Az áprilisi sárvári versenyem után májusban még futottam egy egyéni maratoni csúcsot (edzésen), aztán nyárra jócskán visszavettem az edzésekből, a máskor megszokott terhelésnek csak mintegy a felét teljesítettem egészen augusztus végéig.

Aztán egy hónapja nekiláttam újra a komoly edzésmunkának, és úgy tűnt, a hosszú pihenő még jót is tett, hiszen elég hamar sikerült jó formába lendülnöm. Ideje volt ezt egy versenyen is megméretni, erre jobb apropót keresve sem találhattam volna Tekenyénél, ahova minden évben szívesen megyek a szép szőlőhegyi táj, a szimpatikus rendezés és a remek szüreti hangulat miatt.

Ráadásul most még nagyszerű futóidőt is kifogtunk, reggel még felhős volt ugyan az ég, de aztán kisütött a nap, és mindvégig kellemes őszi időben versenyezhettünk a 17,3 km-es távon. Több erős ellenfél is összegyűlt a rajtra, elég csak Korpára és Sólyomra utalni, Koló viszont nem jött el Kanizsáról, pedig jó lett volna meccselni vele is egyet. Őszintén szólva a formám alapján a győzelem volt a célom, az ehhez vezető taktika pedig az lett volna, hogy a nagy emelkedők előtt tartom a ritmust a többiekkel (elsősorban Korpára gondoltam, mint legerősebb ellenfélre), hogy aztán a számomra kedvező dombokon meglépjek tőlük, és az így megszerzett kis előnyt megtartsam egészen a célig. Korpa éppen fordítva gondolkodott, ő szeretett volna lerázni már a sík részen. Lássuk, hogy alakult ehhez képest maga a futás!

Rögtön szokatlanul gyorsan kezdtünk, az első 400 m-t 3:18-as tempóban tettük meg, nem sokat óvatoskodtunk tehát. Sólyom állt az élre, ő diktálta a tempót, de ott voltunk Korpa és én is szorosan a nyomában. No és még 3-4 sporttárs, velük azonban nem számoltunk komolyan, gondoltuk lehet hogy a rövidebb távon indulnak, vagy ha nem, akkor majd csak lemaradnak előbb-utóbb. Aztán így is lett, amikor 3-4 km-nél kezdődtek a kisebb emelkedők, szépen sorban lemaradtak a többiek. Egy kivételével, aki néhány méter hátránnyal, de jött mögöttünk. A tempó változatlanul gyors volt, a terepes, néhol nem éppen könnyen futható talaj és az emelkedők ellenére 3:50 körül volt az átlag. Sajnos az öt hónap nem hozott változást a versenydrukk tekintetében: már itt az elején láttam, hogy a pulzusom jóval (10-15 ütéssel) magasabb az edzésen mértnél, félő volt, hogy ha ilyen gyors marad végig a tempó, akkor idő előtt el fogok savasodni.

5 km után egy hosszabb lejtős-sík szakasz következett, és Korpa itt olyan erős tempót nyomott (néhol 3:30 alattit), hogy megértünk kapaszkodni utána. De egyelőre tartottuk a lépést, mind a hárman (Sólyom, Gergő Balatonalmádiból és én). Közeledtek a hegyek (még nagyjából 1 km volt vissza az első komolyabb emelkedőig), és még mindig együtt voltunk négyen, úgy tűnt tehát, nehezen, de tartani tudom az előzetes taktikát. Sajnos ekkor sajnálatos módon leszakadt a pólómra tűzött rajtszámom (két tűnél elszakadt a papír), és egy kicsit le kellett lassítanom, hogy újra feltűzzem. Mire végeztem, a többiek mintegy 50-60 m-rel megléptek. Sebaj, gondoltam, ez még nem ledolgozhatatlan hátrány, és legalább páholyból figyelhetem, mire mennek egymással. Az emelkedő aljáig egy kicsit nőtt is a különbség, úgy 80 m lehetett.

