biciklit, mint amikor 24 órával korábban elindítottam: 23:49-kor.
Összességében jóval könnyebben esett a BalVelTour, mint bármelyik korábbi hosszú túra! Nagyon élveztem egész nap, hogy ennyire tele vagyok erővel. Köszönöm a csapattársak segítségét, egyben gratulálok nekik is a nem mindennapi teljesítményhez!

Tomi képei az útról

Évek óta újra és újra felmerült egy Aszfaltszaggatós edzőtábor megszervezésének ötlete, végül 2012 augusztusára lett belőle valóság. A vártnál valamivel szerényebb létszámú, de igazán jó kis csapat jött össze a három napos hétvégére. A Keszei család (Kata, Kriszta, Ábel, Bandi) autóval, míg a többiek (Olivér, Korpa, Timi és Roli) biciklivel jutottak el a helyszínre péntek délután. Kistolmács Letenye és Bázakerettye között fekszik, Zalaegerszegtől mintegy 50-55 km-re.

A terep tökéletesen alkalmas volt akár futásra, akár biciklis kirándulásra, akár túrázásra. Az edzéseken kívül finom és kiadós (napi háromszori) étkezésben részesültünk, ráadásul igencsak kellemes, nyárhoz képest hűvös időt fogtunk ki (azért a szombat reggeli eső megijesztett bennünk egy kicsit). Szóval minden adott volt a zavartalan sportoláshoz, éltünk is bőven a lehetőséggel (én magam a hétvégén 130 km biciklit és 48 km futást gyűjtöttem össze, de az edzésekről nem is szeretnék többet írni, ugyanis Korpa vállalta a "szakmai beszámoló" elkészítését :-D ).

Személy szerint úgy értékelem, hogy az edzőtábor a sportoláson túl elsősorban a közösség építésére nyújt egy kiváló alkalmat. Ilyen szempontból elmondhatjuk, hogy mi nyolcan jól éreztük magunkat egymás társaságában: szinte végig együtt voltunk, sétáltunk, sokat beszélgettünk (futásról meg sok minden másról is), sokat nevettünk. A végén Olitól még egy nagy titkot is megtudhattunk, persze mi ez ahhoz képest, amit aztán Korpa árult el a lábujjairól... A titkok persze köztünk maradnak, úgy kell annak, aki nem jött el az edzőtáborra, egye csak a kíváncsiság! :)

Tényleg csak egy dolgot sajnálunk: hogy lehettünk volna többen is, akkor biztosan még vidámabb lett volna a hangulat, de panaszra így sincs okunk! Korpától akkor várjuk a szakmai részt, no meg egy beszámolót a kullancsos sztori végéről!

További képek

Csütörtökre hosszú idő után sikerült újra egy közös edzést szerveznünk Szilvivel (legutóbb januárban domboztunk egyet Nagykanizsa környékén). Én javasoltam a délután négy órai kezdést, mert csak akkor értem rá, de akkor még nem tudtam, hogy őrült kánikula lesz ezen a napon.

Szilvinek a Spartathlon-ra készülve hosszú dombos edzés volt előírva mára, így a szilveszteri hegyimaraton pályáját választottuk útvonalnak. Kellemes emlékeim vannak a helyszínről, hiszen ehhez kötődik legutolsó futóverseny győzelmem, amikor is éppen Szilvivel álltunk a dobogó tetején. Azóta persze sok víz lefolyt a Zalán, én május óta alig edzegetek, így a mostani harmatos formámban komoly kétségekkel vágtam neki a távnak, egyáltalán végig bírom-e futni ebben a melegben.

A Helikon utcából indultunk, így gyakorlatilag a Kiskondástól Kiskondásig teljesítettük a szilveszteri pályát. Már az első dombon (Gógánhegy) érezni lehetett, ilyen forró aszfalton bizony nem lesz egyszerű a menet, én már itt biztos voltam benne, hogy számomra túlélőtúra lesz a mai edzés. Nem futottunk persze gyorsan, de azért lassan sem: végig 5:30 körül volt az átlag, egyedül az utolsó hegyen, a csácsi emelkedőkön csúsztunk ki belőle egy kicsit. Nekem az egekben volt a pulzusom (nagyjából ugyanott, ahol a versenyeken szokott lenni 4:20-as, 4:30-as tempó mellett), Szilvinek láthatóan sokkal könnyebben esett, hiába, látszik hogy most sokkal edzettebb nálam. Elég sűrűn kellett innunk, egy-egy percre megálltunk ilyenkor, mert menet közben nem lehetett kivenni a kulacsokat a hátizsákból, és ha találtunk kutat, meg is töltöttük őket. A TV-toronynál már egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk a tetőre, érzésre olyan volt, mintha már legalább 20 km-t futottunk volna. Ránéztem az órámra, ami 10 és fél km-t mutatott. Alig akartam elhinni, meg is kérdeztem Szilvit, de az ő órája is ennyit mutatott.

Közben persze végig beszélgettünk, így azért lassan telt-múlt az idő, a Jánkahegy és a Zrínyi út után elérkeztünk féltávhoz (21 km) és a botfai hegy lábához. Aki futott már arra, tudja, hogy itt egy olyan emelkedő várt ránk, ami nekem még Szilveszterkor, hűvös időben, amikor még csak kb 14 km-nél járunk, és éppen edzett vagyok, nos még akkor is komoly erőfeszítésbe kerül ezen az emelkedőn felfutni. Ehhez képest most pocsék formában vagyok, teljesen elgyengülve értem már Botfára, és még mindig 30 fok körül (ha nem fölött) lehet a hőmérséklet. Megbeszéltük Szilvivel, hogy fent a tetőn, a toronynál tartunk egy kis pihenőt, hogy legyen motiváció az emelkedőre. Valahogy azért sikerült felkecmeregnem, de végig 170 fölött volt a pulzusom, félő volt, hogy innen már nem tudok regenerálódni. A tetőn aztán ittunk, és ettem egy kis müzliszeletet (ez volt az egyetlen táplálékom az egész edzésen).

Innentől egy kicsit kezdett hűlni és mozogni a levegő, néha-néha azt vettük észre Szilvivel, mintha már levegőt is kapnánk :D A hosszú lejtőn egy kicsit magamhoz tértem, talán a frissítés is segített benne valamennyit. A Csácsi domb maradt hátra, amitől nagyon tartottam, de egész gyorsan sikerült túljutni rajta. Végig jót beszélgettünk, így szinte észre sem vettem, és már a Parkerdőben voltunk, ahonnan már csak 7 km volt hátra, komoly emelkedő nélkül.

Szóval a végére mintha túllendültem volna a holtponton, jól elfáradva, de még aránylag frissen mozogva értem be a célba (Szilvinek, úgy tűnt, meg sem kottyant az edzés). A nettó időnk 3:53 lett, de ebből le kell vonni a Helikon utcát kétszer, így gyakorlatilag 3:49 alatt futottuk le a szilveszteri hegyimaraton útvonalát.

Másnapra egy minimális izomláz azért lett a combomban, dehát volt már olyan ultraversenyem, amikor ennél sokkal, de sokkal jobban megviselt a táv. Szóval összességében örülök, egész jól viseltem a maratont. A szilveszteri útvonalat pedig sokszor teljesítettem már, de ilyen kevés edzéssel azt hiszem, még soha.

Szilvinek köszönöm az edzést, és sok sikert kívánok neki a Spartathlon-hoz, melyre idén címvédőként utazik!

map1.JPGAttilával még május körül "tárgyaltunk le" egy nyári gersekaráti futós edzést, amire végül ezen a hétvégén került sor. Ezúttal is elküldtük az invitálásunkat a futóklub részére, és ahogy múltkor Csabi, úgy most Rudi és Keszi csatlakoztak az edzéshez. Csabi is jött volna, de már nem tervezett ilyen hosszú futást, hiszen jövő hétvégén Ironman versenye lesz, hajrá!

Szombaton reggel 7-kor találkoztunk a Helikon utcában, Korpa és Rudi biciklivel, míg Keszi futva érkezett. Kimondottan hűvös időnk volt, és még némi szél is fújt, futáshoz éppen kellemes volt, júliusra jobbat kívánni sem lehet. Két és fél km-nél, Andráshidán volt egy rövid pihenőnk, ahol is a kútnál megtöltöttük a kulacsokat, nem tudtuk ugyanis, hol lesz rá legközelebb lehetőség.

Az utat kb. 35 km-re becsültük, a tempó pedig 5:20-5:30 között lett megbeszélve, hogy mindenkinek jól essen. Az andráshidai körforgalomból Hatház felé vettük az irányt, hamarosan be is értünk a településre és elfutottunk a reptér épülete mellett. Még jó egy km, és immár hegyi pincék között, a Marton hegyen találtuk magunkat. Egy kis emelkedő után fent a gerincen folytattuk az utunkat, tartottuk továbbra is a megbeszélt kényelmes tempót, és jót beszélgettünk közben. Kb 9,5 km-nél értük el az erdőt, amit balról kerülve hamarosan már a megyehatáron futotunk. Itt volt az edzés legmagasabb pontja, kb 260 m tengerszint felett, és mivel a Helikon utcából 170 m-ről indultunk, szinte észrevétlenül azért nem kevés szintet szedtünk össze útközben.