Ahogy kapaszkodtunk felfelé, csak olyan 80 %-os erőbedobással araszoltam, egyrészt mert a magas pulzus miatt azért nem voltam friss, másrészt még tartalékolni akartam, hiszen úgy számoltam, lesz még egy nagy emelkedő ezen kívül. A távolság pedig nagyjából változatlan maradt, illetve nagyon-nagyon lassan azért elkezdett apadni. Az emelkedő kétharmadáig együtt mentek elöl hárman, de aztán Korpa meglépett a másik kettőtől, akik aztán olyannyira lelassultak, hogy az emelkedő tetejére gyakorlatilag utol is értem őket, ott voltam a sarkukban. Itt azonban, ahelyett, hogy megelőztem volna őket, újra leszakadt a rajtszámom. Most már nem vacakoltam vele annyit, letéptem és a kezemben hoztam tovább, de ezt a pillanatnyi bizonytalanságomat és a kezdődő lejtőt kihasználva Sólyom és Gergő megléptek előlem 10-15 másodpercre. Korpát pedig már nem is láttam. Szedtem a lábam, ahogy tudtam, de a lejtőn nem tudtam közelebb zárkózni hozzájuk.

Az útvonal egy ponton teljesen másfelé vitt, mint tavaly, így lényegében ismeretlen helyen futottunk, nem is tudtuk felmérni, mennyi emelkedő lesz még, hogy osszuk be az erőnket. Mindenesetre hamarosan következett az újabb (egyben utolsó) kaptató: a toronyhoz kellett felkapaszkodnunk egy nem túl hosszú, ám annál meredekebb parton. Itt újra láttam Korpát is: olyan 100 m-rel járhatott előttem, Gergő és Sólyom pedig 40-50 m-rel. Sólyom igencsak visszavett a sebességből: már az emelkedő felénél utolértem, és a toronynál Gergőt is befogtam, két lépésre voltam már csak mögötte. Itt kezdődött azonban a lejtő, és itt újra kihasználta gyorsaságát, újra meglépett tőlem. 20-30 mp-es előnyét már megtartotta az utolsó km-eken, pedig én sem jöttem túl lassan: a terepen ilyen nehéz előzmények után 3:59-es átlagtempóval futottam le az utolsó 4 km-t.

tekenye.JPGÍgy az alábbi sorrend alakult ki a végső helyezéseket illetően négyünk között:

1. Korpics Attila 1:08:34
2. László Gergely 1:09:27
3. Lakatos Roland 1:10:11
4. Mézes Tibor Sólyom 1:11:23

Izgalmas kis meccs volt, jó volt egyet újra versenyezni! A klubból mások is indultak (vagy más távon, vagy ezen a távon, de eltévedtek), születtek is még szép eredmények, gratulálok mindenkinek! A napot egy jó hangulatú szüreti ebéddel és végül az eredményhirdetéssel zártuk.
"Szakmai" szempontból értékelve a visszatérést: van bennem némi hiányérzet, hiszen az edzésformám alapján győzelemre számítottam, hogy nem sikerült, az egyértelműen az igencsak magas pulzusnak tudható be. A második helyre talán lett volna sanszom, de Gergő jobban megérdemelte, hiszen nem tudtam kihasználni a lélektanilag kedvező pillanatokat az előzésre, pedig adódott volna több is. Ezzel együtt nincs miért szégyenkeznem: Korpa nagyon erős futással előzött meg, még az én tempóm is 4:03, ami kiválónak mondható egy ilyen kemény pályán. Biztató, hogy azért a szaporán verő szívem ellenére nagyjából végig bírtam pörögni, hiszen még az utolsó km-eken sem lassultam le számottevően. Szóval a harmadik hely nem vette el a kedvemet, dolgozok tovább, a fő cél most már a szilveszteri hegyimaraton! Ahol is ugye címvédőként állok rajthoz, és duplán is motivált vagyok az ismétlésben: a szilveszteri verseny az egyetlen, ahol sikerült megvernem Korpát az utóbbi években, minden más versenyen megvert, minden más távon megdöntötte a korábbi csúcsaimat. Úgy is fogalmazhatnék, az utolsó bástyát védem, és tavaly is már csak egy hajszállal sikerült felülkerekednem, idén még nehezebb dolgom lesz. És akkor Csikáról (Rudolf Tomiról) még nem is beszéltem, neki azonban előbb van még egy nagyobb fellépése Görögországban... A Spartathlon-on pénteken szurkoljunk a zalai indulóknak: hajrá Szilvi, hajrá Keszi, hajrá Csika, hajrá Béla!!!

A bejegyzés trackback címe:

http://maratonfuto.blog.hu/api/trackback/id/tr584803404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.