DSCF5906.JPG

Keszivel és Rudival, háttérben az Olimpiai tó

DSCF5912.JPG

Valahol az erdőben Gersekarát és Telekes között

DSCF5920.JPG

Zalából Vasba érve ez a látvány fogadja a futókat

Innen azonban egy lejtőn futottunk át Vas megyébe, konkrétan Telekes községbe. A faluban éppen valami eseményre készülődtek, de még csak reggel 8 óra volt, nem volt éppen nagy tömeg. Továbbhaladva egy egyenes és sík úton közeledtünk úticélunkhoz, a gersekaráti Olimpiai tóhoz. Hamarosan meg is pillantottuk a tavat, de kicsit még továbbfutottunk, hiszen úgy emlékeztem, néhány száz méterrel arréb van a lehajtó. Már kezdtük azt hinni, hogy nem találjuk meg, végül Rudi fedezte fel a fák között az ösvényt (egy "vaddisznócsapáson" tudtuk csak megközelíteni a tóhoz vezető műutat). Hűvös reggel lévén szinte semmi élet nem volt még a tónál, nyugalmat árasztott az egész környék. Könnyen megtaláltuk az átjárót, ahol a tó két része között át lehet futni, jól megfigyelhettük a másik részen található horgászkabinokat is.

map2.JPGInnentől kezdődött a kevésbé ismert rész, így itt mutatkozott esély az eltévedésre, amit meg is ragadtunk :-) Egy jókora emelkedőn tempóztunk fölfelé, és közben valahol elvétettük az utat, ahol balra kellett volna kanyarodnunk. Mire észbe kaptunk, Rudi már azt tudta megállapítani a gps térképe alapján, hogy mintegy másfél km-re sodródtunk az úttól, amire vissza kellene találnunk. Már nem akartunk visszafordulni, bíztunk egy balkanyarban, ami hamarosan meg is érkezett. Nagy nehezen (egy vadászház mellett is elfutva) végül visszataláltunk az útra, több mint két km-es kitérővel. Telekesen Korpa megtalálta a kutat, így újra megtölthettük a kulcsokat, a hátralévő 12 km-re ez már bőven elegendőnek látszott.

A visszafelé út az enyhe lejtő és az enyhe hátszél miatt könnyebben esett, és kicsit gyorsabbra is sikeredett. Három óra húsz perccel az indulás után érkeztünk vissza a Helikon utcába, kereken 37 km-nyi utat magunk mögött hagyva. Mivel meglepően frissnek éreztem még magam (május közepe óta nem futottam 30 km-nél hosszabb távot), gondoltam egy nagyot, és a városban kocogtam még 5,2 km-t, hogy így a napi edzés elérje a maratoni távot.

Kirándulás a Schneeberg-re

2012.06.25. 15:31

Bár nem kifejezetten futással kapcsolatos, mégis örömmel osztom meg a blog-on a szombati kirándulásunk élményét, hiszen korábban többször edzettünk már a hegyi futóversenyekre ezen a helyszínen, másrészt azért túrázva sem elhanyagolható sportteljesítmény tengerszint fölött 1800 m-es magasságba felkapaszkodni!

Négyen vágtunk neki az útnak reggel 7 után: Timi menyasszonyom, Czernó Peti barátom és az ő ismerőse, Gábor voltak a társaim. Itthon már reggel is napsütéses idő, és 21 fok meleg volt, azonban Szombathely környékén egyszer csak beborult az ég, és elkezdett hűlni a hőmérséklet. Kőszegnél léptük át a határt, és nemsokára elkezdett gyengén szemerkélni az eső. Ahogy közeledtünk az úticélunkhoz, Puchberg-hez, az eső egyre erősödött, és odaérve már csak 13 fokot mutatott a hőmérő. Kicsit ránkijesztett az időjárás, mert az előrejelzések nem jósoltak esőt, és ha már a hegy lábánál ilyen hűvös van, az nem sok jót sejtet a hegy tetejére.

Mivel azonban a hegyre felnézve viszonylag tisztának tűnt az idő, gondoltunk egy nagyot, és a szemerkélő eső ellenére nekivágtunk a hegymászásnak, tengerszint felett 580 m-ről. Melegen voltunk öltözve és fél napi élelmet is cipeltünk magunkkal, így az emelkedőt elérve hamar melegünk lett. A lakott területet elhagyva gyönyörködhettünk a tiszta természetben, amikor egyszercsak, a város felől, hangos szirénajelet hallottunk. Ekkor már több km-es távolságban voltunk a városközponttól, mégis mintha 200 m-ről szólna, olyan hangereje volt. A világháborús filmekben hallani ilyen hangot, a bombatámadások előtt. Tanakodtunk, vajon egy közelgő viharra figyelmeztet-e, és ha igen, akkor visszaforduljunk-e. Végül tovább indultunk felfelé, és jól döntöttünk, mert nemsokára egy futó is elhagyott minket, szemlátomást nyugodtan futott felfelé. Hamarosan az eső is elállt.

Mintegy másfél óra után értük el az első állomást, a Hengsthütte-t, 1012 m magasságban. Mivel a legmagasabb magyar csúcs, a Kékes tető 1014 m-rel emelkedik a tenger fölé, ezért innentől már teljes egészében "Magyarország fölött" haladtunk tovább. A kilátás egyre szebb volt, ahogy néha ritkult a fenyőerdő, csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. Az idő szerencsére mellénk pártolt: kellemes túrázóidő, kb. 15 fok volt, és eső után talán még frissebbnek tűnt az amúgy is kristálytiszta hegyi levegő. A túristaösvény, amin felfelé mentünk, különben a hegyi vasút mellett halad, időnként elhaladt mellettünk (lefelé vagy felfelé) az itteni vasút, a Salamander (a környék egyik szimbólumának számító állatról kapta a nevét, olyan színűre is van festve). Délután kettő körül értük el a következő, Baumgartner névre hallgató állomást, ami éppen 1400 m magasságban található. Itt úgy döntöttünk, hogy még felmegyünk az 1800 m-es magasságban található templomig, az Elisabethkirchen-ig. Légvonalban ez már csak kb. 2 km-t jelentett, azonban a 400 m-es szintkülönbség és a rossz minőségű, helyenként sziklás utak miatt bizony ez még egy komoly adag volt, és hát amúgy is kezdett fáradni mindenki egy kicsit. 1500 m környékén elmaradtak a fenyőfák, innentől törpefenyő bokrok között araszoltunk felfelé.

Negyed négykor értük el a fennsíkot, amelynek a szélén áll a templom. Itt már bokrok is alig vannak, csak fű és virágok, így semmi sem zavarta a gyönyörű kilátást a környékre. Érdekes volt megfigyelni, hogy nálunk alacsonyabban több felhő is úszik a levegőben, és egy részük éppen a hegy oldalában képződő párából születik. Egy nagyobb példány közel volt hozzánk, így Timivel nekivágtunk, hogy felfedezzük a felhő belsejét (addig a fiúk egy múzeumba mentek melegedni, merthogy itt a fennsíkon a nagy szél miatt nem volt éppen meleg).

Szerencsénk volt, egy vékony kis ösvény éppen a felhőbe vezetett. Hihetetlen élmény volt, a látótávolság lecsökkent olyan 20-30 m-re, a meleg pára miatt kellemes meleg volt a felhőben, ráadásul a hegy még a szél elől is takarta a helyet, így gyakorlatilag néma csönd honolt, mintha egy másik világba csöppentünk volna! Egy darabig élveztük az élményt, Timi lefotózta az alpesi virágokat, aztán indultunk tovább, hogy megkeressük a fiúkat. Nem találtuk őket, de mivel már négy óra volt, úgy döntöttünk, elindulunk lefelé. Azt hittük, már előttünk járnak, de nem sokkal később Timi szerint magyar hangfoszlányokat hozott felénk a szél hátulról. Megálltunk, és nemsokára fel is bukkant Peti és Gábor!

Innentől négyesben haladtunk tovább. A meredek lejtőn lefelé sem lehet sokkal könnyebben és gyorsabban haladni, de mivel délutánra szépen kitisztult az ég, élveztük a visszafelé utat is, nagyon szép felvételeket tudtunk készíteni. A Baumgartner állomás előtt volt még egy kis kalandunk, történt ugyanis, hogy az itt legelésző tehéncsorda elállta az utunkat. Az még nem is lett volna baj, de volt köztük egy bika is, aki Peti és Gábor szerint igencsak gyanakodva méregetett bennünket. Végül én és Gábor elsétáltunk mellettük, Timi és Peti viszont egy sziklára felmászva, kerülőúton oldotta meg a fokozódó konfliktushelyzetet! :)

Elmúlt már este hét, amikor leértünk a városba, és a Puchberg-i tavacska mellett csinálhattunk egy búcsúfotót. Jól elfáradtunk, büszke voltam Timire, hogy végigcsinált egy ekkora túrát (1220 m szintkülönbség felfelé és lefelé)!

További képek elérhetők a Facebook-on: Schneeberg-i kirándulás album